Úgy tűnik, a XXI. század elején élő ember számára a legnagyobb kihívások közé tartozik a globalizáció néven illetett világjelenség. A sajtó rendszerint antiglobalizációs tüntetésekről tudósít, a pénzügyi és műszaki szakemberek a globalizáció áldásairól beszélnek, a szakszervezetek a világban, illetve a szélsőjobboldal politikusai hazánkban ennek káros hatására hívják fel a figyelmet. E rendkívül bonyolult és sok vitát kavaró téma lehetőleg minél több oldalról történő körbejárására indítunk most sorozatot, melynek első darabját olvashatják alant. Következő számunkban Artner Annamária, az MTA Világgazdasági Kutatóintézete főmunkatársának írását közöljük.

Konkoly vagy búza?

    „Olyan felelősségek kötelezik elsősorban a gazdagabbakat, amelyeknek egyes részelemeit az emberi és természetfeletti testvériség elve fogja egységbe… elő kell segíteni a mindenki számára emberibb együttélést, és ez azt jelenti, hogy minden ember és nemzet ad és kap anélkül, hogy az egyik fél haladása akadályozná a másik fejlődését. Ez a probléma azért rendkívül komoly, mert megoldásától az egész emberiség civilizációjának jövője függ.”

    A fönti idézet VI. Pál pápa A népek fejlődése (Populorum progressio) kezdetű, 1967-ben íródott körleveléből származik. Talán sohasem volt még ennyire időszerű ez a gondolat az emberiség jövőjéről, mint ma, a globalizáció korszakában. Világunkat egyre inkább jellemzi kevesek jóléte és sokak szegénysége, kiszolgáltatott helyzete. Bizonyos tekintetben már megvalósult a „húsz a nyolcvanhoz” társadalma. Ma már „a világ népességének egyhatoda termeli meg, illetve nyújtja a világ áruinak és szolgáltatásainak 78 százalékát, továbbá ők kapják meg a világ jövedelmének 78 százalékát – átlagosan napi hetven dollárt. A világ népességének a legszegényebb 61 országban élő háromötöde a világ jövedelmének 6 százalékát kapja meg – napi két dollárnál kevesebbet… A magas jövedelmű országokban ezer gyerek közül hét hal meg ötéves kora előtt, az alacsony jövedelmű országokban több mint kilencven.”¹ A másik óriási szakadék az egyéni jövedelmek között tátong. Itt nem országok közti különbségekről van szó, hanem arról, hogy a társadalom kiemelkedő jövedelmű tagjai – a nemzetek „fölötti” (transznacionális) vállalatok menedzserei, vezető politikusok, bankvezérek, tőzsdespekulánsok és médiacézárok – jövedelmi szempontból, továbbá értékrendjükben és társas kapcsolataikban inkább egymáshoz, semmint valamely ország közösségéhez kötődnek². Azonos gazdasági nyelvet beszélnek, és egyformán távol állnak a hétköznapi emberek világától. A globalizációnak, valamint ideológiájának, a neoliberalizmusnak³ elterjedése megerősítette a globális elitet is, amely a tömegek fölött áll, és alapvetően meghatározza annak életlehetőségeit.
    Jelen cikkben globalizáció alatt a gazdasági globalizációt értjük. A gazdasági globalizáció során az áruk, a pénz és az információk egyre akadálytalanabbul áramlanak a Föld egyes térségei⁴ között; bizonyos országok – és főként vállalatok – egyre több szállal kapcsolódnak össze egymással; a különböző kultúrák és életformák pedig sok tekintetben hasonlóvá válnak. Gyakorta elhangzik a kijelentés: a globalizáció ellenállhatatlan történelmi eseménysor, és amely ország nem simul bele ebbe a folyamatba, azt maga alá gyűri. Más szóval a természeti jelenségekhez hasonló eseményről van szó. Ezzel szemben Muzslay István a gazdasági folyamatokkal kapcsolatban a következőket írja⁵: „Korunk egyik súlyos tévedése az a felfogás, hogy a közgazdaság az életünk olyan adottsága, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk, hogy a gazdaság a saját mechanizmusainak, kérlelhetetlen törvényeinek alávetett folyamat. A közgazdaság nem fizikai törvények által irányított gépezet; a társadalmi és gazdasági rend megteremtője nem a piac ármechanizmusa, hanem az emberi értelem és akarat. (…) A gazdasági törvények valójában törvényszerűségek és nem azonosíthatók a természettudományok törvényeivel. (…) A természettörvények abszolút kötöttséget jelentenek, amíg a gazdasági törvényszerűségek csak viszonylagosat.” Világos tehát, hogy az ember mint szabad akarattal rendelkező lény nem determinált, sorsát nem személytelen történelmi erők alakítják. A globalizáció társadalmi folyamat, ennélfogva az egyes ember és főként a közösségek beleszólhatnak abba, milyenek legyenek a folyamat meghatározó jellemzői. Hogy ezzel milyen sokan tisztában vannak, mutatják az elmúlt évek Seattle-lel kezdődő, majd Genován és Prágán át folytatódó globalizációellenes tüntetései, a gomba módra szaporodó, a globalizációt bíráló rendezvények vagy más oldalról a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni szörnyű terrortámadás.
