Végh Attila
Sade márki kísérlete
avagy Az erkölcspiramis alfele
„Ó, Juliette, milyen csodálatosak a fantázia örömei! A gyönyör pillanatában miénk az egész világ, nincs élőlény, mely ellenállást tanúsítana, az ember elpusztítja a világot, aztán újra benépesíti, és ismét elpusztítja; módunkban áll minden bűnt elkövetni, minden minket szolgál, megszázszorozzuk a borzalmakat.”
Sade márki hosszú ideig elfeledett, unalmas történelmi perverz volt, semmi több. Köztudott, hogy a szürrealisták dobták be a kulturális köztudatba. Hogy ők felfigyeltek rá, az nem annyira érdekes, hiszen tanai belevágtak a szürrealista koncepcióba. Az érdekes az, hogy a Sade-jelenség azóta is sűrűn hivatkozott s a legdivatosabb gondolkodók által gyakran vizsgált tárgya a filozófiának.
Ennek oka talán az lehet, hogy a Sade életműve által felvetett rejtély mindmáig megoldatlan. A hagyományos erkölcs-metafizikában szabadság és bűn tagadják egymást, olyannyira, hogy a bűn a lehető legerősebb ketrec, amit az ember építhet magának. A Sade előtti filozófiák a szabadságot, az emberi szellem kiteljesedését a jó irányában keresték, a bölcsességben fogant élet, a mértékletesség (metriopatheia), a közép megtalálása, az ataraxia vidékén. Sade az első olyan gondolkodó, aki felzaklatja ezt a rendet, és a rossz birodalmában, a bűnben óhajtja megtalálni magát. A bűnben keresi a törvényt.
Aki bűnt követ el, mindig valaminek az érdekében teszi. Kanti értelemben objektumorientált környezet ez, ahol a cselekedet vezérlő maximája nem emelkedhet általános törvénnyé. A bűnnel mindig baj van. Mi az, ami mégis végiggondolhatóvá, végiggondolandóvá, netán lehetségessé teszi a Sade márki filozófiája melletti érvelést? A nyárspolgárok megbotránkoztatásának – helyes, de végtére is az ő értékrendjük irányította – mechanizmusa miféle kapcsolatot tarthat olyan létmezőkkel, amelyek ontológiai megvilágítása szükségesnek, hasznosnak mutatkozhat? A kéjes, polgári típusú korbácsoláson kívül miféle élvezetre használhatnánk Sade márkit?
Sade és Kant cselekvéselméletei olyan alakzatot képeznek, amely két, alapjukon érintkező, talpukkal összenőtt piramishoz hasonló. A felső csúcs Kant, az alsó Sade. Kant piramisa a jóban csúcsosodik ki, Sade-é a rosszban. Kant A gyakorlati ész kritikájában azt mondja: az emberi szabadság azt jelenti, hogy az ember képes felismerni azt az erkölcsi kötelességet, amely egyszersmind a világ rendjét tükrözi, és képes igazodni annak kategorikus imperatívuszaihoz. Az e törvénynek engedelmeskedő, kötelességében szabaddá váló akarat ősképe a szent akarat, amely nem lehet az emberé, mert az „önmaga számára legteljesebb mértékben elégséges intelligencia” önkényében trónol. Az ilyen intelligenciában „az önkényt joggal jelenítjük meg úgy, hogy nem képes olyan maximára, amely ne lehetne egyszersmind objektív törvény; és a szentség fogalma, mely emiatt ezt az intelligenciát megilleti, fölébe helyezi őt, ha nem is minden gyakorlati törvénynek, de minden gyakorlatilag korlátozó érvényű törvénynek, ennélfogva a kötelezettségnek és a kötelességnek.1”
A kötelesség tehát, amely az ember sajátja, azért kell, hogy igazodni tudjunk ahhoz a zsinórmértékhez, amelyhez igazodni egyet jelent autonómiánk meglelésével. Hiszen ha kötelesség, lelkiismeret nem volna, akkor szabadságvágyunk eltévedne, és hatalmát túlzott mértékben kiterjesztve, a „káosz setét ölébe dűlni” (Csokonai) engedné életünk. Autonómiánk, melyet a morális törvény fejez ki, nem más, mint a maximáinkban parázsló törvény. Ezt felszítani az emberi létfeladat.
