Szegedi Kovács György

Csillagoktól elárultatva

Mennyire szerettem
téli estéken
szép házak ablakán benézni,
csillogó karácsonyfákat,
sürgő-forgó egészséges
apákat, anyákat látni,
s irigyen a kifésült, szabályos arcú
gyerekeket.

Vágytam.
Annyira vágytam

odabent lenni.

Belemajszolni süteményekbe,
tortákba, szaloncukrot enni,
piros-kolbászos kenyérbe harapni és
jó ajándékot kapni.

Egy kis autót.
De újat. Olyan minden részében fénylőset.
Aminek megvannak a kerekei.

Egyszer bejutottam,
s kaptam süteményt is.

Találtam egy üres szobasarkot,
beguggoltam oda,
hátam a két falnak nyomva,
lesütött fejjel,
nézegettem a kezemet,
ahogyan vibrálnak rajta a piros,
sárga, zöld égők fényei.

Megérintettem a sima parkettát is,
néha fel-felkukucskálva
a fekete-fehér televízióra – mert azt nem mondták,
hogy szabad nézni.
S láttam magamat is
a fénylő szekrények ajtajában,
ahogyan két karom mögé bújok – olyan oda nem
illőnek tűntem magam előtt
mint porcelános vitrinben
a lócitrom.

Nem éreztem,
hogy idebent vagyok.

Belül,
ebben az iszonyúan vágyottban,
ami olyan friss illatú és idegen.
Ami kintről mennyire kívánatos volt.
Ültem ott,
hideg fal tövében
a világ közepén, nyomorultan, bénán,
csillagoktól elárultatva,
és csak fogtam
a gyönyörű, kövér diós beiglit,
s nem mertem beleharapni.