    David C. Korten szerint a gazdasági globalizációt támogató vállalati vezetők és politikusok számára az eszményi világ így jellemezhető:⁶
    • „A világ pénzállományát, technológiáját és piacait világméretű tőkés társaságok ellenőrzik és irányítják.
    • Közös fogyasztói kultúra egyesíti az embereket az anyagi boldogulás közös keresésében.
    • Tökéletes világméretű verseny van a munkások és települések között, hogy szolgálataikat [sic!] a legelőnyösebb feltételekkel ajánlják fel a befektetőknek.
    • A tőkés társaságok kizárólag a nyereségességet szem előtt tartva szabadon cselekedhetnek, a nemzeti, illetve helyi következmények figyelembevétele nélkül.
    • Mind az egyéni, mind a vállalati kapcsolatokat teljes mértékben csak a piac határozza meg.
    • Nincs lojalitás sem helyhez, sem közösséghez.”
    A globális gazdaság egyre inkább virtuálissá válik: a nemzetközi kereskedelem körülbelül kétszer olyan gyorsan nő, mint a világgazdaság egésze, a pénzpiacokon mozgó pénztömeg pedig több mint negyvenszerese az évente előállított áruk és szolgáltatások értékének. A világ kétszáz legnagyobb cégének forgalma megegyezik a világ összesített GDP-jének körülbelül harminc százalékával, azonban e vállalatok a munkaerőnek kevesebb mint egy százalékát alkalmazzák. A nyugati (északi) országok technikai fölénye a világ más részeivel szemben egyre nyomasztóbbá válik. Ám még ezen államok erejéhez képest is gyorsabban növekszik a tőkés társaságok hatalma. A termelővállalatokat pedig egyre inkább kezében tartja a pénzvilág, amely tetszés szerint emel a magasba, illetve dönt válságba vállalatokat vagy éppen nemzetgazdaságokat.
    A globalizáció alapvető eszközei, a szabadkereskedelmi egyezmények lebontják a nemzetállamokat védő falakat, a nemzetek „fölötti” (transznacionális) vállalatok, vállalatbirodalmak pedig egyre erőteljesebb szerepet játszanak a világ gazdasági és politikai döntéseiben. A nemzetállamok döntési hatásköre a vállalatok erősödésével párhuzamosan egyre szűkül, az államok egyre kevésbé meghatározó szereplők a gazdaság és a politika területén. Ma már az országokat egymás ellen „pályáztatják” a transznacionális vállalatok, azt várva, ki ad nagyobb kedvezményeket. Bevett gyakorlat, hogy a vállalatok külföldi adóparadicsomokban könyvelik el nyereségük jelentős részét. Ha pedig a vállalatok nem adóznak, akkor az állami közfeladatok ellátását – forráshiány miatt – vissza kell fogni, illetve a költségek fedezésére meg kell növelni a személyi jövedelemadókat. Ördögi kör alakul ki, amelyben a kormányok valós hatalmukat és önállóságukat feláldozzák a globalizáció oltárán, az állami hatalom és döntési jogkör szűkülése miatti problémák orvoslására azonban egyre kevesebb eszköz áll a rendelkezésükre. A gondok megoldására javasolt recept szerint ilyenkor még inkább tágítani kell a piac működési körét (az állam rovására), ami csak fokozza a problémákat. Egyértelmű tehát, hogy a globalizáció nem pusztán gazdasági folyamat, hanem alapvető társadalmi és politikai következményekkel jár: megnyirbált szociális kiadások, elszegényedő tömegek, a globalizáció vesztesei körében növekvő elégedetlenség jelzik útját.
    Ma már egyre szélesebb körben terjed az a nézet, amely szerint a jelenlegi globális gazdasági rendszer sem társadalmi, sem környezetvédelmi szempontból nem tartható fenn, továbbá hogy a jelenlegi neoliberális gazdasági berendezkedéssel szemben alternatívát kell találni. A globális gazdasági rendszerrel kapcsolatos problémák pusztán gazdasági eszközökkel nem oldhatók meg. Radikális fordulat szükséges az emberről és a gazdaságról alkotott képünkben, erkölcsi hozzáállásunkban, valamint közösségi kapcsolatainkban. Az Altern-csoport az alábbi módon foglalta össze a jelenlegi globális gazdasági rendszer, illetve egy emberhez méltó rendszer alapelveit:⁷

