Albert Gábor

Ódon ritkaságok gyűjteménye

Részlet a PONT Kiadónál megjelenő Boltívek, vízköpők, rózsaablakok című könyvből

    Az ország legnagyobb könyvtárában – az Országos Széchényi Könyvtárban – különös világba csöppentem. Egyszer ijesztőnek láttam, másszor humorosnak, de mindenképpen idegennek. Ami leginkább hiányzott belőle, az az emberi melegség, mondhatnám úgy is, hogy a szeretet. A latin közmondás – in necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus autem caritas, azaz a szükségesben egység, a kételkedésben (a nem bizonyos dolgok megítélésében) szabadság, de mindenben szeretet – itt nem érvényesült. Itt sokkal közvetlenebbül, mint az egyetemen, mindenre a párt diktálta egység telepedett rá. „Kétséges dolgok, elvek” nem léteztek, a szeretet, a méltányosság meg teljesen hiányzott. Valószínűleg másutt, más munkahelyen sem lehetett másképp, de én – ez lévén első munkahelyem – itt kerültem vele szemtől szembe.
    Milyen is lehetett volna 1954-ben egy olyan munkahely, amely szinte gyűjtőmedencéje volt az úgynevezett – akkor persze nem így nevezték – másképp gondolkodóknak. Az OSZK adott például menedéket és kenyeret az írószövetségből kizárt Jékely Zoltánnak, itt kapott munkát a politikából kiakolbólított, ’46-os exkultúrminiszter író, Keresztury Dezső, a nagy platonista, Kerényi Károly körének tagja, Kövendi Dénes. Őket kordában kellett tartani. És ha 1954-ben már kezdett is lazulni az ideológiai fegyelem, a könyvtári periférián ebből még keveset lehetett érezni. Ha egy olvasó például Sigmund Freud valamelyik könyvét kérte, a raktáros a kérőlapot bemutatta az olvasószolgálatban épp ügyeletet teljesítő könyvtárosnak, és az – jobbik esetben – szó nélkül áthúzta (az ideológiailag káros) Freud nevét, és ráírta a cédulára, hogy helyette Tyeplov pszichológiáját adják az olvasó kezébe. Rosszabb esetben egy rövid beszélgetésre invitálta az olvasót, s meg kellett győznie, hogy Freud pszichoanalízise idejétmúlt, burzsoá elmélet, a lélektan területén sokkal jobb tájékoztatást nyújt Tyeplov. És a páciens – ha valami tekintélyes helyről, egyetemi tanszékről, az akadémiáról írást nem hozott – kénytelen volt beérni Tyeplov hivatalos tankönyvével. Az ellenségesnek minősített, főként politikai irodalmat külön osztályon, a zárolt kiadványok tárában őrizték, de az úgynevezett Elavult könyvek ötkötetes listáin szereplő könyveket sem volt szabad kiadni az olvasóknak. Ezeket a listákat épp odakerülésem idején korrigálták, szűkítették és bővítették, de legtöbbször nem ott, ahol szükség lett volna az igazításra. Az eredeti füzetkékben ugyanis szégyenszemre ott virított a szórakoztatóipar termékei mellett Németh László, Kodolányi János, Herczeg Ferenc neve éppúgy, mint Thomas Mann néhány kötete.
    Összehasonlítva azokkal a könyvtárakkal, ahol kötelező gyakorlataimat töltöttem, az OSZK-t ridegnek éreztem. Ehhez képest patriarkális, szinte családias légkör fogadott a pécsi Egyetemi Könyvtárban, ahol alkalmam volt találkozni a már akkor is legendás hírű Várkonyi Nándorral. Igaz, én csak két könyvét ismertem, a Könyvbarátok kiadásában megjelent Sziriát oszlopait és Az újabb magyar irodalomról írt enciklopédikus munkáját. Ő már magában jelenségnek számított, a süketségbe zárt különös ember. Hasonlóképpen megelevenedett legendát láttunk az Akadémiai Könyvtár beszerzési osztályán Komjáthy Aladárban. Az egykori Babits-tanítvány, a Baumgarten-díjjal kitüntetett költő akkor már réges-rég búcsút mondott az irodalomnak, s visszatért a legvalóságosabb valósághoz, a fizikai világhoz, a természettudományokhoz. Olykor az irodalomra terelődött a szó, mert a végeérhetetlennek látszó „behasonlítások” szüneteiben szívesen elbeszélgetett velünk, gyakorlatozó egyetemistákkal. Ezekben a beszélgetésekben többször szóba hozta, hogy mennyire sajnálja a költészetre vesztegetett időt. Ebben nem volt semmi vád, sosem hibáztatta a varázslatos tanárt, az ifjú ember tévedését sosem akarta Babits Mihály nyakába varrni.
