Csernák Árpád
Szegény Lucifer
Az egyik New York-i ház tetején egy összekulcsolt kézpárt találtak… A reggel remegéssel kezdődik… persze, remegéssel… félelemmel és reszketéssel… A naptól? Az ébredéstől? Attól, hogy nem emlékszem az álmaimra? Vagy épp attól, hogy emlékszem rájuk? Önmagamtól? Bűneimtől? Én szeretnék megfeledkezni arról, hogy milyen szétesett állapotban hagyott itt bennünket az Isten, de nem akarom megmenteni a látszatot. A szétrobbant atommagok, fekete lyukak és zsákutcák érthetetlen zűrzavarát nem óhajtom olyan megnyugtató, világos és egyértelmű csillagképpel helyettesíteni, amelynek anyaga elég sűrű szövésű ahhoz, hogy már ne érezzük mögötte leskelődni az öltések, a sebtében összecsomózott és elpattant szálak közül ránk huhogó halált.1
Éjjel megint bevettem egy altatót. Nem szúrtam, csak bevettem egy altatót. Nem bírtam elaludni. Nem bírtam a sötétséget, az ürességet… az ürességemet, a tehetetlenségemet, a feleslegességemet… és ilyenkor jön a félelem és a reszketés, és a félelem ellen az altató… persze az ima is. Az ima… a minden esti, éjszakai ima… könyörgés… de az alvásban ez sem segít… Félelem? Féltés? Nyilván az is benne van… de hát sem az ima, sem az úgynevezett „pozitív gondolatok”, a „verbálszuggesztió” nem segít az alvásban, csak az altató… mert aludni kell, aludni szeretek… pontosabban: nem szeretek remegve és félve, egyre fokozódó izomtónussal, fájdalmak között a sötétbe meredni… jó, ilyenkor még fölkattinthatom a villanyt, olvashatok egy keveset… de az alvásban ez sem segít, sőt néha felkavar, felzaklat… tehát marad az altató… és ha éjjel altató, akkor reggel elvonási tünetek, remegés… valamit valamiért… ezzel kezdődik…
Félálomban csöppentek a szemembe, mert kell, ezen nincs mit töprengeni, amíg élek… ha még élek és nem akarok megvakulni, naponta kétszer kell csöppenteni oftan timololt… (Oftan Timolol! Akár lehetne egy közel-keleti terrorista vagy török rablóvezér neve is.) Ilyenkor hanyatt fekszem, papír zsebkendővel leitatom a kétoldalt legördülő cseppeket… várok… vagy sikerül még „visszaaludnom”, vagy nem… ha nem: félretolom a párnámat, hasra fordulok és alvó oroszlán pózban fekszem, váltogatva a jobb és bal oldalt… ez jó, ez némileg megnyugtat, arcom a hűvös lepedőre simul, a nyakcsigolyáim ripegve-ropogva a helyükre kerülnek, kiegyenesedik a gerincem… súlyérzés a gyomorszájon… ha ilyenkor tudok még aludni egy-két órát, az ajándék. Kifejezetten segít, megnyugtat, ha közben hallom, hogy kint zakatol egy fúrógép, csattog a kukásautó… zajlik az élet… minden rendben van… én bent (kívül) vagyok, én bent(kint) rekedtem, de sebaj, lám, az élet nélkülem is megy tovább, nincs ok(om) az izgalomra… a hajdani relaxálások, jógagyakorlatok verbálszuggesztiós foszlányai…
Aztán mégiscsak föl kell kelni… ez elkerülhetetlen… hirtelen mozdulattal a lábamat magasba lökve, lendületből kelek föl, hogy ne töprengjek, meg ne gondoljam, gyorsan essem át rajta… Köpenybe bújok, lemegyek az alsó szintre, az már jó, hogy nyikorognak lábam alatt a lépcsőfokok, egy bögre vizet beteszek a forralóba, a megszokott nyeles edénykébe vizet töltök, és indulok etetni az állatokat. Kis szőrös rágcsálók, nagy tollas szárnyasok. Ez fölébreszt, egy időre „helyre tesz”… Kinyitom a ketreceket, már jönnek is a tigrisek, megkapják szokásos porciójukat. Jóízűen falnak, én közöttük állok, megvárom, amíg mindent fölfalnak… ilyenkor az én szervezetem is erősödik, megnyugszik… az ő táplálékuk engem is táplál, az ő jó érzésük nekem is jó… Ezek után már egy kicsit könnyebb. Fölmegyünk együtt a kertbe… én huzigálom a parlagfüveket, ők hancúroznak, egyetlen jókora csíkos gombolyag. Miután lejövünk a kertből, megfőzöm a drogomat.
