Zsávolya Zoltán

S. megye titkos története

    Befut a delizsánsz. Antonio Bernadetti „professzor”, e mindenkor inkognitóban tevékenykedő kalandor, az 1833-as esztendő ragyogó őszderekának egyik szombatján érkezett meg Győrbe. Délután három óra körül járt az idő. Fáradt volt, ami természetes, útja heteken át tartott. Bolognából indult, onnan jutott el a magyar településig, ahol a jövőben élni kívánt. Közvetlenül Bécsből jött, a delizsánsz Szarvkő, Szárazvám, Vulkapordány és Sopron után álmos falvakon poroszkált keresztül vele, aztán váratlanul célhoz értek: a Rába rozoga fahídján átkelve máris egy hosszan elnyúló utcán ügettek végig. A postakocsi ablakának keretében hirtelen, valami olyan természetességgel jelent meg az Újváros nevű kerület, mintha csak a bécsi országút folytatása lett volna. Bernadetti hamarosan a Nádor szálló nagy, istállós udvarán találta magát, a kocsi zökkent, majd megállt a fogatváltáshoz (Buda felé). Istállósfiúk, inasok, kukták rohantak feléjük a fakockákkal lerakott térségen, hogy egymással versengve kisegítsék az ülésről, hatalmas utazótáskáit cipeljék, az előcsarnokba vezessék – valamennyien jutalmat reméltek. Mind szaglottak a trágyától, a gőztől vagy az izzadtságtól is, ezért fintorogva lépett ki közéjük.
    Éppen esett. 1833 ragyogó őszderekának pontosan egy (ha nem az egyetlen) szemerkélő szombat délutánja volt ez; előtte is, utána is hetekig zavartalan napsütés uralt mindent, sőt, még most, az esőszemek között is ott bujkált az arany fény. „Akár otthon!”, csodálkozott, ahogy Magyarországra jövetele óta gyakran; mintha nem szakadt volna el Itáliától, nem ment volna idegenbe. Révetegen nézett körül. Módszeres vissza- és előretekintés helyett hangulatfoszlányok és érzéstöredékek pasztellképét kezdte festegetni magában. Nagyon nem kellett vele fáradnia, amúgy is víz itatta át a látványt, mintha a környezet önmaga festménye lett volna, életnagyságban, eredendő színoldással. Ebben a helyzetben az emberek, a tárgyak és mindenféle dolgok eleve elmosódó jelleggel mutatkoztak meg előtte. Kivételes pillanatot élt át, és mégsem. Bernadetti „professzor” nagyjából 365 esztendős volt ekkor – az „örök élet elixírjének”, de legalábbis a „fiatalító balzsamok” titkának állítólagos ismerője, egyes vélemények szerint titkos tanok beavatottja, boszorkánymester vagy kísértet, esetenként „a láthatatlan ember”, ahogy szintén állították róla némelyek –, tekintélyes tapasztalati anyag állt hát rendelkezésére, amely azt diktálta neki, hogy megint egyszer efféle pontatlan, ám intenzív képi világ keljen életre a bensejében. Ezzel pedig tulajdonképpen hazaérkezett most. Az „éber álmok tája” – amint ő nevezte valahol ezt a földet – csodálatosan befogadta.