Az uralkodó szemlélet	Az Altern-csoport szemlélete
Az ember van a gazdaságért	A gazdaság van az emberért
A fő gazdasági cél a növekedés	A fő gazdasági cél a közjó szolgálata
Korlátlan (minden területre kiterjedő) és erőltetett (szűk gazdasági érdekcsoportok nyomására kialakuló) globalizáció	Szelektív (csak bizonyos területekre kiterjedő) és szerves (alulról építkező és kezdeményezett) nemzetek közötti együttműködés
Atomizált és kiszolgáltatott helyzetű munkaerő	A helyi közösségek és a helyi munkaerő elsődlegessége
A vállalatbirodalmak uralma	Sok kis szereplőből álló piacgazdaság
A versenynek csak jogi keretei vannak	A versenynek erkölcsi keretei is vannak
Szabad verseny és szabad kereskedelem (free trade)	Tisztességes és méltányos verseny (fair trade)
Tudathasadásos értékrend (munkahelyi és magánéleti normák eltérése)	Integrált értékrend (munkahelyi és magánéleti normák egysége)
Egyéni cselekedetekből levezetett és kialakított világszemlélet	Világnézeti meggyőződésből fakadó egyéni cselekedetek

    Üdvözlendő lenne egy megfelelő értékrend globálissá válása, amely kellőképpen hangsúlyozza a személy méltóságát, továbbá az emberek, a helyi közösségek, a nemzetek közötti szolidaritást és szubszidiaritást. A szubszidiaritásról így ír a Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklika: „A társadalomelmélet szilárd és örök érvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppígy mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”⁸ Nem szükséges különösképpen ecsetelnünk, hogy ez az elv gyökeres ellentétben áll a neoliberális gazdaságpolitikával, amely a gyermekneveléstől a kultúráig mindent piaci szolgáltatássá akar átalakítani, az emberek és közösségeik fölötti rendelkezési jogot pedig egy viszonylag kisszámú tőkés társaságra akarja átruházni. Jótékony hatású lehet a civil mozgalmak globális összefogása is a kommunikáció új, globális eszközeinek felhasználásával (elektronikus levelezés, világháló). Erre adott példát 1998-ban a civil mozgalmak közös föllépése a multilaterális befektetési egyezmény (Multilateral Agreement on Investment, MAI) tervezete ellen, a Porto Alegrében megrendezett szociális világfórum, valamint az elmúlt évek hatalmas létszámú, globalizációellenes tüntetései.⁹
    A globalizációval kapcsolatban felelősen gondolkodó emberek lehetőségei, feladatai az alábbiakban foglalhatók össze:
    • A globalizáció kereteinek megtöltése megfelelő tartalommal, másfajta „lelkiséggel”, amely a szabadság mellett a testvériséget is komolyan veszi.
    • Az egyén immunitásának megteremtése, megerősítése a neoliberális ideológiával szemben. Értékközpontú nevelésre van szükség, amelynek alapja a család.
    • A helyi és nemzeti közösségek önrendelkezésének, immunitásának megerősítése: lehetőség szerint helyi erőforrások, helyi megoldások alkalmazása; a lokális és regionális autonómia, illetve együttműködés erősítése.