Rüdiger Safranski a gonoszról szóló monográfiájában a következőket írja Kantról: „Erkölcsiségeszméjével a maradék világot is fel akarja melegíteni kicsit. Igaz, ez nem megy másképp, mint a ’mintha’ már-már frivol érzületével. Erkölcsi erőnk, mondja Kant, működjön úgy, mintha egy Isten vigyázná, és a természetet is fel lehet fogni úgy, mintha egy titkos teleológia munkálkodna benne, hisz végtére is ’a természet még a káoszban sem tud másként eljárni, mint szabályszerűen és rendesen’. Azáltal, hogy Kant a régi metafizikát, amely elvesztette helyét a természet megismerésében, a szubjektum belsejébe, ott pedig a kategorikus imperatívuszba helyezte át, Istenből már csak valami rigorózus morál marad. Isteni benne a kompromisszum nélküli feltétlenség, amellyel visszautasít mindennemű igazodást az önérdekhez és a hasznossághoz.”2
Sade erkölcsmetafizikája ennek a csökkent istentartalmú, de még szent piramisnak negatív tükörképe. Kant piramisa magasából belenéz annak sötét mélységeibe, és ezt a tükörképet látja. A filozófusra narcisztikus pillanataiban Sade márki vigyorog vissza. Ki ez a sötét szent?
Georges Bataille idézi Maurice Blanchot-t: „A sade-i erkölcs az abszolút magány meghatározottságán alapul. Sade kimondta ezt, és minden formában el is ismételte: egyedül a természet által születünk, semmiféle kapcsolat nem fűzi az egyik embert a másikhoz. Az egyetlen viselkedési szabály tehát az, hogy először mindig azt vegyem számításba, ami engem boldoggá tesz, és ne törődjek azzal, hogy vágyaim a másikat romlásba döntik. Mi a másik kínszenvedése az én gyönyörömhöz képest. Mit számít, ha a legcsekélyebb élvezetért is hajmeresztő gaztettek sorozatával kell fizetnem. Az élvezet számomra kellemes, bennem van, a bűn következménye azonban engem már nem érint, kívül esik rajtam.”3 Ez alól a szigorú törvény alól a szülők sem kivételek. Sőt. A gyermeket szülei az ő megkérdezése nélkül hozták világra, ami nem más, mint a gyerek szabadságának sárba tiprása. A szülők ezért gondolkodás nélkül megölhetők.
A lehetséges összes tabu megsértése az üzemanyag, ami átröpítheti a szellemet a szabadság birodalmába. A meggyötört, megalázott jó olyan tükör, amelyben a rossz végtelenje felé utazó elme időnként ellenőrzi, tudja-e tartani az irányt. Ám az utazás csak akkor lehetséges, ha a szabadság nem eredendően az együttlét rendjébe illeszkedik, vagy ha elszakítható attól. Ebben az esetben a Sade által felvázolt magányelmélet tartható. Ha így van, akkor Sade rendszere a kanti rendszer pontos tükörképe, és a szabadság mozdulata a totális, az önmagáért való rossz közegében is végrehajtható.
Hogy ez a tükörkép megálljon, és Sade-ot többre tartsuk holmi elmebetegnél, ahhoz az szükséges, hogy Sade rossza önmagáért való, a priori rossz legyen, valamint az, hogy rajta keresztül a kettős piramis altalajába ásva, túl az agyagon, márgán, égkönnyű közegre találjunk4. Lehetséges-e ez? Lehetünk-e bármerre szabadok? Megfordítható-e a két rendszer viszonya, vizsgálhatjuk-e Sade szemével Kantot?
Ha Kant szemével nézzük a márkit, hamar belátjuk, hogy a sade-i rossz korántsem önmagáért van. Erről a fentebbi idézetben több kifejezés árulkodik. A „boldoggá tesz” jelzi a régi, eudaimonisztikus ontológia jelenlétét. Kant épp ezt a létfelfogást haladja meg A gyakorlati ész kritikájában, amennyiben kimutatja: a saját boldogság elve az alacsonyabb rendű vágyóképességnek megfelelő meghatározó alapokat hordoz. Márpedig ahhoz, hogy akaratunk maximájában meglelhessük az általános törvény alapját, éppen az szükséges, hogy önkényünket függetlenítsük mindenféle objektumtól, empíriától. Sade tehát nem halad meg semmit, csak veszi a Kant előtti erkölcsmetafizika alapelveit, és invertálja azokat, negatív tükörképüket állítja. Ha Kantból indulunk ki, akkor tehát Sade elbukott. De mire bukkanunk, ha a kettős piramisalapból azonnal lefelé, Sade nyomvonalán indulunk el?
