Ez egy optimista levél. Mondhatnám régies kifejezéssel élve, comedia. Szomorúan kezdődik, hanem aztán. A boldogságért tehát fölösleges aggódni.
Bizonyára bennem van a hiba, bizonyára a túlzott elvárásaim. A főépület, az Old Postern persze teljesen rendben, a nagyjából 600 éves épületet hatalmas tereivel, gótikus íveivel csakis szeretni lehet. Szeretni és bejárni, szeretni bejárni. Nemhiába: Satish Kumar, a College Programigazgatója ha tehetné, valamennyi új látogatóval végigsétáltatná – az élmény teljesebbé tételéhez: mezítláb az Old Posternt, kezdve a bejárattól jobbra a társalgón, az étkezőkön, a konyhán, majd vissza balra a meditációs szobán, a könyvtáron át a tévészobába és tovább, egész el nyugatra az előadóterembe, és végül ki a terem másik ajtaján a hallba, vissza a könyvtár mellett a bejárati folyosóhoz; így, körbe, ha nem is a végtelenségig, de legalább fél órán át, hogy mire az illető megteszi ezt a talán egészében ötszáz métert, az ismerettel kellően tisztelje a koros épületet. A Northwoods N12-es szobájával sincs gondom, még ha a konyha tetejére és a hátsó kertre nyílik is az ablak. Mégis, hogy hamarabb megszokjam a szobám, azonnali rendezkedésbe, takarításba kezdek, az éjjeliszekrény helyzetváltoztatása, az elcipelt könyvek és tárgyak elrendezése, porszívózás Henryvel, mosdómosás etc. – mégiscsak három hétig ez lesz az otthonom. Már nyolc éve, akkortól, amikor először éltem ennek a délnyugati városnak a közelében, megtanultam, bármennyire is rövid időt töltesz valahol, megúszhatatlan, hogy végzetesen hamar az összes tárgyad, ruhád kivándoroljon a hátizsákodból, érdemes mindjárt a kezdet kezdetén belakni egy helyszínt.
Négy épület, terjedelmes udvar. Az Old Posterntől délre, a Dartington Hallhoz vezető út felé gondosan nyírott s persze erősen zöld füves terület, százszorszépekkel tarkítva. Közelebb az épülethez egy formára vágott s összedrótozott tiszafa, távolabb a méltán híres, mondjuk, 300 éves vadgesztenye, jobbra tőle platán, továbbá négy piknikasztal: hamisítatlan angol kultúrkert. Szerencsére csupán a kvázi utcafront ennyire ápolt, a főépülettől nyugatra s a háta mögött burjánzóbb a növényzet, nyugodtan lehet találgatni, melyik hajdani dartingtoni rektor használhatta a mára tisztességesen bemohásodott medencét, s vajon fürdött is benne a tiszteletre méltó család, vagy csupán vízinövényeket tartott. A tűzrakóhelyet a konyha s a raktárok mögött idén valószínűleg én cserkészem be először, hátrébb, északra pedig valóságos erdő veszi kezdetét. Csak a főépület több évszázados, bár látszik, ezt is többször toldották az idők folyamán, a többi három a hatvanas években épülhetett. Az Old Posternnel egy magasságban van a Hawtorns, melyet az állandó(bb)an itt élők, a személyzet s a segítők uralnak, földszintjén a kézműves műhely, tőle kevéssé felfelé a Northwoods, s rá merőlegesen a harmadik épület. Közöttük a meztelen lábaknak, hisz hiába hogy Anglia és május, többen szinte állandóan mezítláb járunk, mindig hideg és kavicsoktól szúrós aszfalt, meg az elmaradhatatlan ápolt pázsit.
A kezdeti gondok tehát, amikről sajnos még ma sem tudom pontosan meghatározni, mikorra is múltak el. A vasárnap esti első vacsora, és mindjárt úgy érzékelem, nem figyelnek eléggé az emberek. Egy asztalnál ülök egy angyali szőke, göndör hajú fiúval, eszik és kérdez, és mintha alig figyelne a feleletekre, nem tudom eldönteni, egyáltalán tényleg elmondjam-e neki, mit is csináltam ’91 októberében a Barn buddhista közösségben. Aztán váratlanul eltűnik az asztaltól, és holott már ekkor tudjuk, mindenki saját maga viszi át a mosogatóhoz étkezés után a tányérját, evőeszközeit, s a tálaló ablak előtt a bal oldali tálcára helyezi az általa a jobb oldali tálcáról kiválasztott szalvétagyűrűben vászon szalvétáját, otthagyja mindenét, mint egyik klasszikusunk csapot és papot. Vagy az első döbbenet a mosogatógéptől, nekem ne mondja senki, hogy az ökológiai tanulmányok nemzetközi központjában hiteles a mosogatógép-használat. A résztvevők többsége amerikai, amerikai angolt beszél, és amerikaiul gondolkodik. Kínosan sebesen veszem fel a nyelvi szokásaikat, úgy gesztikulálok és hümmögök, mint magyarul sose, ha lehet, ez csak növeli lányos zavarom, s menthetetlenül belsővé, vagyis még rosszabbá teszi testes előítéleteim az új világ embereivel szemben. Tizenketten vagyunk, heten az Atlantin túlról jöttek, bár némelyest javít, hogy közülük Jackie Franciaországból vándorolt Kanadába, Maria több mint félig japán, a Hawaiin tanuló Adamnak pedig eredeti szülőhelye épp ez a vidék, Délnyugat-Anglia. Tovább finomít a képen egy olasz és egy indiai lány, illetve egy horvát és egy magyar fiú. Viszont a nők-férfiak megoszlásának rossz helyzetét semmi sem árnyalja: 8:4 a hölgyek javára. A College nem figyelhet arra, hogy kialakuljon a résztvevők kívánatos egyensúlya, szelekciómentesen elfogadják bárki jelentkezését, s érthetetlenül még így sem tudják elindítani az összes kurzust, mi is épp csak a minimális létszámban jöttünk össze. A csoport kormegoszlása sem túl szétszórt, valamelyes átmenetet egyedül Jane Routh, a kurzus facilitátora képvisel, kilencen vagyunk 20 és 30 között, minket figyel kezdetben tisztes félelemmel három, szinte anyánknak is beillő hölgy.