    A mű. Az a nagyszabású „geograficus, historicus, agrárius, technicus, aestheticus etc. vizsgálódási munka”, amelyet Antonio Bernadetti, ez a korántsem hírhedett, inkább nagyon is csendes itáliai kalandor a 19. század közepe táján több évtizeden keresztül nagy elszántsággal, de eléggé diszkréten végzett Győrben és környékén, valószínűleg mindjárt a városba érkezése után, tehát még 1833 őszén megindult. Csak a jó ég tudja, mi mindenre ki nem terjedt a figyelme, annyi azonban szinte bizonyos, hogy észrevételeit, adatait gondosan rendszerezte, majd rögzítette. A fenti idézőjeles kifejezés is annak az azóta egyébként elveszett, csak véletlenszerű utalások és szórványos említések révén ismert, vélhetően emberfeletti módon túlméretezett műnek az előszavából származik, amelyet állítólag a „professzor” írt 1860 körül Győr, Moson, Pozsony, Sopron, Veszprém, Komárom, Zala és Vas vármegyék titkos története címmel. Mivel ez a „tractatus avagy encyclopedeia” néhány foszlánytól eltekintve nincs meg, tartalmáról és szerzőjéről ellenben számtalan anekdota kering a térséggel foglalkozó szakmunkákban, illetve magában a néphagyományban, csábítóan hősiesnek tűnik a célkitűzés, hogy ezeket a történeteket összegyűjtve a mai kutató mintegy bizonyos szinten újraalkossa Bernadetti a jelek szerint örökre kallódásra ítélt könyvét. Mégpedig annak eredeti feliratához nagyban hasonló fantáziacím alatt vonultatva fel a titokzatos mesterrel és monumentális vállalkozásával kapcsolatos hallomásainak, kutatásainak, képzelgéseinek gyűjteményét, vállalva azt is, hogy esetenként a fantáziájára tud csak hagyatkozni, netán egyszer-egyszer ráfogásokkal fog kipótolni olyasvalamit, ami esetleg egyáltalán nincs is. Nem is volt. Csak van. És főleg: lehet…
    Nos, Bernadetti például nyilván éjszakai bagoly. Különösen kánikulai vagy éppen csikorgóan fagyos januári hajnalon érdemes elképzelnünk őt. Arcbőre aszott, pergamensárga a sok virrasztástól, szeme beesetten ül üregében, megritkult haja rendetlenül tapad csapzott homlokához. Ha nyár van, nyitott ablaknál ül, városszéli házának ablakán beáramlik a tücsökszó és a szénaillat, a bakter szokásos, kerek órai kiáltása itt nem zavarja elmélyült studírozásában, legfeljebb a hörgő kutyaugatásra kapja fel a fejét. Ha tél van, akkor csak a holdfény hatol át az ólomkeretes üvegtáblákon, belevegyülve a könyvek és a papirosok felett álló gyertyatartó udvarába. A hórihorgas, görbedt alak elmélyülten dolgozik. Mi vagyunk Bernadetti, írja éppen Bernadetti. Megborzong(unk).

    Szeleverda. „Bevezetésképpen korántsem kívánok elveszni a részletekben”, írta körülbelül mára hozzáférhetetlenül kallódó vagy talán soha ki sem nyomtatott traktátusos enciklopédiájának valahol az elején Antonio Bernadetti, az Itáliából elszármazott kalandor, „inkább átfogó beszámolót adnék arról a térségről, amelynek hosszú évekkel ezelőtt előbb vendége, majd pedig hamarosan hangulati gyermeke, ha tetszik, amolyan lelk’foglya lettem. Mielőtt azonban ebbe a meglehetősen nehéz geographicusi feladatba belefognék, el kell mondanom és le kell szögeznem, hogy az efféle diadalmas szemléletmód kialakítása érdekében, nekem előbb nyilvánvalóan a Szeleverda, tehát egy furcsa, de hatékony madárúti alkalmatosság hátára kellett kapnom. Elsőbben is azért oda, mert az átfogás csakis felülről, a levegőég magasából lehetséges, továbbá még azért éppen ezen alkotmány nyergébe szükséges felhágnom, mert a technicus haladás jelenlegi állapotában, amidőn a repülés igazándiból még csak a bizonytalan, félig irányíthatatlan hőlégballon segítségével lehetséges, az embergyerekének ugyancsak a fantáziájához kell folyamodnia, amennyiben felülemelkedő széttekintésre vágyik. Mármost a Szeleverda mindenképpen képzelmi szülemény, még ha természetesen a legvaskosabb értelemben valóságos is. Annyi csak vele a feneség, vagyis hát a specialitás, hogy ippeg azt a minutumot nehéz megragadni vele kapcsolatban, amelyben sajátlag önmagává, azaz (a) Szeleverdává válik. Lévén elébb még nem az, utóbb meg… Utóbb meg – mi magunk nem lévén már ugyanazok (benne, másképp az észlelő megismerésben), akik még csak az elébb is voltunk… Hanem hát: elébb (még) mi? Nos, nem más, mint egyszerű homokfutó, az a bricska, amelyet inasom, Miska szerzett nekem valakitől a Halpiac közelében.
