„volna még itt annyi minden”

    Rilkével szólva a versekhez, a költőkhöz csak szeretettel lehetünk igazságosak. És ha elfogultságok nélkül szeretjük a tárgyat, akkor körültekintően dicsérhetjük azt, ami dicséretre méltó. Jelen esetben Fecske Csaba költészetét nemrég megjelent Ami lehetne még (Szépmíves Kiadó, 2001) című kötete kapcsán. Fecske Csaba romantikus alkatának köszönhetően még hinni tud a leírt és kimondott szóban, az emberi jóságban és szeretetben. Sokfelé nyitott, de alapvetően tradicionális líravilágának áttetsző szépséggel megformált darabjai talán ezért is lehetnek lélektől lélekig menő üzenetek. A költő önjellemzése is ezt támasztja alá: „Nem szándékozom követni semmiféle költészeti doktrínát, csak legjobb hajlamaimat, amikor verset írok. Nem hódolok be különböző irányzatoknak, de igyekszem tanulni mindenkitől és mindenből úgy, hogy azért én én maradjak. (…) Erőfeszítésre szeretném késztetni az olvasót, leendő társamat, ne maradjon parlagon az a titkos benső tartomány, amit léleknek nevezünk.”
    Fecske Csaba finom hangolású, a létbeli kihívásokat kagylótürelemmel vállaló költő. A természetes (gyermeki) tisztaság, a póztalan őszinteség és a hagyományos értékvilág iránt elkötelezett olvasók körében első köteteitől számon tartott lírikus az utóbbi években vált a kortárs irodalom első vonalába tartozó, poétikai és világképi szempontból egyaránt figyelemre méltó alkotóvá. Legavatottabb kritikusai, legjobb ismerői (Csorba Piroska, Muráth Péter, Oláh András, Varga Rudolf, Kaló Béla) szerint Fecske Csaba táguló körökben és tudatosan építkező, gazdag formakultúrával rendelkező, letisztult hangú költő, aki úgy teszi magáévá a modernség vívmányait, hogy eközben jel és jelentés viszonya soha sem válik kérdésessé. A korszerűség és a kommunikációképes paradigma egységét megvalósító lírikus a magyar- és világirodalmi kánonnal is termékeny dialógust folytat. Miközben metaforáiból természet- és valóságközelség árad, érintkezést mutat a legmodernebb poétikai eljárásokkal, újszerű képalkotó módszerekkel is. Tradíció és modernség szintézisét oly módon valósítja meg, hogy a régi és az újabb poétikai beszédmódokat szuverénül magához idomítja, s eközben képi világa mind komplexebbé, gondolatisága súlyosabbá, formakultúrája pedig egyre változatosabbá válik. Fecske Csaba a költői divatokon fölülemelkedő tudatossággal keresi a mindenkori törekvéseinek megfelelő nyelvi, formai, metanyelvi eszközöket, s ennek során saját erőfeszítéseit is finom iróniával szemléli: „…erőlködtem lám ennyi lett / tizennégy kurta szonett” (Vadszonett).
    Az Ami lehetne még kötet három ciklusa hatvanöt verset számlál. Ezek között több emlékezetes szépségű, virtuóz darab is akad. Jelen sorok írója nyolc versről gondolja azt, hogy azok jó eséllyel szerepelhetnének egy, a kortárs lírát bemutató antológiában. Íme, a lista: Anyegin elkallódott levele, Jób, Se élő se holt, Az ébredés nehézségei, Mózes, Éjszaka marad, Egy, Elvegyült veled. (Még szigorúbb rosta esetén is maradna minimum négy opus.) A felsorolt versekben és a kötet egészében strukturáló elvként működő időcentrikus szemlélet, a szemantikus képzésben is kulcsfontosságú idő- és értékszembesítő jelleg, valamint a lírai személyiség életvonatkozásokkal is hitelesített egzisztenciális fenyegetettsége révén lesz ez a gyűjtemény az intenzív jelenlét könyvévé. Fecske Csabát, illetve verseinek szövegalanyát olyan intenzitással foglalkoztatja a volt, a van és a lesz problematikája, ahogyan az elődök közül talán csak Berzsenyit, a kései Aranyt vagy József Attilát. Előző kötetének (Majd máshol, 1998) számos darabja már a címével is jelzi az időélmény fontosságát (Elszelelt évek, Negyven felé, Lesz idő, Azóta, Elmúlt, Több időm telik), s leginkább ez az irányultság teszi koherenssé, kontextuálisan jelentésessé a mostani kötetet is. A verseskönyv elégikus bizonytalanságba, szürkületbe és feltételességbe takart tétovasága, szkepszisbe hajló életreménye nemcsak a címadó költeménynek (Ami lehetne még), hanem többé-kevésbé majd’ mindegyik versnek sajátja (Csak velem, A távozó, A lehető legtöbb, Kései szivárvány, Halottak napja, Nincs hová, Tehetetlenül, Túl a hegygerincen stb.).
