Sztojcsev Szvetoszláv

Mozaik

    Az éj királynője alámerül a szavak tengerébe, és lecsupaszítja a nyelvet. Üvegszilánkok, színes kövek, zománc. Darabokra tört kép, lebontott fal, mögötte a káosz. Minden kő alatt egy álomittas kígyó, a kincskereső felé a gyémánthegy hátán ömlik a méreg. Ártalmatlan szellemek, földönfutó gondolatok bolyonganak tükörfolyosók labirintusában. A harangzúgás emléke némán elszáll, láthatatlan prédikátorok osonnak hamvába holt árnyak forgatagában. Babilon újra hallgat. Hagymaszagú esztendők kövezte úton végtelen játszma veszi kezdetét, istenek nélkül… messze minden földöntúlitól.

Világ

    A vak vándor elnyerte jutalmát: a múlt látványa előtűnt.
    Szürke ködbe veszett minden város. A tengerhullámok a levegőben pihennek, a vulkánok fehér álmokban nyugszanak, a szél porrá zúzza a sziklákat, vadvirágok lepik el a köves ösvényeket, csend marja a tó mélyén eltemetett kincseket.
    A porladó romok közt bolyong Ikarosz szárnya, álmos angyalok kísérik.
    A vándor lehunyja szemét, az út véget ért, és nincs ítélet.

Apátia

    Rövidzárlat az agysejtekben, kialvó érzelemvilág. A megnyomorított tudat a közöny szakadékába zuhan, a keselyűk felszedegetik az utolsó életmorzsákat. Félre az izgalommal és a szenvedéllyel, éljen az unalom! A felperzselt érzékiség már nem keresi a szépet, a jó és a rossz összeborul, a szem nem érzi a nappalt, az éjszakát. Az országút már láthatatlan, minden bolyongásnak vége, szemétdombra a tudással! Éljen Pilátus – a nyugalom hullámain, tenger, föld és ég határán… Isten veled, hasonmás?

Mea culpa

    A magányos fa gyökerei az árnyékvilághoz érnek. Felhők úsznak a magasba szökő korona körül. Az éj szele az ágak sűrűjében fészkel – magasba kinyújtott kezek. A pátosz szelleme bejárja az egyedüllét belsejét, és fellobbantja a rejtett érzések vulkánját. Minden távoli elhomályosul. Élettelen madárrá lényegül át a lélek.
    Utolsó lírai sóhaj derengés előtt: „Megtettem az utat, és nem felejtem el!”
    A fa köré erdőt varázsol a képzelet, az érzés halott, a falon élő szavak szüremlenek át – mind meghallgatásra talál majd valahol.
    Nincs más kincsem – csak a meggyilkolandó érzések.

Az alagút színe

    Az alagútba rohanó vonat mögött kialszik a napfény. A lámpák nem gyulladnak fel: sűrű, ragacsos homályban robog a szerelvény. Az utasok ijedten meresztik szemüket. Mindenki egyedül van. Az ablakokat sorra felhúzza a kalauz, aztán felszívódik saját magányában. A mozdonyvezető végsebességre kapcsol.
    Már nem érezni a létezést, mozdulatlanul távolodunk a föld színéről. Hátrahagytunk mindent.
    Csak néhány perc, csak néhány év, csak néhány emberöltő, és kiérünk a napvilágra.

Mocsárláz

    Minden út az öreg remete sziklájához vezet.
    Mind itt vannak, akik sose állnak meg: örökké utazók, igyekvő rabok, a szüntelen cselekvés foglyai, utolérhetetlen trónörökösök, láthatatlan háborúk naiv áldozatai.
    Gyerekzsivajtól hangos minden út.
    A halhatatlanság eszméje a magasba száll.
    Az esztendők múltával a hazug lendület kíméletlen gondolatokat szül, és az arc megfiatalodik.
    A gravitáció ereje már csak emlék.
    A hegylánc, a völgy, a mocsár és a lavinák már nem jelentenek akadályt.
    Csak az öreg remete testét kell átugrani ott, a szikla peremén…!

Nyár

    A nyári zápor elmossa a halál arcát. A bérgyilkosok megszégyenülve, megalázottan távoznak, dolgukvégezetlenül.
    A kiszemelt áldozatok a menekülők nyomába erednek fegyvertelenül, a puszta kéz hatalmától megrészegülve.
    A rabruhákat útközben elégetik – a füstfelhők eltakarják a napkeltét.
    Szemükbe zárják ezer elveszett hajnal tüzét, és már nem számolgatják az éveket.
    Kopár mezőkön, közönyös, alvó városokon keresztül vezet az út.
    És nincs megállás, nincs megállás – mindhalálig.

A megváltoztathatatlan

    Az idő görbéjén tízesével-húszasával suhannak az évek.
    Ne aludj el a nyirkos, hideg szobában, mindig álmodj ébren! Mindjárt kinyílik az ajtó, a küszöbre letelepszik egy árva felhőmaradvány, mögötte a külvilág, a túlvilág, a homály és az utolsó pap.
    Romos templomok árnyai népesítik be a várost, az élettelen teret. A rongybabák életre kelnek, a kőszobrok megindulnak az óceán felé, a berozsdásodott acél újra fényleni kezd.
    A kikötőben rég feledett hajók tűnnek fel – siess a holt lelkek elé! Eltüntethetetlen nyomokon lépked az időtlenség.