    Ezen a taligán mindjárt kezdetben, közvetlenül ideérkezésem után jókora utakat tettem meg vármegyei, szomszédvármegyei tájakon. Két lovam is volt hozzá, egyik almásderes, a másik barna. Ment minden szépen, suhantunk, suhantunk egyre, mindig egyedül mentem, a legfeljebb estig tartó utakra csomagot vagy másmilyen terhet sem nagyon vittem magammal, szinte repült a két jószág. És éppen ilyenkor történt meg. Nem is a baj, hanem a valami. Egyszerre csak elemelkedtünk a földtől. Azt mondanám, Csorna határában, ha nem volna mulatságos a hajszálpontos locusmegadás olyankor, amikor ennél ezerszer jelentősebb dologról van szó. Mindenesetre a terület teljesen sík volt alattunk – zöld és fekete tenger, amely nem háborgott. Távolabb a hegyvidék pereme aztán sötétkék, a tó világoskék tenger. Ilyen tengerként utóbbi sem háborgott…”

    A kút és az ókula. Alapos okkal feltételezi a tudomány, hogy az egyik legelső állandóan viselt szemüveget Antonio Bernadetti birtokolta a szeles és jobbára (bár azért nem mindenütt) laposabb térszíni formákat mutató S. megyében. Csuda egy okuláré volt ez, aligha vitás! Nem látáshiba javítására szolgált, sokkal inkább szellemi képesség kapcsolódott hozzá. Mindig azt mutatta, amit gazdája akart hogy mutasson. Ha az Itáliából 1833 őszén erre a tájékra származott kalandor jártában-keltében látott valamelyik szép napon – mondjuk – egy kutat az éppen érintett isten háta mögötti pusztán, akkor például ez a kút sajátos összefüggésbe tudott helyeződni számára látványilag. Mediterrán bujasággal tenyésző, olajosan örökzöld ligetet észlelt mindjárt körülötte ott, ahol igazából csak aszott, letaposott fű-bokor, elporló szántás borította a talajt; vagy gondozott parkot, jól nyírt sövényekkel, egész kastéllyal a háttérben ott, ahol néhány düledező kalyibán kívül tudomása szerint semmi egyéb nem húzódott meg. Mindez valahogy, nem épp megmagyarázhatatlan módon, nagy hatást tett rá. Annyira, hogy ennek kapcsán éjjelente, álmában messzire vezető eszmefuttatásba bocsátkozott.
    „Nemcsak a múltnak lehet feneketlenül mély kútja, hanem a jövőnek is – futott át gyakran a fején félöntudatlanul. – Itt állok a kút káváján, valaki a mélyből, a múltból, a vízfelület eltörpülő korongjának messzeségéből néz engem, de miért ne lehetnék én odalent, ő pedig jóval fölöttem, ahol most állok? Mindegy. Valaki tudja, látja a múltban, hogy én ma itt vagyok, én pedig tudom, látom, hogy ő… ”
    Tulajdonképpen sokszor a tájba nem illően finom alkotmány volt a kút, a legtöbbnek még valóságos alakján, „gémes” húzófáján és kőkoloncán is látszott valami rendhagyás. Hát még ha látomásosan továbbformálta az ember! Bernadetti eredetileg Bologna városában látott efféle vízadó vagy vízköpő berendezéseket. Nagyon mutatós darabok voltak; márványszegéllyel, ónfödémmel és vödörrel. Mint ez is, amely által egyszerre szinte sikeredett utolérnie a kezei közül különben folyton kicsúszó otthonosságélményt. Ritkán adódott ez, de hát ő végtére is éppenséggel eljött otthonról… Eljött, mert mind erősebben jelentkezett életében egy hívás: meg kellett írnia nagy, összefoglaló művét Észak-Dunántúlról.