    A kötetet gondolati és hangulati szempontból meghatározó tematika (élet és halál, test és lélek, szerelem(vesztés), szenvedés, magány, pokoljárás, Istenhez fordulás, racionalitás és szenzualitás, kétség és remény) változatos műfajokkal, alaki-formai sokszínűséggel és a poétikai eljárások gazdagságával jelenik meg. Az érzékletes pontossággal társuló nyelvi lelemény és esztétikai sokféleség avatja ezt a könyvet egy jellegzetes (döntően komor) létérzékelés élményszerű foglalatává, a de profundis fegyelmezetten kibeszélt kompozíciójává. Ebben a versvilágban uralkodó elemnek látszik a fájdalom, a hiány, a kifosztottság, az Istentől való elhagyottság, az üresség, az állandó fenyegetettség élménye, holott Fecske Csaba – versek sora árulkodik erről (Tenger, Kamaszok, Hosszú út, Bakfis, Próbafúrás, Alvó nő) – az életörömök és életszépségek iránt elkötelezett, derűre és harmóniára orientált lélek.
    Fecske Csaba a jelen kötet tanúsága szerint is az emlékeiből élő, a hajdan volt ifjúság szerelmeiből, önfeledt örömeiből táplálkozó költő, aki a múló idővel s a létrontással szembesülve szólítja álmait, hogy ezek tükrében még kontrasztosabban mutassa föl a tönkretett idillt. Az emlékezés pozíciójában megjelenő lírai alany szituáltságát a végtelen számú létlehetőség pillanatonként való s fájdalmasan szükségszerű redukciója, az „az aki lehettél volna” létteljességre gondoló és eközben önnön csonkaságával szembesülő vereség- és veszteségtudata határozza meg. A létlehetőségek kényszerpályára és szűkülő körökre terelt negativitását ellensúlyozhatja az intenzív jelenlét emblematikus programja: „itt lenni nagyon / hogy a lehető legtöbb legyen / meg általad” (A lehető legtöbb), „visszafogom magam csak az legyen nagyon / ami van…” (Anyegin elkallódott levele).
    Az örökké áhított édeni teljesség képzete a lírai én értékpozícióját kifejező értékjelképekben tárgyiasul, kiváltképpen a kert, virág, fák, madár (rigó), nyár (augusztus), fény (napfény), víz, tenger, nap, hold, csillag, nő (lány), szív, gyermek, férfi, szerelem ismétlődő motívumaiban. Ezek a konstans szemléleti elemek az ismétlődés révén jelentésekben, allúziókban mind jobban feldúsulnak, gazdagodnak, mígnem komplex metaforává, rendszerint lét és/vagy sorsmetaforává válnak. Ugyanez a jelenség az értékpusztulást és fenyegetettséget kifejező motívumok (éjszaka, sötét, árny(ék), üresség, semmi, kín, seb, szenvedés, félelem, köd, halál, csönd, magány, pernye, hamu, pusztulás) esetében is tetten érhető. A domináns tematika változatos formában és hangszerelésben történő ismétlődéses variációja a versvilágot palinódiaszerűvé és organikussá teszi. Az egyes darabok hívják, erősítik, magyarázzák, árnyalják és (újra)értelmezik egymást, s a közöttük képződő dialogikus kapcsolat révén a relációjelentések köre egyre bővül. A disszonanciáktól szabdalt, nyugtalanító létérzékelés feszültségét még tovább fokozza a szimultán ritmusú versek formarendje.
