Fodor Miklós

A pogánykereszténység lehetőségterében

    A magyar kultúra számára legkésőbb a honfoglalás szakrális-történelmi eseménye óta égető a pogány világkép és a kereszténység ötvözésének gondja. Nézetem szerint a keresztény üzenet a minden nemzeti kultúrának adatott életrend lényegének megfogalmazódása. E felfogás szerint a kereszténység nem valami idegen, hanem a legsajátabb saját feltárulása. Mégsem sikerült a magyar néphagyománynak a jézusi tanítást, jelképiséget és életsorsot maradéktalanul szervesítenie. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a kereszténység képviseletében megszerveződő hatalom az egyház tanítását a pogány népek kultúrájához képest idegennek állította be: az idegen nyelvről, később az idegen fogalmiságról, általában véve a kereszténység idegen kulturális eredetéről nem akart lemondani. Nagy László Elmentek tejfogaim című korai versében annak lehetünk tanúi, hogy az eredeti, archaikus látás megemészti, feldolgozza, magába építi a kereszténységet. Ennek a folyamatnak végső soron az a következménye, hogy az eredeti, nemzetbe ágyazott kultúra egyetemes távlatot nyer. E távlatnyerést azért tartjuk nemesedésnek, mert ettől kezdve a nemzeti részlegesség szívéből szól az egyetemesség, az emberiség mint egészbe szervezett ország iránti vágy. Óriási különbség van aközött, hogy egy nemzet akarja-e hatalmát a többire kiterjeszteni (Róma) vagy egy nemzetek feletti szervezet (Egyház) vagy valamilyen gazdasági érdek (Globalizáció) – avagy a nemzeteket megteremtő kultúrák szívéből merít erőt az egyesült nemzetek reménye. A nemzetek felől nézve a kereszténység csak e legutóbbi hozzáállás elfogadásával nyerhet bocsánatot és jogot a létezésre.
    A Nagy László költészetét ismerők között bizonyára nem okoz meglepetést az az észrevétel, miszerint egyik lényegi világképszervező gondját az archaikus-magyar és a keresztény-egyetemes kultúra viszálya képezi. Tekintetünket azért vetjük az Elmentek tejfogaim című korai versre (mely az 1944–45 közötti költeményeket tartalmazó Galambcsőrök című ciklusban található), mert itt a személyes élet adja a kiinduló élményt, és a személyes élet alakulása egyben a tét is. A pogány–keresztény kérdéskör, illetve az egyén és az egyetemes emberi viszonya csupán ezen személyes szint sugárzó háttereként jelenik meg. Ez a sugárzó – általam szentnek minősített – erő a jelképek köntösében lép elénk. Rejtőzködve, de felismerhetően. A versben megidézett képekről kiderül, hogy szinte egytől egyig archetipikusak. Archetipikusak abban az eliadei értelemben is, hogy a magyar, illetve egyéb ősi gyökerű kultúrákban is jelen vannak a szertartásokat jellemző képek rokonaiként, és abban a jungi értelemben is, hogy azok az erők hozzák őket létre, melyek az emberi lelket e világ kereteibe beleszervezik. Egy kép annál inkább nevezendő szentnek, minél közelebb van a legfőbb létszervező hatalomhoz, minél erőteljesebben idézi fel azt a lélekben, minél közelebb viszi a lelket ehhez a teremtő hatalomhoz, mely erő és törvény.
    A vers ihlető életgondja talán a legjelentősebb életkori váltás: az ifjú felnőtté érik. A gyermek kikerül a család szigorúan óvó fennhatósága alól, és elnyeri az érett emberhez méltó szabad védtelenséget. „Arcul vert engem a kín” – olvassuk a harmadik versszakban. Az arculcsapás egyrészt fájdalmas, másrészt a létezés kereteinek és törvényeinek tudatosulása: a gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet térideje alatt szakadék tátong, a szorongás, az elnyeletéstől való megrettenés, az önállóság kényszerének szakadéka. Felmerül a kínzó kérdés: hogyan lesz a tapasztalás sarából tudás aranya? Micsoda az úgynevezett „bölcsek köve” – a nagy, isteni átváltoztató?
