Múlt idők mai érvénye

    Mi tagadás, nem valami nagy lelkesedéssel nyilatkozik Auden a históriáról Régészet című versében. Hogyan is mondja: „Amit Történelemnek hívnak, / azt nem kell földicsérni, / / így, ahogy van, a bennünk / lakó bűnöző csinálta…” A költők persze túlzó hajlamuknál fogva kevés dolgot látnak a maga méretében és milyenségében; annál figyelemreméltóbb, ha az esszéíró, aki – bár úgyszintén eszközül használja olykor a nagyítót – mégiscsak a józanság, a megfontolás, az arányok embere, a múltak sajátságáról sokrészt hasonló meggyőződésre jut; márpedig Albert Gábor Az Öreg Kutya vedleni készül című esszékötetét (Kairosz Kiadó, Budapest, 2001) meg se kell nagyon metszeni, hogy olyan atmoszférát eresszen, mint amilyet az Auden-féle nyilatkozat.
    Repedések, törések s tragédiák nyomait találja a szemlélő azokon a visum repertumoknak is beillő lapokon, amelyeken az egyik leghangsúlyosabb szó ez: magyar, s amelyek majd mindegyike ugyanabból a szemléletté ülepedett tapasztalatból indul ki. „Az ember – tartja Albert Gábor – gyakran nem azt teszi, amire termett, hanem hamis jogokra és törvényekre hivatkozva pusztít, visszaél lehetőségeivel, hatalmával, és az ész nem a jóval, hanem éppen a rosszakarattal köt frigyet, hogy a butaság dühét növelve lázítson.” Ám amikor az erkölcs nemcsak züllött, de már vérzik, kevés csupán elvont igazságként hallatni a bajt: „…azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem valami absztrakt emberről van szó, hanem magunkról, az európai ember megmaradásáról, a magyarság túlélési esélyeiről, tulajdon családunkról, rólam és rólad.” (Megmenthető-e az ember – megmenthető-e a magyarság?)
    Hogy távolról sem egy kedvetlenkedő közérzet dörömböl elvont képzetek falán, kiderül a könyv derekát tevő Profik és amatőrök című fejezetből. A szerző jelkép-emberek nagyon is valóságos sorsát bogozza itt; például az erkölcsöt a politika alkatrészének tudó Teleki Lászlóét s a hozzá csak rokoni szálon kötődő, a háziasított megalkuvást képviselő Tisza Kálmánét; a haza hóhérjának is kinevezett Görgey Artúrét, aki élete nagy kérdésével az illúziókba menekülő „magyar társadalom lázgörbéjét rajzolja ki”. Egy folyóiratközlésre rezonálva született – s lám, Görgey alakja e helyt is feltűnik – a Történelmi farkasveremben, amely (Albert szavaival) Illyést és vita alá vont Fáklyalángját mint egy becsületbeli ügy tétjét kezeli; másként a dolgozat alapgondolata: az ember és körülményei. Nem hiányzik a személyes indíték és a történelmi készület a Zárt tárgyalás című kisesszéből sem. Kodolányi János elfelejtett kötetének kritikai hányattatása (agyonhallgatása) és az elfeledtetés oka majdnem ugyanolyan tanulságos, akár maga a mű. „Kodolányi evvel a könyvével – vélekedik Albert Gábor – feltépte és kitárta az ajtókat, hogy mindenki láthassa, hallhassa, mi folyik odabenn, miről is van szó, mi az ő állítólagos bűne, amiért vesztőhelyre küldik. Pedig nem tesz egyebet, csak a kultúrát és ezen keresztül magát a társadalmat védi.” Egy érdekes, érdes, az egyéni magányból radikális megfontolásaival kinövő, a közösséget annál lényegesebb mondanivalóval szembesítő lélek története a Székely János „Üdvtana” című munka, amelyet ráadásul a külső-belső tömörség, a formai ökonómia is a kötet magas átlaga fölé emel.
