Podonyi Hedvig

Örök emlék

    A templom tövében, a buszmegállóban hosszú-hosszú ember várakozik. Vékony és szürke, akár a templom egyik falrepedése. Nadrágszára és ingujja a kelleténél hamarabb ér véget. Feszélyezetten toporog, hunyorog, fázósan összedörzsölgeti kezeit, holott nincs is hideg, s időnként gyors léptekkel elindul valamelyik irányba, mintha menekülni akarna. Eltelik néhány perc, és ő egyre bizonytalanabbul topog ide-oda. A templomajtón át előhömpölyög egy óriási pocak. Mögötte egy megfelelően testes, vidor úr érkezik. Leárad a lépcsőn, körülnéz, s olyan vidám arccal, mintha épp az imént hallott volna egy jó viccet a templomban, a szürke, hosszú-hosszú emberhez lép.
    – Ugye, nem haragszik, hogy megszólítom? Kérnék Öntől egy apró szívességet – mondja széles, megnyerő mosollyal.
    – Tessék … – hebegi a hosszú ember, a legteljesebb zavarban.
    – Megtenné, Uram, hogy lefényképez? Itt, a templom előtt. Hogy megmaradhasson az élmény. Tudja, a fénykép a mindenem! Csak előveszi az ember, és máris minden előtte van, amire szívesen emlékezik. Voltaképpen örök emlék. Megtenné?
    – Kérem… én nem értek ehhez.
    – Ó, semmiség! – gurgulázik elégedetten a testes úr, és elővarázsol egy fényképezőgépet. – Semmiség! Nézze csak! Ezzel a távolságot állítja be, ezt a gombot kell megnyomni. Remek kis gép! Nagyon egyszerű! Tessék. Akkor én most ideállok, ide a dombormű mellé. Jó?
    – Kérem… de ha egy kicsit közelebb állna hozzá… Igen, ott jó lesz.
    – Jó! Egy pillanat, csak begombolom a kabátomat, hogy ne látszódjon a nagy pocakom. Lehet!
    A hosszú-hosszú ember aggályoskodva méricskél, kissé megroggyantja a térdeit, hunyorít, majd nagy elszánással lenyomja a gombot. A testes úr ujjong:
    – Köszönöm, köszönöm, uram! Köszönöm. Most pedig Ön következik.
    – Én?!
    – Igen, igen! Tessék, ugyanoda, úgy-úgy! Tessék mosolyogni! Ide tessék nézni! Na… Itt repül a kismadár! Hehehe.
    A testes úr végül a hosszú-hosszú emberhez lép, szívélyesen megrázza a kezét, majd vidoran megemeli kalapját, és távozik.
    A hosszú-hosszú ember alig tud magához térni megdöbbenéséből. Egy darabig még a falhoz lapul szürkén-mozdulatlanul, akár a fal egyik repedése. Azután lassan elmozdul onnan, és zavartan ráncigálja ingmandzsettáját a csuklója felé. Bizonytalanul toporogni kezd, hunyorog, fázósan összedörzsölgeti kezeit. Várakozik, hosszan-hosszan.