    Ennek az átmenetnek a tétje, hogy átokká vagy áldássá válik-e az a szent erő, ami a szakadék mélyéről, az ősvilági sárkánytorokból tör fel ilyenkor. A rítusok, szertartások, általában a szent cselekvések lényege, hogy az érzékeny, vészterhes korba jutott személyiséget az isteni rend ráolvasásával a szakadék fölött átmenni segítsék: „a Naphoz könyörgök én, / áldjon meg engem a fény.” Az élet forrásától áldást kérni éppen ezt jelenti, hiszen ilyen átmeneti állapotában a lélek egy életre megromolhat, utat téveszthet, boldogtalanná válhat. A személyiség sorsdöntő pillanata hívja elő az intézményekbe rögzült szent cselekmények eredeti-eleven megvalósulását, és az eredeti cselekmény legszemélyesebb megvalósulása, majd megértése vezethet az intézmények, tágabban az egész kultúra újraértelmezéséhez. A Nap pogány istenség? A Naphoz való Nagy László-i viszony a létezés eredeti szentségét újra felismerő – újraszentelő viszony.
    A legtermészetesebb emberi vágy itt a szentség keretei között jelenik meg. „Ne legyek boldogtalan.” A boldogság fogalma mindig valamilyen kettősségben jelenik meg: egyrészt arra utal, aki jól érzi magát a világban, másrészt arra, akinek sikerül az istenek által rászabott sorsot élnie. E két lehetőség úgy viszonyul egymáshoz, mint nappal és éjszaka: amilyen mértékben nő az egyik, oly mértékben fogy a másik. Nagy László esetében arról van szó, hogy bár mindkét igény jelentős erőket mozgat meg benne, már pályája elején – nyilván alapvetőbben etikus alkata folytán – az örömkeresés ellenében a sors választása érik. Erre utal a „fényekben ússzon hajam” kérés, hiszen a haj a személyiség kisugárzó ereje az archetipikus jelképezésben. A fény pedig az isteni erő, az isteni lényeg evilági jelenléte. A fényekben úszó ember fénnyel, azaz isteni erőtörvénnyel töltekezik. Mintegy isteni elektromosságot kap. Ámde amiben részesedik, abból részeltet. A fénylő világít, az áldott áldó hatalmat nyer. Ez is archaikus lélektapasztalat. Az ember által a világ felé közvetített isteni erőtörvény Franz Rosenzweig felfogása értelmében a megváltás tettét jelenti.
    Az éretté válás kényes időszakán az archaikus kultúrák úgynevezett átmeneti rítusokkal segítik át a fiatalt. A váltás egy életkori szakadék átlépését jelenti, az életidő kérge megreped, a repedésen keresztül előtörnek a létezés kozmikus erői. Ez a szentség megnyílását jelenti, mely a maga nem emberléptékű valóságával el is nyelheti a vékony tudatkérgű személyiséget. Hogy a szentség ne váljon életellenes erővé, az szükséges, hogy a kultúra az égi rendet olvassa rá, ily módon terelje mederbe. Az égi eredetű életrendet őrzi és közvetíti az összes szentté avatódott történet, kép, tánc, dal, szertartás, tudás. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy Nagy László, miközben megidézi ezt az életkori válságot, egyben megidéz egy különös, naptisztelő szertartást is.
    A „Lángol a hajnali szél” és az „ó, csupa tűz a világ” sorok az első versszakban a szakrális létérzékelés alapmondatai. E létérzékelésnek az a lényege, hogy az ember mindenütt és mindenkor érzékeli a világteremtő hatalmat. Az érzékelés szintjén a világteremtő hatalom: tűz. A szakrális létérzékelés alanyi oldalán az érzékelés felfokozott érzékenységét látjuk, melyben minőségileg más tartalom jelenik meg. Ez a „más”, mint az érzékelt létezők létezése, nem valami kihűlt, puszta ott-lét, hanem eleven erő és törekvés, (minden létező folyamatos harcban áll környezetével, folytonosan kiküzdi saját ott-létét). Bár a jelenben megmutatkozó létezők veszendők, az őket létrehozó és fenntartó erő megmarad, mert összemérhetetlenül hatalmasabb náluk. Az első versszak központi képei: szél és tűz. A háttérben rejtett módon hat az isteni élet-lélek-teremtés tüzes lehelete. A három érzékelt valóságelem – a „hajnali szél”, ami „lángol”, a „rózsalevél”, ami ebben a lángoló szélben „röpdös”, a „szilvafaág”, ami egyszerűen csak „tüzes” – ezzel az isteni lehelettel izzítódik át.
