Lackfi János

Kintlét és bentlét

Polgári és bohém ellentéte a Nyugat első nemzedékének költészetében

(Részlet)

    „Tiétek a boldog / Családi szoba, / Tiétek a börtön / Meg a palota. / Tiétek a harc, és / Tiétek a béke, / Mi megyünk dalolva / A végtelenségbe”¹. Ezzel a dacos pár sorral szólítja meg Juhász Gyula a megállapodott embert, s jelöli ki egy új kor új értelmiségének nemcsak szellemi, de topográfiai helyét is a polgári-polgárosodott réteg megszilárdulásakor születő társadalomban. Ellenszélben haladna tehát ez az új előőrs, távol tartaná magát a zárt tér és egyáltalán: mindenféle lezárt struktúra korlátaitól, a mérhetőséggel és véglegességgel szemben az állandóan változó mérhetetlen távlatait választaná. A szembeállítás korántsem új keletű, talán magával a művészettel egyidős, példái mindenesetre megtalálhatók már a középkori vágáns költészetben, melynek független hagyományát majd a romantika, illetve a szimbolizmus lírája eleveníti fel. A séma egyszerű: kinn a bárány, benn a farkas, vagyis a hitelesebb és függetlenebb pozíció – akár már Petőfinél is, A farkasok dalában – a szelídítetlen, eredendően szilaj, a világ kihívásaira egész lényével felelő kóbor igricé. A független szellem nem alkuszik, nem ismeri el a családi boldogság, az ítélkezés, a javak felhalmozása, a felebarát életének kioltása, de még csak a „béke”, a nyugalmas közjó létjogát sem. Háza, hazája az instabilitás, az elbillenő egyensúly felé törekvés, a szüntelen mozgás.
    Ha van a Nyugat-nemzedéknek költője, aki radikálisan felvállalta ezt a kissé kopottas, de még megújítható szerepet, hát mindenképpen Somlyó Zoltán az. Az „átkozott költő” életeleme a kivetett lét, a kívüllét, az örök marginalitás. A modern költészet talán már Baudelaire óta amúgy is a menekülés, a kivonulás, a „tovább, tovább” jelszavát követi. Somlyó egy versében az is „átkozott”, a peremre szorított én kívülről találgatja a mások létezését, élvezi egy (képzelt) idegen valóság ízeit, illatait, állagát, megpróbálva átitatni azokkal a maga megélte hiányt.

Megbeszélések az Istennel V.

Reggel van.

Most minden ház terített fehér asztal,
üdén kacagnak a hálószobák.
a lomha párnák ráncait a lányok
királyfiakkal teliálmodák.

A színes szőnyegen mezítlen lábak,
lecsúszva batisztholmik, mint a hó,
s a frissen ébredt emberek szívébe
belézümmög a kedves kandalló.

A tiszta fehérbóbitás cseléd
dalol s asztalt terít a nagy szobában.
Ezüstcsészék és apró kanalak
állnak sorba piros keze nyomában.

Párolgó kávék és kövér tejek
himbálóznak az ajkak bágyadt szélén. –
Ó, istenem, most reggel van megint,
csak én állok az éjszakában. Én… én…²

