Ellenberger József

A másik áruló

    A kétszintes épület négyszögben vette körül az udvart, és a sivatag felől hideg szél szította fel a közbül rakott tüzeket. Elmúlt éjfél. A közelgő ünnep tömegeket hozott a városba. Egy újabb csoport érkezett vagy tucatnyi tevével, és a ház ura jobbnak látta becsukni a kaput.
    – Hé, te nyurga! Titeket futni hagynak?
    Szinte rosszul voltam a félelemtől, és annak a csitrinek a hangja úgy hatott, mintha gyomorba vágtak volna. Megpróbáltam nyugodt maradni, s mint akinek fogalma sincs semmiről, kifejezéstelen arccal néztem rá.
    – Ostobaságokat beszélsz, mint minden gyerek! Miért nem küld már az anyád aludni?
    Tudtam, hogy a szolgáló fölismert. A két katona, akik éppen évődtek vele, komoran mértek végig. Zavarta őket, hogy a fiatal lány nem az ő bókjaikkal foglalkozik.
    – Ez is vele volt! – mondta már nekik, és ujjával felém mutatott.
    Nem sejtettem, hogy ekkora kelepcébe sétálok. A kapu zárva, és ki tudja, mennyi katona lehet a házban.
    A könnyelműségem már többször bajba sodort, és most átkoztam magam, amiért idejöttem.
    – Kivel voltam? Miféle badarságokat hordasz itt össze!
    Gúnyos tekintettel mustrálni kezdett, aztán kacér mosollyal, csípőre tett kézzel néhány lépést tett felém. Látszott rajta, hogy a katonák igyekeztek leitatni.
    – Végül is… Akárki légy, egészen szemrevaló legény vagy!
    – Na látod! Gondoltam, hogy összetévesztesz te valakivel.
    Kissé megkönnyebbülve a legközelebbi tűz mellé telepedtem. Az épület egyik-másik ablakában világosság volt. Vajon melyik mögött tartják fogva a vezért? Tartottak tőle, tartottak tőlünk. Immár gyarmattá alacsonyodott, leigázott ország voltunk. A hódítók minden elöljárót a tisztében hagytak, ha az hajlandó volt a továbbiakban őket szolgálni. Mi, akiket most lázadással vádoltak, soha nem beszéltünk a megszállók ellen. Tudtuk, hogy először az embereket kell megváltoztatnunk. Mégpedig a gondolkodásukat, és azt gyökeresen. A győztesek helytartót neveztek ki, aki támogatást, fejlődést ígért, „civilizálni” akart bennünket, sőt szabadságról beszélt. Nevetséges… Szabadságról! Segítsége első jeleként az ország pénzéből vízvezetéket akart építtetni. Ostobán cselekedett. Ennek a népnek nem vízvezetékre volt szüksége.
    Az általános felháborodás miatt végül nem épült semmi. Igaz, a vagyon sem került vissza.
    – Hamarosan reggel lesz – mondta egy görnyedt, kecskeszakállú kis öreg, bozontos szemöldöke alól a csillagokat kémlelve.
    – Csak ez a kutya hideg ne lenne!
    Fázósan húzta össze magán a takaróját.
    – Miért nem mégy be? Odabenn jobb világ van.
    Magas, széles vállú férfi válaszolt neki. Futólag ismertem. A házigazda egyik kocsisa volt, gyakran találkoztam vele a piacon. Oldalt állt nekem, háttal a tűznek. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy lehetőleg ne lássa az arcomat.
    – Hanem az már biztos, hogy ebben az évszakban nem gyakori az ilyen lehűlés – tette hozzá.
    – Nem megyek be! – felelte az öreg sértett daccal. – Mert mi lesz, ha jönnek a lázadók? He?
    – Viccelsz? Miféle lázadók?
    – Hogyhogy mifélék?! Hát ezek az ígérgetők. – S az öreg fejével az ajtó felé bökött, ahol a foglyot sejtette.
    – A nagy mézes-mázas beszédükkel elámítottak mindenkit. Új rendről beszéltek! Új országról és békéről. Sokan hittek nekik. De a megszállók csak egyre többen lettek. Aztán amikor ezek – hangját csendesebbre fogta, s fejével most a katonák felé intett – kifosztották a kincstárat, mindenkinek elege lett az ígéretekből.
    – Ugyan, öreg! Fél éve még te is közéjük akartál állni – felelte a kocsis.
    – Akartam, akartam! Mondom, hogy megtévesztettek. Most akkor sem mennék, ha a gazdánk rám kebelezné az egész birtokot!
    – Ne félj semmit! Szétrebbentek azok, mint libák a lovas előtt. Kushadnak mind, és örülnek, ha nem végzik ki őket, mint a vezérüket fogják. Mert ő csúfosan fejezi be, az már biztos!
    – Az jó lesz! Akkor talán megnyugszik mindenki… És lehet, hogy hozzád is visszajön az asszony – súgta az öreg tapintatosan.
    A kocsis megpiszkálta a tüzet. Kimért mozdulatokkal néhány hasábot tett rá, s közben tagoltan mondta:
    – Hozzám ugyan nem! Neki nem mentség, hogy megtévesztették.
    A pirkadat első jeleként néhány csillag veszített fényességéből. Kivágódott az ajtó, és a szolgálólányt egy erőteljes asszonyhang beparancsolta. Erővel fejtette le magáról a katonák kezeit, s besietett.
    A ház ablakai már csaknem mind sötétek voltak. Nem tudom, mi lehet most vele… Mikor rajtunk ütöttek – és kifejezett utasítására nem is védekeztünk –, idehozták. El voltam szánva, hogy az életemet áldozom érte, de nem akarta, hogy a fegyveremhez nyúljak.
    A lány két korsóval a kezében újra megjelent, s a katonák duhaj kiáltásai ellenére egyenesen felénk tartott. A ház ura bőkezűen bánt a nála hajlékot keresőkkel. Az egyik korsót az öregnek, a másikat nekem nyújtotta. A torkomat szorította a félelem, erőltetve tudtam csak nyelni az édes aszúbort.
    A lány keresztbe font karral figyelt. Már nem tűnt ittasnak, beszéde jól hallhatóan szállt a sokaság fölött.
    – Hát mondom én, hogy te is az ő embere vagy!
    Hunyorított, és tetőtől talpig végigmért újra. Mérgesen kaptam le számról a korsót, de a hangom a félelemtől reszketett, nem a dühtől.
    – Mondtam már neked, hogy soha nem láttam azt az embert!
    Akkor meg tudtam volna ölni azt a nyomorult cselédet. Úgy éreztem, hogy nem kerülök ki onnan élve. Szúrós tekintettel néztem a szemébe, biztosra vettem, hogy megütöm, ha még egy szót szól.
    – Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a beszéded elárul.
    Ezt már a kocsis mondta mély hangján, s csak most gondoltam a helyiekétől eltérő erős tájszólásomra.
    Fáradtan nyúlt a borért, s lassú, hangos kortyokkal sokáig ivott. Kétségbeesve esküre emeltem a kezem
    – Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek.
    A hajnal bíborát felhőcsíkok barázdálták, mikor nyílt a ház ajtaja, és fegyveres katonák kettős sorfala között hozták a foglyot. A keze meg volt kötve, szeme körül sötét zúzódás. Valamely távoli tanyáról kakaskukorékolást hozott a szél. Rám emelte fáradt tekintetét. A kapu már nyitva állt, s őt elvezették.
    A harsány kakasszó még visszhangzott a fülemben, és eszembe juttatta a vezér utolsó szavait a rajtaütés előtt:
    „Mondom neked, Péter: Nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem.”