    A vers első szakasza által megidézett lélekállapotot túlhevült elevenségnek nevezzük. Fontos elem a túlzás, mely a személyiség túllépését jelenti saját nehezen körvonalazható keretein. Ezek a keretek az élethelyzet szintjén a gyermek családi keretei, melyeken a felnőtté éréskor túl kell lépnie. A személyiségszerkezet szintjén azonban az érzékelt világot adottnak elfogadó szemléletmódon lép túl a lélek. A világ nem adott, hanem adatik. Adatik valamely gigantikus erőtörvény által, s ha a világ adatik, akkor a lélek – az én énem – is adatik. A túlhevítés a keretek átizzítását eredményezi, ezáltal a keretek formálhatóvá és átjárhatóvá válnak. Ami azt jelenti, hogy a személyiség átengedi magát a legfőbb formáló hatalomnak. Ebből a gondolatból látható, hogy a túlhevült elevenség fogalma egyben az ihletett állapotra is utal. Az ihletett állapot azon túl, hogy a művészet forrása, egyúttal az egyén azon forrása is, ahonnan a kultúrát megújítani képes. A vers, midőn behatol az olvasó személyiségébe, ezt a forrásközeli állapotot olvassa rá.
    A második versszakban – „Nagy tüzes oltár az ég, / hallgatok égi misét” – körvonalazódik az átmeneti rítusként értelmezett különös, hajnali istentisztelet. Az istentiszteleti cselekmény – feladata szerint – a világ működésrendjét idézi, legalábbis amiképpen az adott kultúra ezt érti. A közösségi istentisztelet az a drámai műalkotás, melynek lázas sodrásában az egyének személyiségépítményei és a közösség intézményrendszere a kozmosz mintázata szerint formálódnak. A mise eredete tehát a kozmosz működésének sejtve-megértett látványa. Ebből az következik, hogy a Mindenség működését az archaikus (ősléti) kultúra szüntelen zajló istentiszteletként érzékeli. Az ég oltár, ezért az oltár: ég. Olyan háttér és alap, melyen a szent cselekményt végzik. Az oltár felállítása: előkészület és várakozás a létteremtő hatalom titokzatos és hatalmas megjelenésére.
    Amikor e különös, égi szertartás elvégzésére „feljön a tűzfejű pap”, hogy megidézze a létteremtő hatalmat, Nagy László korai, pogány–keresztény ihletésű verseinek talán legmélyebb értelmű képét alkotja meg. A tűzfejű pap képe a Napot nevezi meg, tekintve, hogy egy hajnali mise szertartását idézi a vers. A hajnal a napkörben a négy fordulópont egyike: éjfél, hajnal, dél, szentület. Minden fordulat válságos idő, ahol az egyéb időknél mintegy vékonyabb és érzékenyebb az időkéreg: a fordulópontokon fokozottabb mértékben törhet be a földi-kulturális életvilágba a létteremtő hatalom. Ennek az a mindennapi tapasztalat lehet a háttere, miszerint a életút váltásaiban a legveszélyeztetettebb az ember: a születéskor, a felnőtté váláskor, a családalapításkor, a megöregedéskor. Ebben a hajnali szertartásban a Nap (mint pap) a várakozás tárgya, aki a szent cselekményt végzi. A szent cselekmény az élet szüntelen újrateremtése, és ezt valóban a napenergia végzi. A hajnali mise a Napot köszönti, de egyben minden feljövő létezőt, azaz minden lényt, aki kilép a rabság, az önállótlanság sötétjéből. Tekintve azonban, hogy a vers által megidézett élethelyzet a felnőtté érés válsága, ilyen feljövő lénynek tekintjük a szabad védtelenségbe érkező embert is. A vers tehát minden – ebben az értelemben – feljövő olvasójára ráolvassa saját (szent) történetét mint varázsszöveget, ezzel segítvén őt a válság idején. Itt jegyezzük meg, hogy amennyiben egy kultúrának is van gyermekkora és érett kora, annyiban az érett kor az ő esetében is a kiküzdött védtelen szabadságot jelenti, egyben azt az igényt, hogy a létteremtő hatalomhoz a saját jogán, a saját nyelvén, a saját jelképiségén, a saját történelmi időben megélt tapasztalatainak értelmezésén keresztül közeledhessen.