    A belső tér ilyen szemlélete nagyon is Somlyóra vall. A kirekesztett én víziója elevenedik meg, a tér modellszerű, szimbolikus, az aprólékos gonddal körülírt részletek ellenben egy nagyon is egyedi, anyagszerűvé váló valóság illúzióját keltik. E nyilvánvalóan tipizált elemekből összeillesztett realitás kohézióját a vágy elevenítő ereje adja. A szokatlanul és hangsúlyozottan világos tónus (a fehér szín árnyalatainak motívumlánca végigvándorol a sorokon: maga a „reggel” – „terített fehér asztal” – „párna” – „mezítlen lábak” – „batisztholmik, mint a hó” – „fehérbóbitás cseléd” – „kövér tejek”) a színpadias szembeállítás „világítástechnikai” eszköze: a köznapok világa visszájára fordul, versbeli arcát (fény- és árnyprofilját) a láttató szemlélete rajzolja ki. (E harmóniához még a cselédkéz, az ajkak, a kandallóban pattogó tűz nagyon is jelképszerű pirosa vegyül.) A más birtokolta tér fehér, az én kölcsön-terepe (az utca) az éjszakához tartozik. A „látási viszonyok” felcserélődése egy valón túli valóra mutat: a hazatérő valamiféle éjszaka-gloriólától körbevetten valaminek (önmagának) a végére ért, végére járt, míg a nappal elébe készülődők mintegy átszellemülnek, bevilágítják saját környezetüket.
    Friss, kedves, színes, tiszta, legfeljebb ha kissé (még és nem már) bágyadt itt minden, a vágy mezői, erőterei most születnek, most telítődnek. Hiba lenne, ha a kandalló kihűlt volna vagy még nem fűlt volna be teljesen, ha a szobákban savanyú alvásszag lengedezne, ha a cseléd kedveszegett és törődött képet mutatna (még kidolgozott kezének pirossága is egyfajta üdeséget sejtet), vagy éppenséggel a kávé lenne hideg s a tej sovány, savanyú. Ilyen malőr a vágy mágnesmezőin nem fordulhat elő. Az átlagpolgár átlagtere kandallóstul-cselédestül-kiskanalastul-királyfistul átrendeződik, megfogan a tér ideája, melynek az én-valóság árnyrajza csupán.
    Szükségképpen mindig ilyen törékeny, de tökéletes az a szoba, melyet a képzelet ablakán belesve látunk. Még ha konkrét is a látvány, a végeredmény virtuális, a kapott mintából a fantázia egészíti ki, rakja össze korábban megfigyelt, elraktározott konzervdarabok, élménysűrítmények alapján. Ez az idealizált polgári enteriőr ugyanazon érzékelések, például a kívülről-belülről átjáró, belénk ivódó meleg érzete révén, s megint antitézisként, a kint-világ fagyával szembeállítva jelenik meg: „Ó, november, fűtött szobák szüretje… Ó, teaillat lomha gyöngyözése”³. A bent mindig sűrű anyagú közeg, az idealizált enteriőr szinte zsúfolva van telített harmóniákkal, hangokkal, hőkkel, aromákkal. Szinte kocsonyásan remeg a levegő, mint a sűrűsödő vér. S ha vért mondunk, kár lenne figyelmen kívül hagyni az ébredő szoba reggeli erotikáját (Somlyó még véletlenül sem pocakos, bajuszkötős, vattával tömött fülű öregurak reggeli perceit festi): „Most lányok ülnek sok kis hintaszékben / sok kis szalonban a kályha előtt… / S amíg a kályha langy mézét beszíjják, / álmot szőnek a reszketeg tagok.” Mi adja a telítettséget, honnan ez a csorduló édesség? Megint csak a hiány, a nem-birtoklás, az irreális bírvágy, s a sosem volt tulajdon „elvesztésének” tragikuma: „Kis lábuk dús keresztje nem enyém már”⁴. Olyasmit veszthetünk el ilyen végletesen és véglegesen, fájón és mélyen, ami sohasem is volt miénk, amit csak képzeletünk ereje által birtokoltunk, még pontosabban ami benső, magunk teremtette valóság.
    Nagyon hasonló képzetek fűtik Tóth Árpád egyik szövegét, ahol a kint-bent szituáció legtipikusabb formájában ismétlődik:

Egy tárt kapus palota mellett
Nagy bútorkocsi vesztegelt,
Késő költözködők cipeltek
Puha, öblös karszékeket,
Fenn négy fehér ablak világolt,
S a zuzmarás kocsis reám szólt:
„Jó meleg lehet odafenn…”
Mosolyogtam, s fázott az ajkam,
Ó, hol vár a nagy alkonyatban
Én rám is tűzhely, Istenem…

S kábult szemem sok összevissza
Képet látott: illatos, tiszta
Ágyat s zümmögő szamovárt…⁵