    Ilyen emberekkel – különösen az első időben – az olvasószolgálaton (így hívták azt az osztályt, ahova beosztottak) nem találkoztam. Mikor a munkatársaknak bemutattak, az egyik fehér köpenyes olvasótermi felügyelő, ahogy kezet fogtunk és megmondtam a nevemet, legnagyobb elképedésemre harsány „Szervusz, Albert elvtárs!” felkiáltással fogadott pertu barátai közé. Én csak ámultam, mert ez az anyányi, vidáman mosolygó hölgy nem az én súlycsoportomba tartozott (akkor éppen 64 kilót nyomtam), és inkább a sellyei lakásunkat díszítő, majd háromméteres cserépkályhánkat formázta. Ez az egyetemes tegezés még az illegális időkből hagyományozódott át, s lett általános a párttagok között. Manci (akit én, ha nem előz meg, bizonyára vérig sértve talán lenéniztem volna) joggal hihette, hogy egy ilyen, politikailag, sőt ideológiailag is fontos helyet elvtárssal töltenek be, s ennek a jóindulatú tévedésnek lett fattyúgyermeke a tegezés. Rövidesen kiderült ugyan, hogy szó sincs párttagságról, a tegezés viszont maradt, és Manci később is bizalmasai közt tartott számon. 1957 elején például – szanatóriumból való visszatérésem után – tőlem kért tanácsot, hogy szabad-e, érdemes-e kivándorolniuk Izraelbe. A férje rajta van, kamasz lánya viszont ellenzi. Sorsát bizonyára nem én döntöttem el, de a maradás mellett érveltem, és maradtak.
    A társadalomból kiemelt, gombostűre szúrt különlegességek kaotikus és rendezetlen bogárgyűjteményéhez hasonlított az akkori OSZK. Ódon ritkaságok boltja intellektuális kivitelben. A kabaréba illő tudatlanság és cinizmus ügyeskedői mellett (legtöbbször felügyelete alatt) az aszkétikus tudomány mellőzött, gyakran száműzött képviselői, esetleg mártírjai dolgoztak ott. Pedig akkor már túl voltunk azon a korszakon, mikor a könyvtár pártszervezetének titkára – az idős, régen altisztnek nevezett raktárosok felháborodott elbeszéléseiből tudom – ruháskosárszámra vitte haza, adta el jó pénzért a két háború között megjelent sárga fedelű ponyvák tömegét. De a felvilágosító, reference osztályon még én is együtt dolgoztam olyan kolleginával, aki Anatole France-ot az A betűnél kereste, Beethovent pedig – természetesen eredménytelenül – egy e-vel, „Bethovennél”. És mikor az olvasó rátalált a rendes helyén, az okvetetlenkedőt azzal rázta le, hogy „tehetek én arról, hogy Beethoven két e-vel írta a nevét”?! Ugyanakkor az egyik, legalább négy nyelven olvasó, tanári képesítésű, később akadémikussá avanzsált kollégám, „sorösszeállítóként” robotolt a földszinten. Az ő munkaköréhez tartozott, hogy a kötelespéldányokból beáramló könyveket tartalmuktól függetlenül, magasságuk szerint külön-külön polcra rakta, s ha összegyűlt egyméternyi anyag, akkor az egyforma magas könyvekből összeállított polcot „beakasztották” a raktár vasállványzatába.
    A rémületes mennyiségű könyv, a több emeletnyi polcokkal kibélelt, könyvekkel kitapétázott labirintusok szerénységre intették az íróféle embert. Mit tudok én ehhez adni? Amit írok, papírhajó a tengeren! Százával, ezrével jönnek az olvasók, és ugyanakkor tízezerszámra, százezerszámra porosodnak a polcokon a soha fel nem nyitott könyvek. Bénító gondolat, igényességre tanító figyelmeztetés.
    Ebben a furcsa panoptikumban tanúja lehettem a kultúra pazarló, intellektuális luxusának, ahol egyetemi képesítésű emberek 35 éven keresztül mással sem foglalkoztak napi nyolc órában, mint a szoros ábécérendbe rakott katalóguscédulákat osztották be a katalógusfiókokba. Munkájuk végzése közben az évtizedek alatt felhalmozott ismeretanyagnak mindössze egy vagy két ezrelékét „használták”, vagy még annyit sem, de az az egy ezrelék a hatalmas tudásmező más-más részét pásztázta. Ebben a mechanikusnak látszó tevékenységben – a cédulák rendezésében és beosztásában – hibázni nem lehet, nem szabad, mert akkor nemcsak a cédula kerül rossz helyre, hanem a cédula mögött álló könyv is elvész évekre, évtizedekre vagy talán örökre. A könyvtárosi munka alázatra tanít, alázatot követel. És ha nem is igaz, amit egy időben szerettem, szerettünk bonmot-ként elsütni, hogy a könyvtárosi munka roncsolja a női pszichét, az viszont kétségtelen, hogy foglalkozási ártalomként nemcsak a női, de a férfi pszichét is alakítja ez a profetikus nagyvonalúságot teljességgel nélkülöző, inkább aprólékosan lelkiismeretes, látszatra kisszerű munka.