    • Alapvető nemzetközi jogi normák megfogalmazása a vállalatok, pénzintézetek számára (például szociális és környezetvédelmi előírások beépítése a szabadkereskedelmi egyezményekbe).
    • A nemzetek „fölötti” szervezetek ellenőrzésének és elszámoltathatóságának megteremtése.
    Ha a mottóban idézett pápai körlevél ma íródna, bizonyára nemcsak az emberek és a nemzetek közti érdekellentétek, hanem az emberek, országok, illetve a tőkés társaságok érdekütközései is belekerülnének. A globalizáció káros hatásai, a gazdasági, politikai, katonai, kulturális – és bizonyos értelemben vallási – gyarmatosítás ellen föl kell lépnünk, de nem az erőszak eszközeivel. A szükséges változás szellemi gyökerű – a változtatást pedig önmagunkon kell kezdenünk.

Baranyi Árpád
az Altern-csoport tagja

¹ http://www.worldbank.org/data/wdi2000/worldview.htm
² Az egyéni jövedelmek közti hatalmas különbségekről, illetve a globális elit elkülönüléséről lásd bővebben: David C. Korten (1996): Tőkés társaságok világuralma. Kapu Kiadó; Hans-Peter Martin–H. Schumann (1998): A globalizáció csapdája – Támadás a demokrácia és a jólét ellen. Perfekt Kiadó
³ A neoliberalizmus (vagy libertarianizmus) a piac mindenhatóságát hirdeti. Képviselői követelik a piacnak minden kötöttségtől való megszabadítását, valamint az állam kivonulását a gazdaságból (kivéve néhány területet, mint például a közrend védelme). A neoliberalizmus szerint a piac és a szabadkereskedelem mindenekfölötti értékek, amelyeket nem lehet megkérdőjelezni. Ezen ideológia elfogadásának következménye, hogy a Világkereskedelmi Szervezeten (World Trade Organization, WTO) belül igen nehéz a szabadkereskedelemmel szemben más (például nemzeti, kisközösségi, környezetvédelmi, kulturális) értékekre vagy érdekekre hivatkozni. A neoliberális gazdaságpolitika eszközei a piaci liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció.
⁴ Nem minden térségről van szó, Afrika nagy része ugyanis e folyamatok számára nem létezik.
⁵ Muzslay István (1995): Gazdaság és erkölcs. Márton Áron Kiadó; 9–10., 143. o.
⁶ David C. Korten (1996): Tőkés társaságok világuralma. Kapu Kiadó, 143., 159. o.
⁷ Az Altern-csoport: Kik vagyunk és mi a célunk? in: Kovász, III. évfolyam, 4. szám, 1999. Tél, 214. o. (nem teljes körű fölsorolás)
⁸ XI. Pius pápa: Quadragesimo anno kezdetű enciklikája. in: Tomka Miklós–Goják János (szerk.): Az Egyház társadalmi tanítása. (é. n.) 81. o.
⁹ Természetesen csakis a civil mozgalmak erőszakmentes fellépése fogadható el; elutasítandó minden olyan – csupán szélsőséges csoportok által végrehajtott – erőszakos akció, amely ostromlott erőddé változtatja a városokat (lásd Seattle, Genova, Göteborg stb.)