    Üres fotelek, melyekbe sóvárogva képzeljük bele a tagok melegét, a szamovár diszkrét zümmögése, a tea „vérfrissítése”, amint ereinkben forrón végigkúszik: ezek az illuzórikus elemek színezik az idillt, amelynek itt csak tárgyi elemeivel találkozunk. A versszituáció meglehetősen teátrális, a véletlenül látott költözködés ellenpólusa egy kietlen élmény: a legjobb barát, bizonyos szegény Richárd előző nap agyonlőtte magát, s így a mások jóléte még fájdalmasabb kontrasztot képez a mindennapok kilátástalan, kissé romantisch nyomorúságával. Hiányok beszélnek itt egymáshoz, nevezetesen az öngyilkos barát hiánya feleselget a csupán tárgyi rekvizítumaik által jelenlévő háziakéval. A tárgyak, a feldarabolt, szétszedett s most összerakandó otthon, e sejtelmes puzzle nagyobb erővel hat, mintha a jól berendezett, kényelmes lakásba lépnénk. A valóságos megismerés szükségszerűen csalódásokkal is jár, a vágybeli mindig felcsigáz. A megismerés mindig hézagot, hiányt, kapaszkodót keres, vagyis az üresség térnyerését segíti elő, a sóvárgás viszont kiegészít, kiszínez, a telítettség felé feszít.
    A „bútorlerakat” egy-egy részlete anyagi kiterjedést öltött rész-egész metonímiaként magába sűríti a teljes bútorzat minden hívogatását. Hívogatóan üres ez a tér, lakóinak anonimitása kísértés arra, hogy behelyettesítsük magunkat, beleéljük magunkat a nem remélhető teljességbe. A szituáció fatalitása, hogy csakis bukással, önsajnálattal, leértékelődéssel kerülhetünk ki belőle. Kint és bent között áthatolhatatlan üvegfal húzódik, amely minél átlátszóbb, annál szemérmetlenebbül hozza tudomásunkra, milyen kilátástalanul küzdünk az átjutásért. Két, egymástól független világ áll szemben itt, akár Somlyó versében: átjárás nincs, se átmenet, valaki vagy fekete, vagy fehér, akár a sakktáblán…
    Ez a típusú irodalmi „kukkolás”, a mások életének kilesése idegen sorsokkal konfrontál, és szinte isteni méltósággal ruház fel. Kicsit mindenhatónak, mindent tudónak, mert mindent látónak érezzük magunkat, elénk tárulnak nem nekünk és nem „kifelé” szánt bensőséges mozdulatok, arckifejezések. Felvillan talán az egyedi élet titka, a mások más-voltának megfejthetetlen rejtélye, az a sajátság, ami az egyes ember a maga valójában. „Egy ablak nyitva van, ott űl egy lány feketében. / Lehajtott fejjel varr, jobb karja fel-le jár. / Zöld kalickában csüng egy sárga kis madár. / Hol láttam ezt a képet, gyerekkoromban, régen?”⁶ Szép Ernő egy másik tetőablakba átnéző narrátora a versben később így sóhajt: „De messzi van az élet”, s ezen a messzeségen érthetjük már magát a két ablakot elválasztó ürességet, mely egyúttal szimbolikus űr is. A saját lét szakadékos partjáról egy másik lét éppilyen meredélyére átlépni lehetetlen. Hiszen ha átléptünk, magunkkal vittük belső koordináta-pontunkat, s mindig marad elég más-világ, idegen csillagrendszer. Jóvátehetetlenül magunkra maradunk hát megoszthatatlan félelmeinkkel, szorongásainkkal, homályos vagy ki nem mondott vágyainkkal, álomképeinkkel. Ez az alapvető emberi magány a tudat, a saját létezésünkre való „rálátás” magánya. A vers-én fel is fűzöget egy rózsaszín idillt a „mi lenne, ha” szakadékony száljára: milyen lenne az élet az Ismeretlen Lánnyal, mennyire lehetne szeretni ezt a közeli-távoli életet. A megszépítő messzeség miniatúrává lényegíti át a varrogató képét, minden kellemetlen járulékos elem kiszűrve, a tű örök fel-le ritmusa ölti csak össze az időt. A varrás nagyon is konkrét cselekedete mintha a kettejüket elválasztó teret toldaná össze, egyesítené sejtelmesen. A messzeség voltaképpen karnyújtásnyira van: a kapcsolatteremtés, amely a való világban a rang- és jellemkülönbségek miatt annyi bonyodalommal jár, végtelenül egyszerűnek tűnik ezúttal, mintha egy láthatatlan kötélen átsétálva egyik ember máris a másik terében találná magát. E láthatatlan kötél a képzelet köteléke, mellyel a két idegen sors összevarratik, elválaszthatatlanul. Ebben az elvontságban, ebben a művészi elvonatkoztatottságban végtelenül közel van egymáshoz két olyan lény, akik között a távolság amúgy minden egymás felé tett lépéssel növekszik. Most és csak most mondhatni beköltöznek egymáshoz, beköltöznek egymásba.
    A fájdalmas függetlenség és kívülállás délibábja kísérti egy helyütt a magát megállapodottnak lefestő Kosztolányit is, akárcsak később a Boldog, szomorú dalban: „Elhagyni sárga bútorom, / csatangolni, mint egykoron. // Lakástalan és egyedül / bolyongani kivert ebül.”⁷ Ez az elvágyakozás azonban bonyolultabb érzés, mint elsőre gondolnánk, s erre mutat rá az idézett vers párdarabja. A rossz élet a soha meg nem elégedés fausti dallama, ellentéte, A jó élet viszont egyfajta szent igénytelenség, egzisztenciális minimum keresése. A legnagyobb mértékegység helyett a legkisebbel mérni, a határtalan helyett a jól körülhatároltra vágyakozni: ez az elégedett emberlét imperatívusza. „Boldog, ki él és boldog, aki lép […] Jó emberek, ezt kéri társatok, / csak talpalatnyi földet adjatok // A végtelenben egy kicsi helyet, / hol meghúzódhatom és élhetek.”⁸ A két ellentétes vágyakozás azonban nem kizárja, sokkal inkább kiegészíti, váltja egymást. Kint és bent játéka macska-egér hajsza, az érzékeny lélek szeizmográfját állandóan remegésben tartó, rejtetten munkáló erő-ellenerő tevékenység.
    Ehhez a (nagyon komoly) belső játékhoz szükségeltetik némi irigységgel színezett józan irónia. Turcsányi Elek a szél haragját pisszegi le, jól nevelt csendre intve a zabolátlan természeti erőt: „Csitúlj, öreg, Budán már alszanak, / Ilyenkor itt a lárma már kevés; / Ilyenkor itt már boldogan dudál / párnái közt a Megelégedés”⁹. A rendből, az élet hierarchikus szerkezetéből nincs mód kiszakadni, lehetetlen annak ellene szegülni. Még a semmiből jött, rejtélyes és fenyegető szélrohamok lendületét is megakasztják a jól felosztott, hermetikusan kétfelé zárt világ hullámtörői.
    Ugyanilyen külső nézőpontból, kaján mosollyal s persze némi mélabúval tekint be Szép Ernő egy képzelt polgári háztartás ablakán:

Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne,
Külön familiák, meg szobaurak, cselédek,
Mind levetkőztek, szemök behúnyták és alúsznak.

Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon,
Jámbor szabályok szerint (ó mert azt cifrázni vétek)
Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra.

Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak,
Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk,
Elalúdtak. A fejök van legmesszebb egymástól.

Reggel fölkelnek. Fűtés, zörgés és rendezetlenség.
Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk.
Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazúlról.¹⁰

    Közelség és idegenség kettősségét jeleníti itt meg a külső szemlélő. Hiszen a házastársi lét polgári köteléke a lehető legszorosabb osztozás, együtt-létezés, mint melyben összeér, metszi egymást, eggyé lényegül kétféle létezés? Mégis, mekkora távolságokat rejt ez a fizikai egymásrautaltság, ez a közös időben s térben létezés! Az összeláncolt tutajokként „egymáshoz tolt ágyak” az ideiglenességet jelzik, s a „kéj-halászat” önzése is szembeállítja az összetartozókat. A házastársi együttlét perceit zsugorian számolgató falióra ugyanilyen elidegenítő szerepet tölt be, matematikává, kötelező gyakorlattá avatva a legális mámor játékait. A szeretkezés utáni „kétfelé fordulás” az eltávolodást hozza magával, ki-ki magához vonja, mintegy visszaveszi a másiknak kölcsönadott tagjait, s a legtávolabb eső rész a fej lesz. A képzelet a társétól függetlenedve az éjszaka sötétjében mintegy továbbhajózik, ki tudja, miféle partok felé. Az irracionalitás, az álombeli fantázia ajándékozza meg a lekötözött testeket új, más létezéssel. A reggel pedig már végképp a léttel járó kijózanító, kicsinyes tevés-vevést hozza magával: a sietségben, a „fűtés, zörgés és rendezetlenség” közepette végképp eltávolodik a közösségérzet minden jóleső emléke. A „ráncos ágy” képe valami jóvátehetetlent sejtet, s akár a zsebóra, az idő-múlást, a bőr ráncosodását idézi. Ki tudja, a gyűrött lepedő látványa a közös „kéj-halászatra”, a magányos, álombeli kalandozásra vagy csak az úgynevezett rendes élettel járó, törvényszerű széthullásra, a bőr fonnyadására emlékeztet-e. Akárhogy is, a versbeli férfi hanyatt-homlok menekül attól, amit „édes otthonnak” szokás nevezni, annak behatárolt, feszítő vágyaktól terhes atmoszférájából.
    Máskor viszont e kintről befelé irányuló tekintet egyfajta áhítatra, himnikus emelkedettségre indítja a költőt. A kintről befelé vágyakozás alapja nemcsak a plebejus öntudat vagy a társadalmi igazság keresése lehet. A művésznek, aki kívül érzi magát a mindenkori benten, mintegy munkaköri kötelességből a ház előtt a helye. Még ha egyébként felhőtlen polgári életet él is, szükségszerűen ő az a Szem, aki kívülről látja, láttatja az életet, a másokét, mindenkiét. „Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég. / És jól belátni innen a szobámbul. / Csend, béke. Kávé és lámpás idill. / Egy kis gyerek olykor arcomba bámul”¹¹. Ez a külső nézőpont párosulhat egyfajta féltő gondoskodással, aggodalommal is: a látó s kicsit a látnok pozíciójában is tetszelgő költő a fenti versben szinte előre érzékeli azokat a veszedelmeket, amelyek erre a miniatűr konzerv-világra leselkednek. A kényelmesen berendezett, kipárnázott, befűtött és érzéstelenített idill nagyon is törékeny, mikroklímája ellentmond a hideg, bántóan éles és tülekvő külvilág szabályainak. Kosztolányi fél, vajon meddig tartható fenn ez a kényes egyensúly, mikor borítják fel, zilálják szét erősebb törvényszerűségek.