„Maurice Blanchot elemzése pontosan megfelel Sade alapgondolatának, mely kétségkívül erőltetett. Figyelmen kívül hagyja a valódi ember tulajdonképpeni struktúráját, amelyet a másokhoz fűződő kapcsolat nélkül el sem tudunk képzelni, mely alól maga Sade sem volt kivétel. Alapvető érvénnyel bír, hogy az emberi függetlenség mindig csak korlát lehet, szemben az egymástól való függéssel, amely nélkül az élet lehetetlen volna. A sade-i gondolat azonban mégsem őrültség. Jóllehet annak a valóságnak a tagadása, melyen az emberi élet alapul, ám mindannyian átéljük a mértéktelenség pillanatait, melyek bár veszélybe sodorják életünket és ezt a valóságot, mégis elkerülhetetlen, hogy megtapasztaljuk őket. A mértéktelenség tapasztalata ad erőt ahhoz, hogy kockára tegyük létünk alapját. Ha lemondanánk ezekről a pillanatokról, félreismernénk önmagunkat.”
A sade-i „negatív morál” tehát többfelől védelmezhető. A mértéktelenség tapasztalata csak akkor lehet az eredendő rosszat megalapozó élmény, ha Kant tanításának attól a szegmensétől is elfordulunk, ami pedig itt, a föld alatt is relevánsnak bizonyul, és az empirikus elemeket létezni engedjük. A mértéktelenség tapasztalata tehát forradalomra nem ad okot, legföljebb lázadásra. (Aminek mellesleg Max Stirner örülne.) Nem kell lemondanunk a mértéktelenség pillanatairól ahhoz, hogy ne akarjuk folyamatos jelenné tenni.
A mértéktelenség, az, hogy képes vagyok életem áldozni a rosszért, erős érvnek tűnhet, de valójában épp ezért gyönge. Kant A gyakorlati ész kritikájában éppen így érvelt az erkölcsi alaptörvény a priori, feltétlen jellege mellett. A rossz mértéktelensége is értelem fölötti elv, hiszen tapasztalat fölötti. De ha negatív etikánkat erre az elvre alapozzuk, akkor Sade megint Kantjába dől. Hiszen akkor a rossz csak azért állhat meg alapként, mert szupraempirikus.
Csakhogy ennek a szupraempirikus rossznak Sade a közelébe sem jutott. Nála mindig vágyak, testek, tehát objektumok (sőt: koncentrált objektumok, hiszen a női test is par excellence tárggyá változik Sade kezei között) férkőznek a rossz akarásába. Sade azért nem juthat még a közelébe sem egy új morálnak, mert ahhoz nem elég rossz.
De Sade-nak egy érve még mindig marad. A magány fenoménje talán kivonható az a posteriori ügyek köréből, benne talán egy eredendő, objektummentes éjszaka suttog. E téren a döntő ellenérvet Heideggertől halljuk. Ő a jelenvalólét létét mint eredendően az együttlét móduszában fogant létet ábrázolja. Az egyedüllét fenoménjének egzisztenciális struktúrája csakis úgy világítható meg, mint az eredendő együttlét deficiens móduszáé. Az ember mások közé születik, mindenki mással együtt. Csak ebben az együttlétben, csak ennek a hiányában lehetünk magányosak.
És ez az a pont, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kettős piramis nem vizsgálható Sade felől, hogy ez a dupla gúla nem homokóra, nem forgatható. Kizárólag Kant felől nézhetjük Sade-ot, csak a fény felől láthatjuk az árnyékot. Persze szükségünk van arra, hogy a jóról időnként megfeledkezzünk, hogy kipróbáljuk az üdítő rosszat. De létünk alapszerkezete az emlékezés.
1 Kant: A gyakorlati ész kritikája, 44. o.
2 R. Safranski: A Gonosz avagy a szabadság drámája, 192. o.
3 G. Bataille: A börtön magánya. Gondolat-jel, 1993/3–4.
4 Sade itt úgy jár, mint a viccben szereplő nyuszika, akin nincs sapka. Sade-ot akkor engedjük függetlenedni Kanttól, ha tanítása a kanti a priori előtt megáll. De ha megáll, az is a Kanttól való függőség jele. Egyetlen mentségünk erre az eljárásra, hogy a márki önmagát állította megoldhatatlan feladat elé. Nem tudott eljutni a rossz végtelenjébe, és ennek talán az az oka, hogy az ember egyszerűen ilyen. A végtelen rossz képtelenség. Persze az ember igyekszik, próbál rossz lenni, de valami titokzatos erő mindig a jó felé fordítja.