    Ezért volna a különcségek melegágya? Nem vitatom. Waldapfel Eszternek tett ígéretem mindössze öt évre kötelezett, a másik ott töltött öt esztendő a történelem kényszerítette ráadás volt. Ennek egyik legnagyobb adománya, hogy ez idő alatt és itt a könyvtárban alakult ki az a barátság, amely életem egyik alakítója lett, és mind a mai napig elkísért.
    Már kisdiák koromban is irigykedve és áhítattal hallgattam bátyám beszámolóját a vízicserkészek dunai táborozásáról, a kajakozásról, hogy hogyan szoktak eszkimózni. Mindez a vízben szegény Pécsett, majd a kőszegi katonaiskolában diákoskodó magamnak, a háború utáni nyomorúságos időkben megvalósíthatatlan vágyálom maradt. Már-már el is felejtkeztem erről, mikor az egy évvel utánam az OSZK-ba kerülő Vizkelety Andrásról rövidesen ki nem derült, hogy nemcsak a latin és középkori német kéziratok olvasásához, de a kajakozáshoz is ért, hogy már tatai diákként jó néhányszor végigevezte a Dunát. Hamarosan társként magam is hozzászegődtem, s letagadni sem lehet – nem is akarom –, hogy az ő barátságát és a Dunát, sőt egyáltalán a vízi élet örömeit áttételesen az Országos Széchényi Könyvtárnak köszönhetem.
    Az első napokra, hetekre mindebből semmi sem jutott, csupán az ismerkedés kellemetlen időszakát éltem át, a hozzászoktatást, amikor még a legpasszentosabb cipő is nyomja az ember lábát, míg kényelmesre nem tapossuk. Hát engem is igyekeztek kényelmesre taposni! Ennek volt egyik állomása találkozásom Keresztury Dezsővel, aki száműzetésének éveit töltötte a könyvtárban. Mint afféle aktív ember akkoriban minden irodalommal kapcsolatos kiállítás az ő reszortja volt, s mi sem természetesebb, hogy némi malíciával a könyvtári ünnepségek inszcenálását is őrá bízták. Az ünnepség pedig nem lehet meg szónok, esetleg zeneszám és szavalat nélkül. November hetedikén, a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évfordulóján a beszédet rendszerint vagy az intézmény vagy a szakszervezet vezetője szokta tartani, szavalni pedig a fiatalok közül halásztak ki valakit. Az első évben, néhányhetes ottlétem után, az új seprő jól seper alapján rám esett a választás, mondhatnám úgy is, engem ért ez a megtiszteltetés.
    Mint parancsoláshoz szokott miniszteriális ember, Keresztury Dezső lekéretett az igazgatási osztályra, és annak rendje és módja szerint közölte, hogy a közelgő ünnepélyen én fogok szavalni. Természetesen semmit sem tudott szavalóversenyi múltamról, arról sem, hogy valaha (akkor már távoli, felejtésre ítélt múltnak tekintettem) a színiakadémiával is kacérkodtam, csak hát én látszottam a leggyöngébb láncszemnek. Én pedig ugyanazon okból, és ugyanazzal a makacssággal, amellyel visszautasítottam a vidéki állásajánlatokat, azt mondtam, hogy nem. Nem fogok november 7-én szavalni! Hogyhogy nem? – meresztett rám csodálkozó, vagy inkább tanácstalanul bosszús szemet Dezső bátya. Egyszerűen nem! Én nem szavalok.
    Először tréfának vette, aztán látta, hogy nem jutunk dűlőre, és felhagyott a „rábeszéléssel”.
    Makacsságomnak pedig két oka volt. Először is: a színiakadémiával együtt a szavalással is leszámoltam. Azóta én soha sehol nem szavaltam (mondtam verset) nyilvánosan. Ehhez képest az már szinte mellékes, hogy november 7-én semmiképpen sem lettem volna hajlandó szavalni. Másodszor pedig – és ez volt korábbi és mostani makacsságom hasonlóságának alapja – már ki volt tűzve október 30-ra, születésnapomra, Marek Zsuzsannával házasságkötésünk időpontja. Ezt már az állások elosztásánál is tudtam, de mikor erre kellett volna hivatkoznom, minden alkalommal működésbe lépett egy fajta erkölcsi szájzár, amely képtelenné tett arra, hogy több évfolyamtársamhoz hasonlóan, erre a senki másra nem tartozó, személyes okra hivatkozzam. Egyébként negyedév végén a végzős évfolyamokon minden évben végigsöpört a racionális meggondolásokon alapuló, járványos házasodási láz. Én ezzel nem tudtam, nem akartam sem akkor, sem most, az OSZK-ban előrukkolni. Rühelltem mások orrára kötni. Inkább elviseltem a neheztelést, a rosszallást, az értetlen fejcsóválást.