    Jó darabig úgy tudták, nem sikerült neki ez. Pár nappal a kúttal kapcsolatos álma (alig néhány héttel Magyarországra érkezése) után ugyanis egy kútból húzták ki. De vajon tényleg őt? A Bernadettiére megszólalásig hasonlító, ókulát mellesleg nem viselő test mindenesetre néma volt. A kalandor tudós furcsa kutatómunkája elvégzéséhez a halál inkognitóját igényelte.

    Galvánfürdő az éjszakában. Meg-megtestesülő, majd újból és újból eltűnő kísértetként a paplak dermesztő oldalához simult, hátrább, a kerítésnél vagy a disznóólnál már meglátták volna, ha épp alakot ölt. Hallotta a borzalmas hangot: elnyújtott üvöltés volt, majdnem vonyítás. Tényleg lehetetlen, hogy ember lenne! Aztán csak fémes súrlódás zaja ért el hozzá, pattogás, sziszegés, szöszmögés, mintha parányi tűkkel dobálnának egy jókora darab – ma úgy mondanák – sztaniolpapírt. Meg az egész diszharmonikus koncert mögé háttérzajként húzódó monoton bugyborékolás. A ritkás gyümölcsös mögötti borospincében csinálták, amely a plébánosé volt. Azért itt, fejtette meg a helyzetet, hogy ha esetleg kiderül, ne magukat, hanem a pásztorukat kompromittálják, akit eléggé véd az egyház. És egyre csak jöttek, jöttek a bámészkodók, már szinte tömeg volt a pincelejáratnál. Neki Lajos atya üzent Győrbe, mert tudomást szerzett a készülő „szeánszról”. Homokfutóján még estefelé útra kelt, hogy csontra fagyott szántások, lombjuk vesztett erdők nyiladékai, halott csendben, kesernyés füstben hallgató falvak és tanyák mellett elkocsizva éjfél utánra ideérjen a novemberi éjszakában. Tudta, hogy jönnie kell, borzongatóan érdekelte is a dolog, mégis szeretett volna most az egyszer elkésni a valamilyen szinten „csemegeként” felkínálkozó eseményről. Nem sikerült neki. Most ott állt szorosan a parókia mellett, testén kiütött a hideg verejték, fülében bömböléssé erősödött a valójában elhaló és távoli bugyborékolás.
    Antonio Bernadetti nem gondolta volna, hogy Magyarországon először ebben az eldugott, Kapuvár környéki faluban fog találkozni Galvani professzor szellemével. Több mint negyven évvel korábban Bolognában a tanársegéde volt, azért izgatta, bántotta, mi történik most. „Luigi, Luigi, ne hagyd, hogy így elferdítsék a tudomány igazságát”, motyogta maga elé kedvetlenül. Hirtelen egy árny állt előtte. Megérintették egymást. A pap volt, legalábbis nem lehetett más. „Hátramenjünk?” A parasztok zavartan vigyorogva nyitottak nekik utat, de igazán eligazító a vaksötéten késként végighasító fénycsík volt, amely a pince résnyire nyitva hagyott ajtaján át ugrott ki eléjük a földre. Jövetelük híre némán és kísértetiesen elterjedhetett, mert amikorra a helyiségbe léptek, már egyedül találták magukat odabenn. Egyedül a két ominózus dézsával. Az egyikben levágott, úszóhártyás láb rángott, afféle emberi arányú békacomb, összevissza kötözve fémhuzalokkal. A másik gálicos oldattal teli mélyén a megcsonkított szörnyalak maradéka hevert, immár halottan, teljesen bevonódva rézzel, önmaga szobraként. Bernadetti a papra nézett, akinek az arca mintha időközben megváltozott volna, egyszerre egészen ismerősnek tetszett. „Luigi”, kérdezte tőle, „hát tényleg létezik a Hanyistók?”