    A „tűzfejű pap” képét a következő hasonlat alapozza meg: a Nap olyan, mint egy tűzfej. Amennyiben eltekintünk e kép által megnevezett valóságelemtől, a Naptól, s a képet pusztán önmagában szemléljük, a döbbenet érzése uralkodik el rajtunk. Megjelenik egy valóságon túli (szürreális) lény, egy ember, egy pap, akinek tűz a feje. Tekintve, hogy képzelet teremtette képpel állunk szemben, égető az értelmezés szükséglete. A fej az értelem székhelye, a tűz fény és hőt sugárzó erő: a tűzfej képe az ember értelmi kisugárzását jelenti. A tűz azonban Nagy László archetipikus jelképi világában a mindeneket teremtő és fenntartó erősugárzás, erre utalt a vers kezdetén az „ó, csupa tűz a világ” felkiáltás is, így a tűzfejű pap a teremtő sugárzást értelmével közvetítő embert jelenti. A tűz képzeleti elhelyezése a pap fején egy természetellenes állapotot, egy lehetetlenséget hoz létre. E lehetetlenség elgondolása azt eredményezi, hogy égő fejű embert látunk magunk előtt. Az égő fejű ember ideiglenes lehetősége közvetít a természetes lét és a lehetetlen között. Ezzel a fejtegetéssel a szentség és az abszurd egymáshoz közeliségét akarjuk állítani. A versben közvetlenül egy abszurd alak jelenik meg: ez pedig azt jelenti, hogy akiben a szentség közvetlenül megnyilatkozik, aki az isteni hatalom közvetítésére avatódik, az az abszurddal köt házasságot. Az abszurd itt azt jelenti, hogy számára az emberlét korlátai átjárhatóvá váltak, hogy belelátott a múlt és a jövő alakulásának rejtelmeibe. A keretek kinyílása természetesen az egyén életét fenyegeti, hiszen egy léptékében mérhetetlenül hatalmasabb erőt kell emberivé formálnia, miközben majd szétveti ez az erő. Általánosságban az abszurd azt a drámát jelenti, melynek során az evilági kereteket az isteni tűz izzítja át, útjára indít egy szinte felfoghatatlan átváltozást, melynek során az élet folyamata egy formán próbál továbblépni.
    Amikor Nagy László önmagát mint vershőst egy égi mise résztvevőjeként ábrázolja, nézetem szerint a kultúra egyik döntő jelentőségű élményét éli újra. Ezt az élményt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a mindenség szakrális lényegének feltárulása, másképpen: a világ telítődése isteni sugárzással. Az érzékelt világ fátyla mögött felsejlik a teremtő eredet, ami/aki ezután már megszólítható, sőt felszólítható. A vers második köre a mise. A mise mint istentisztelet olyan drámai történés, mely az ember és a mindenség eredeti drámáját idézi egy emberközösség elé a maga jelképes cselekedeteivel és eszközeivel. A harmadik szinten megjelenik a művész, aki a már készen kapott kollektív-archetipikus jelképiség segítségével nevezi meg az ő személyes élményben megélt létdrámáit: jelen esetben Nagy László a tűz, a szél, a Nap, a hajnal, a feljövetel, a fej, a mise, az arany, a harmat, a ragyogás képeivel felidézi a befogadókban az éretté válás korváltó életdrámáját, ahol a feljövő Nap a személyiségben megérlelődött élettapasztalatot jelenti. A negyedik szinten zajlik az értelmezés folyamata, melynek során az ember tudatosítja, azaz átlátja a szinteket – egyén és mindenség, egyén és a többi ember, egyén és önmaga –, azok egymásra következését, és az ihlet állapotában megfogantakat a művész személyiségén keresztül megformálódott isteni megnyílásként értelmezi.
    A mi szempontunkból az első (archaikus-jelképes) és a harmadik (egyéni-öntudatos) szint viszonya a másodikhoz (keresztény-közösségi) érdekes képet mutat. Először is enyhén szólva nem magától értetődő, hogy az égi istentiszteletet misének nevezi Nagy László e versben. Hogyan is lehetne egy hajnali naptiszteleti szertartás keresztény mise?! Arról nem is beszélve, hogy a harmadik versszakban azt olvassuk: „a Naphoz könyörgök én, / áldjon meg engem a fény.” A vershős a harmadik, negyedik versszakban önnön papjaként jelenik meg, aki önhatalmúlag dönt az istentiszteleti formáról. A misét két oldalról szövi át az eleven élet: alulról a pogány természetjelképiség, felülről az egyéni öntudat felől. Ösztönösen szervesíti a kereszténységet, azaz megszünteti a magyar kultúrától való idegen különállását.
    A vers egy mindenki által megélhető életút gondjától indul, megmerítkezik a szentség vizében, majd eljut a legszemélyesebb sors közelébe. E legszemélyesebb sors a táltos-művész szerep vállalása, mely egyben az archaikus, a keresztény és a modern (posztmodern) kultúra harcának megélését és kifejezését is jelenti.