Azt hiszem, alig van félelmem, amit ne teljesítene be az első öt nap. Nem tudom eldönteni, tulajdonképpen mi dolgom van itt, tényleg meglesz-e az a haszna a helynek, amiért jöttem, minek is vagyok a résztvevője, mi dolgom lehet a többi résztvevővel. Az első tanár, egy idős amerikai utazó-író, Peter Matthiessen. Alig van olyan kellemetlen tapasztalatom öreg egyetemi tanárokkal, amiket ne éltem át volna vele. Nem figyel ránk, ha kérdezünk, nem válaszol ténylegesen, ha esetleg kérdezne, nem hallgatja meg válaszainkat. Idős, a történeteiből és a történeteiben él, mi, hallgatók alig-alig tudunk bekerülni a világába. Kiválaszt bizonyos állatfajokat, konkrétan a tigrist, a darut és a bálnát, majd ezekről mesél anekdotikusan, számomra legalábbis követhetetlen rendszerrel. Sosem tudom meg, miért pont rájuk esett a választása, de gyanúzom, nincs túl sok oka a döntésnek. Igaz, idős amerikai kiejtéséből adódó tetemes nyelvi problémám bármilyen megértést alapjaiban tesz kérdésessé – az majd csak valamikor a második hét végén derül ki, hisz végig csak nagyon félénken merünk beszélni aggályainkról, hogy ezzel a széltől mélyen ráncos arcú, állandóan mosolygó, szürke szemű tengerészkapitánnyal többünknek hasonló problémái vannak, még az angol anyanyelvűek sem mindig tudják követni akcentusát. Hogy pedig egészében elveszítsem hitem választása rendszerében, a szerdai nyitott estén az auschwitzi egyhetes elvonulásáról beszél, bár megfogadandó gondolatokkal, és végül pénteken váratlanul Afrikát teszi utolsó előadása tárgyává.
Az első csütörtök délelőtt Peter előadása mellett Stephan Harding, a College ökológusa ad tömör bevezetést a Gaia-elméletbe. Egy órában, abszolút érthetően magyarázza el az egészet, s habár lelkesen jegyzetelek, újat ezzel sem kapok: tán a legfontosabb tapasztalat, hogy itthon ebben a tekintetben nincs hátrányunk, a Humánökológia elvégzése után bevezetésben nem lehet újat nyújtani; sőt, a későbbiekben is bármilyen úgynevezett közös problémánk merül fel, akármilyen sajátos elmélet kerül elő, hallottam már róla, van kialakult véleményem, bejárt ösvények mentén tudok megszólalni. Nagy arcomat növeli a meglepetés, rajtam kívül csupán Jane, a facilitátor hallott az ökokritikáról; a könyvtár majd háromezer kötete bár valamennyi klasszikusát tartalmazza az ökológiai gondolkodásnak, irodalomból, elméletből vagy tudományból nem tűnik túlságosan felszereltnek.
A legzavaróbb azonban a könyvtár maga, illetve ahogyan használják az emberek. Persze ismét az elvárásaimról van szó: nyilván a porosz rendszerben ráálltam, a könyvtárban csöndnek kell lennie, csukott ajtóknak, meg mindennek, amit megszoktunk mindahányan. Ehhez képest itt mindkét ajtó folyamatosan tárva, az angolszászok meg vidáman kelnek fel húszpercenként egy teáért, egy süteményért vagy mindkettőért egyszerre, felállnak és kimennek, bejönnek és megszólalnak, hozzád vagy valaki máshoz, hát ez az egész részemről totál kicsukja a figyelmet. Pedig abszolút lenne mit olvasnom, nem hiányolhatom az irodalmat, a jó kategorizáltságból s még inkább ennek betartásából következően könnyedén tudok választani lefordítatlan s el sem érhető alapműveket mondjuk mélyökológiából vagy ökofilozófiából. Sőt, kurzusunk – az állandóan a könyvtár kis asztalán hagyandó, vagyis kölcsönözhetetlen – kötelező olvasmányaiból is, mely egy-két ökofilozófiai bevezetés mellett alapjaiban tanáraink műveit tartalmazza, bőven lenne mit pótolnom. Kínos, hogy úgy kellett megérkeznem, alig-alig ismertem a tanárokat. Vacak, hogy kis hazánkban három jócskán elismert amerikai nonfiction szerzőtől semmit sem lehet elérni, nemhogy magyarul nem, de egyáltalán (eltekintve attól az ideális állapottól, amikor az Atlantiszban ki bírod fizetni a rendelést). Peter Matthiessen több tucat útleírásából egy sincs meg magyarul; Bill McKibbentől legalább a 17 nyelvre lefordított A természet végét illene pótolnunk; David Abram hihetetlenül inspiráló Az érzék varázslata című filozófia művének 1996 óta még a híre sem ért idáig.