    „Minden házban szeretnék lakni / és minden ablakon kinézni. / Minden úton vándorként járni / És minden szívbe hazatérni.”¹² Falu Tamás utópisztikus univerzalizmus-igénye éppúgy lakások szövevényévé teszi a világot, mint azt Nagy Zoltán műveiben láthatjuk, de itt a sanzonos fellengzősség ellenére megfogalmazódik egy nosztalgikusan pozitív világlátás. Ebbe a vágyakozásba már csak a feltételes mód által is beleszövődik önnön kudarca, mégis, az otthonos világ illúziója, a minden sorsot eggyé ölelő testvér-lélek víziója áttüzesíti a belső tér elemeit. Falu Tamás kintről vágyakozik arra, hogy belülről nézhesse a kintet, minden bentből tekintsen minden egyes kintre.
    „Jaj, hogy mehetnék. Semmi célom, / ábránd a vágyam és acélom […] Megállanék bús ablakoknál / a csendbe, hol egy légy motoszkál.”¹³ A menekülés, az eltévedés egész egyszerűen művészi program, az ábránd „acél”, vagyis fegyver, mellyel épp a lét bezártsága ellen küzd a költő. Az esetlegest, a változatost keresi, ezért van szüksége külső nézőpontra. Ama „bús ablakok”, amelyek mellett ámulva megáll, korántsem rejtenek különb vagy izgalmasabb létezést, mint az, amely mögül ő maga is elindul. Ez a háttér, ez a kiindulópont – például a Reggeli áldás soraiban – éppolyan, mint más ezer szoba: „Künn köd. Regényes, reggeli roráté. / Itt benn a gyertya olyan halovány. / Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd. / Egy keltőóra, amely felcsörömpölt / s most süketen vár és ver tétován, / hogy beleborzong fűtetlen szobám.” E szokványos közegből kiszakadva szemléli mások életét, s lesz tanúja annak az átváltozásnak, amelynek során a tucatlét mindennapi fénye zöldes drágakő-ragyogássá nemesedik, az átlagos sors jellé alakul át: „egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba / s zöld fénybe motoz az emeleten”¹⁴. Nappal és éjszaka közt, az átváltozás e határterületén mozog itt is a narrátor, akárcsak Somlyó versében. Azt a pillanatot rögzíti, amikor a közömbös anyaghalmazként heverő testekbe visszatér a tudat, amikor az álom spontán kavargása elillan, s helyére rendeződik a valóság rendszere.

 ¹ Vándordal = Juhász Gyula, Összes versei, Szépirodalmi, Budapest, 1964, I. köt, 223.
 ² Megbeszélések az Istennel, V. = Somlyó Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 32.
 ³ November = Somlyó Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 28.
 ⁴ Megbeszélések az Istennel, VI. = Somlyó Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 33.
 ⁵ Richárd = Tóth Árpád, Összes versei, versfordításai és novellái, Szépirodalmi, Budapest, 1965, 32–33.
 ⁶ Háztető a Montmartre-on = Szép Ernő, Összegyűjtött versek, Unikornis, Budapest, 1995, 46.
 ⁷ A rossz élet = Kosztolányi Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Budapest, 1989, 234.
 ⁸ A jó élet = Kosztolányi Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Budapest, 1989, 236–237.
 ⁹ Nyár = Turcsányi Elek, Gazdátlan énekek háza, Szépirodalmi, Budapest, 1984, 48.
¹⁰ Magányos éjszakai csavargás = Szép Ernő, Összegyűjtött versek, Unikornis, Budapest, 1995, 33.
¹¹ Innen a szobámbul = Kosztolányi Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Budapest, 1989, 183.
¹² Minden = Falu Tamás, Vidéki állomások, Magvető, Budapest, 1974, 68.
¹³ Ősi… régi… Kosztolányi Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Budapest, 1989, 255.
¹⁴ = Kosztolányi Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Budapest, 1989, 256–257.