    Ami pedig a könyv igazi hitelét illeti: nemhogy csökkentenék, sokkal inkább megszorozzák az általa keltett vitaingerek. Albert Gábor kötelességtudó, és hatni akar; bizonyos eszmények és értékek, de legfőképp nemzete iránt végtelen szeretet és ugyanilyen mérvű aggodalom tölti el; s minthogy morálisan veszélyeztetettnek látja a nemzetet, nemigen lehet kétséges, hogy a közeli és a távoli múlt mintaalakjaiban megszemélyesülő erkölcsi, politikai vagy éppen művészi alá- és kiválóságok lajstromozásával mi a célja: óvni, figyelmeztetni. A már említett jelkép-emberekről pontosan ezért pattintja le a szimbólum öltönyét, ezért veti papírra nem is egyszer, hogy rólad, rólunk van szó; nem a történelemről, hanem a máról. Néha azonban mintha ingerültebb lenne a kelleténél. Kisgyerekes apaként különös figyelemmel olvastam a Barbie baba meg a depressziót, amely az anyaság, az anyaszerep értékzavaros megítélését elemzi egy újságcikk apropóján, s amelynek egyik-másik tételével messzemenőkig egyetértek. De képtelen vagyok követni a szerzőt, amint az anyaság megnyilvánulását közvetlen kapcsolatba hozza a számok világával, eszerint minél többször szül a nő, „annál hangsúlyosabban anya”. (Ugyan ki ne ismerne sokgyerekes asszonyt, aki csöppet se hangsúlyosan anya, és tudunk az egy szem gyermekét nevelő asszonyról, aki viszont élete minden másodpercében anya.) Arról meg, hogy a valóságban mit jelent a társadalom kijelölte anyaszerep, a három gyerekükkel ötven négyzetméteres lakásukba kényszerülő szülők nyilatkozhatnának. S azt végképp nem értem, hogy velős kérdésekkel hogyan lehet egyszintű a Barbie baba. E silány ízlést tükröző játékszer mint ok – jelentéktelen; mint következmény – nem oly vészes, mint az a szakadék, mely az anyaságot szentesítő „társadalom” búgó szava és praktikus cselekedetei között mélyül. Egészen más miatt vélhetném tán kiigazítandónak a Hagyd a bűnbakkeresést – építkezz! című, a maga idejében visszhangot keltő opust. Igaz, jószerével egyetlen mondata sincs, amely különösebb ellenvetést kívánna, csak amiről szól, azt ne oly általánosságokban beszélné el, mint teszi. Szép szándékait és nemes törekvéseit annyi pulpitusról és annyiszor hallhattuk, hogy azok már egy bólintásnál többet aligha involválhatnak.
    De mindez mellékes az egész kötet komolyságához képest. „Legtöbb cselekedetünket a példa vezérli, nem saját választásunk” – mondja az esszé nagymestere, Montaigne. Ebből az irodalmi igazságból Albert Gábor tetemes részt magáénak vesz, de nem adja alá a komolyságot, sőt stílusa szenvedélyességével, határozottságával még némiképp meg is toldja, ha azt érzi: a dolgok létét olykor semmi se igazolja jobban, mint a változtatás; ami egyszer lehetőség, máskor parancs. Az ő olvasatában tehát az Auden-féle tételmondat (hogy a történelem bűnök garmadája) kizárólag egy finom, ám tartós érvényű kérdőjellel együtt jöhet számításba. Az esszék komoly, okulni való analógiái ott élvezhetők teljükben, ahol a tartalom esztétikummá válik, erre több nagy példát (Egy borkereskedő lelki alkata, A földieper levelei alatt) kínál a kötet; a legnagyobbat a Milyen a politika és milyen a forradalom?-mal. A mű, miként alcíme is közli, napló és aforizmakoszorú, fél esztendő története egy Lamartine-könyv társaságában; az 1994. január l-je és ugyanezen év július 14-e közti időszak politikai, kulturális eseményeit sorolja Lamartine aforisztikus gondolatai közé ékelve. S ahogyan az időben és térben távoli mozzanatok egy közös szellemi síkon valamiféle átfogó azonosságfilozófiává fogalmazódnak, arról bízvást kijelenthető: csakugyan mestermű.
    „A múlt, a történelem (…) ezerarcú és mindenre kapható szörnyeteg. Olyan rejtvény, amelyet minden időben meg kell fejteni, titkos írás, amelynek nincs egyértelmű olvasata, vagy ha sikerül is kibetűzni, a színjátszó szavak, hasonlóan az igazsághoz, irizálnak. Szüntelenül újra meg újra értelmeznünk kell” – hangoztatja egy helyütt Albert Gábor. Ezt tekinthetnénk nagy ambícióra valló célkitűzésnek, de már fölötte van, úgyhogy a teljesítmény dicsősége inkább, mindnyájunk tőkéje, hiszen kész a könyv, az író megtette a tőle telhetőt.

Kelemen Lajos