Ma nagy szolgálatot tesz nekem az ég: esik! Kiadós nyári zápor. Ilyenkor – természetesen – nincs kedvem kimozdulni, így – jobb híján – leülök, élezem a késeket, szortírozom a töltényeket. Ez nagy segítség, mert ilyenkor – a kora délutáni órákban – a legnehezebb. Túl vagyok a reggeli-délelőtti teendőkön, de ilyenkor szokott az jönni, hogy: na jó, most lemegyek egy kicsit sétálni, és ebből a „sétából” az lesz, hogy bemegyek egy kis anyagért, esetleg játszom is, és ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni, amit pedig már olyan sokszor megfogalmaztam magamnak, hogy ezeket a játéktermeket bűnözők irányítják a háttérből, akik tudatosan, programozottan veszik ki a zsebemből a pénzt. Szó sincs itt arról, hogy megkísérteném a szerencsét, amivel pedig ilyen kóros perceimben áltatom magam. Rossz érzés egy fillér nélkül kilépni ezekből a bűnbarlangokból… ilyenkor teljesen kisemmizettnek, becsapottnak érzem magam, és ilyenkor jön az anyag. Szégyen és mélységes elkeseredés lesz rajtam úrrá, hogy ideáig jutottam… A jövőben talán távol tart ezektől a helyektől az a tudat, annak a reális esélye, hogy bármelyik pillanatban felrobbanthatják.
Most esik, az állatok behúzódtak ketreceikbe. Eljött a postaládanézés ideje. Lemegyek a lépcsőn, kulcs, ajtó, most ernyő is… és ha jött valami, azzal is eltelhet egy kis idő… Mintha hallottam volna már a postaláda fedelének csattanását, és az esőzés is enyhült volna. Ahogy lépkedek a kapu felé és hallgatom patáim koppanását, arra gondolok: úgysem lesz semmi érdemleges; csekk, számla, felszólítás, reklámanyag… csak hogy pénzt csikarjanak ki… mindegy, csak fehér por ne legyen bennük… A magasra épített kőfalon egy rés, azon át lehet bedobni a küldeményeket. Legnagyobb meglepetésemre egy fóliázott, szép katalógus van az átvilágító rendszerrel ellátott postaládában. Testre szabott koporsókat, díszes urnákat hirdet hatalmas választékban, a legkülönfélébb anyagokból, a legkülönfélébb méretekben.
Húzom-halogatom az időt… lelassulok… tudatosan lassítom magam, mert tehetek bármit, írhatok bármit, agyam hátsó zugában mindig ott motoszkál a kintről jövő atrocitások veszélye. Tehát örökösen le kell foglalnom magam… teszek-veszek… elterelő hadmozdulatok… Italomat lassan kevergetem, szegfűszeges bort öntök a forró vérbe, akkurátusan kenem a vajat a kenyérre, fölmegyek a könyvtárszobába, bekapcsolom a tévét, ahol a legritkább esetben lehet nézhető műsort kifogni, de azért bekapcsolom, hátha… komótosan iszom a forró lét, eszembe jut szegény Dsida Jenő az ártatlan feketéjével és kockacukraival, majszolom a vajas kenyeret, nehezen hagyom magam meggyőzni arról, amit pedig az első pillanatokban látok: hiába kapcsolgatok ide-oda, mindegyik állomáson nézhetetlen a műsor. „A Pentagon harci gépeket küldött a Perzsa-öbölbe…” „…Ha a himlővírust jól (sic!) szét tudják szórni az országban, a lakosság egyharmadát is elpusztíthatják…” Az ezzel kapcsolatos hírek ritkulnak és rövidülnek. Tora Bora… Omar molla… Lassan megszokottá, hétköznapivá szürkül a háború. Mintha mindenki beletörődött volna, hogy az ember ilyen…, hogy semmi esélye a fejlődésre…, hogy ez normális: itt tart a huszonegyedik század elején… Elsősorban szégyen az, amit érzek. Ezek után végképp nem tudom, lehet-e írni? De élni kell! Élni, túlélni és jól élni! Az egyik tévéállomáson semmire sem jó, méregdrága szépség- és izomfejlesztő eszközöket akarnak rádsózni, a másikon cifra rongyokba öltözött elmebeteg (vagy elmebeteget játszó) buzigyerekek rángatóznak ricsajos, ócska zenére, a harmadikon valami dél-amerikai kakaóvaj-operett csöpögő „lírai” jelenete zajlik… és így tovább… ez még időhúzásra sem alkalmas. Lekapcsolom a tévét, leviszem az üres csészét és tányért, elmosom, lassan törölgetem a csésze fülét, mint Karinthy rossz tanulója a kettes farkincáját… Külső szemlélő – ha lenne – azt hihetné: milyen nyugodt ez a lény, ez a faun, ez az ember formájú ördög tudja, mi… és gondolkodó… talán még boldog is… egy nyugodt, gondolkodó, boldog élőlény… pedig az egész csak menekülés… a dolgok elodázása… csodára várás?… nem, már az sem. Figyelem a vadállatokat: élni kell, táplálkozni kell, készülni kell a nagy ugrásra, amiből nem tudjuk, mi lesz, nem tudjuk, mikor lesz, zsákmányolunk vagy mi leszünk zsákmány… Alkonyodik. Elkezdődik a denevérek duhogó légitánca, egyre nagyobbra nő szobám falán a kerub-guillotine árnyéka, repülőgépek húzzák kondenzcsíkjukat a hematitszürke égre…
Mindezt figyelembe véve nagy sikerként kell elkönyvelnem, hogy elmúlt egy nap, elmúlt egy éjjel, és nem szívtam, nem szúrtam, nem voltam játékteremben! Le se mentem a városba. Amikor a szarusodási folyamat elkezdődött, tudtam: ezentúl nincs semmi keresnivalóm az emberek között. A strigákból, némberekből, cédákból és cemendékből, cafkákból és ribancokból pedig végképp elegem van. Néha beengedek közülük egyet-egyet, mert meg kell etetnem a vágy éhes pumáit, gepárdjait és tigriseit, és ilyenkor – érdemtelenül – a kerubok sorsára jutnak. A mai nap nehezebbnek ígérkezik, mert jó idő van, hétágra süt a nap. Délután négy óra. A „halogató taktikának” köszönhetően csak most fogok valamit enni. Ha ilyen jól „haladok”, ma sem megyek le a városba, és így nem teszem ki magam semmiféle „kísértésnek”. A kertben csak amolyan tessék-lássék munkákat végeztem: parlagfű irtása, a gazok és a fű ollóval való nyirbálása, gereblyézés, néhány „szomjasabb” növény meglocsolása, a száraz széna boglyába gyűjtése, a szögesdrótok javítgatása. Az egész kertet nem kell öntözni, hiszen tegnap kiadós eső volt.
A vad és koraéretten befelé néző gyermekkorból, a megalázott magányosságból, amelyet a félénkség, az elszigeteltség és a nyomorúság kényszerített rám, a túlságosan nagyra törő enciklopédizmus ismételt kudarcaiból, az elégikus lírizmusból, amely szürke utcákon, hamuszínű égbolt alatt feketéllő falak között felgomolygott bennem, a zűrzavaros nekilendülésekből egy hősi, fenséges, költői élet felé, amelyet nyomban megtagadtam és belefullasztottam egy szűk körű, vidéki, torz és gyötrő élet átkozott hétköznapiságába, kisarjadt egy kétségbeesett és önmagába zárt pesszimizmus, amely olyan, mint valami ablaktalan erődítmény.2 Gyakorta fölteszem magamnak a kérdést: ha megőrült már az ember, azt észreveszi? Egyszer Ádámtól, ambivalens barátomtól is megkérdeztem. Azt felelte: ne foglalkozz annyit magaddal, inkább az én műveimmel törődj, és vezess új utakra.
Álmomban ruletteztem. Mindent föltettem és mindent elvesztettem. Mindent. Az ébredés utáni zsibbadtság múltával rájöttem, hogy nem igaz. Ebben a pillanatban nem tudnék veszteni, mert játszani se tudnék. Pedig játék kell! Játszani kell! Mindenesetre kiélezem a késeket, fenem a kaszámat, tisztogatom és fényesítem a vasvillámat, elpusztítom az utolsó tükröket, a lőrésekbe elhelyezem golyószóróimat, a bástyákon aknavetőimet, de most, mindenekelőtt, csöppentenem kell. Aztán meg lehet próbálkozni újra az alvással. Minden porcikám fáj. A szemcsepp cédulkáján olvasom a mellékhatásokról: „Fokozott elővigyázatosság szükséges cukorbetegség, myasthenia gravis (a vázizmok mozgásképtelenségig fokozódó gyors fáradékonyságával járó állapot)… fennállásakor.” Vázizmok! Ez gyönyörű! De remélem, nincs myasthenia gravisom… se lépfeném. Hogy patám nőtt és hosszú karmaim, az valami más. Lehet, hogy csak egyszerűen hipochonder vagyok. Lavírozok a különböző nyavalyák és fantazmagóriák között. De hiszen ez is játék! A játék, ahogy én gondolom…, az elvégzett meditáció után úgy zárja burkába a játékost, ahogy a golyó felülete a középpontját, és azzal az érzéssel bocsátja el, hogy az esetlegesség és zűrzavar világából egy maradéktalanul szimmetrikus és harmonikus világot oldott ki s szívott fel magába.3 Nézem a lecsüngő köteleket, a krétával összefirkált fekete falakat, a vallatólámpákat, az étellift rozsdás csapóajtaját, az üres ketreceket. Teleírt papírlapokat tépek össze és dobok a papírkosárba, aztán újabb papírlapot teszek magam elé… mintha valami peremvidéken sétálgatnék vagy egyensúlyoznék egy pengefényű drótkötélen két szakadék között… de még élek, élni kell! És ha átérek? Mi vár rám? Mit tartogat számomra az Isten?
1 Alain Robbe-Grillet
2 Giovanni Papini
3 Hermann Hesse