    A pozitív és negatív képzetkörök oppozíciója, múlt és jelen létminőségben megmutatkozó tragikus elkülönbözése Fecske Csaba költészetében bipoláris értékszerkezetű versvilágot hoz létre. Öröm és fájdalom, életerő és megfáradtság, idill és tragikum szembenállását legplasztikusabban a nyári díszeiben pompázó természet és a téli, hólepte kert látványával fejezi ki a költő. Életremény és halálhívás vitájában „a hajdan volt ég csillagképeit” idézi önerősítésként, ugyanakkor illúziótlanul veszi tudomásul, hogy „a semmibe hull fájdalom öröm”, mígnem öncsalás nélküli, rezignált lemondással konstatálja a valót: „a világból léte kicsordul / a teste itt de lelke már ott túl” (Mózes). A határhelyzetben leledző lírai alany részéről a transzcendenciához folyamodó vezeklésszerű segélykérés („könyörülj rajtam vesd elém szíved / én már éhen pusztulnék nélküled” – Se élő se holt), illetve az önnön létének értelmet adó értéktudatos cselekvés affirmatív kinyilvánítása („verset írsz mert te csak így tudsz / tőrt vetni az elmúlásnak” – Mindig találnak) egyaránt autentikus és természetes, hiszen mindkét gesztus az individuum egyben tartását, az integer személyiség megőrzését szolgál(hat)ja.
    Amint korábbi kötetei is bizonyítják, Fecske Csaba kedveli a feszes, fegyelmezett formákat. Legújabb könyvében is gyakran alkalmazza a szonettet (9), a haikut (21) és a néhány strófás dalszerű partitúrát. Költői lélegzetvételéhez igazodó szövegformálását a nyelvi minimalizáltság, a szűkszavú sűrítés, a gondolathoz mért maximális tömörség jellemzi. Olybá tűnik, hogy alkotásideáljához a sóhajnyi tömörségű redukált alakzatok, a lírai miniatűrök állnak legközelebb. (Ennél messzebb, Pusztulás, Akár a seb, Krétarajz, Etűdök, Életfogytiglan), de a félhosszú verset is sikerrel műveli (Anyegin elkallódott levele, Túl a hegygerincen, Az ébredés nehézségei).
    Az Ami lehetne még című kötet alapmotiváltságát, a lehetséges világok vágy- és célképzeteinek eszményi tejességét, a lírai én egzisztenciális érdekeltségét és ontológiai érzékenységét esztétikailag legmaradandóbb érvénnyel az Anyegin elkallódott levele sűríti magába. Ez a formarendjében, artisztikumában, csillámló játékosságában és emberi mélységében a kortárs költészet legkiválóbb darabjaival egy sorba állítható alkotás Fecske Csaba eddigi életművének talán legsikerültebb opusa. A kulturális emlékezet, illetve a poétikai memória által kondicionált poéma nemcsak a férfi-nő viszony szerelemben megélhető dimenzióiról (elhazudott álmainkról, be nem vallott, eltemetett vágyainkról, a viszonzatlanság fájdalmáról és a reménybeli beteljesülés misztériumáról) beszél érvényesen és sugárzó tisztasággal, hanem az emberi kapcsolatok szövevényes kuszaságára, törékenységére, a félreértés és meg nem értés kollektíve elszenvedett tragikumára is figyelmeztet. Ebben a minőségében lehet az Anyegin elkallódott levele az emberi természetről, az interperszonális kapcsolatokról és a létről való tudás kánonba illeszthető költeménye.
    Fecske Csaba elgondolhatatlanul sok halált hordoz a szívében. Nap mint nap démonokkal csatázik, verseiben sötét árnyakkal és leselkedő szörnyekkel viaskodik. Kétség és remény, hit és hitetlenség, hiábavalóság-érzet és helytállás, élni akarás és halálhívás szimultaneitása, a lenni vagy nem lenni egzisztenciálisan megszenvedett élményvalósága avatja ezt a líravilágot drámaivá és mélységesen hitelessé. Az állandó fenyegetettség, a folytonos szorongatottság közepette a lírai alany a múlt és a szülőföld erőt adó emlékeihez, a költői létforma maradandónak tetsző értékeihez fordulva védelmezi emberi-művészi pozícióját és integritását. Ezzel együtt az olvasónak nem egy vers befogadásakor lehet olyasféle benyomása, hogy a mind nagyobb erőfeszítésre kényszerülő szövegszubjektum muníciója egyre fogy, és külső segítség (például isteni gondviselés, kegyelem) nélkül további helytállása teljességgel lehetetlen. (V.ö.: Éjszaka marad, Kilőtt vad, Teher, Isten arcát, Jób, Tehetetlenül.) Ugyanakkor tagadhatatlan az is, hogy Fecske Csaba verseinek beszélője – minden racionális várakozással dacolva – olykor a legkétségbeejtőbb léthelyzetekből is kiutat talál azáltal, hogy illúziótlanul néz szembe a közelgő tragédiával, katartikus módon néven nevezve és fegyelmezett formá(k)ba kényszerítve a létrontás erőit: „az út végén egy angyal áll / hogy kövessem csak arra vár // volna még itt annyi minden / hát hogy mehetnék el innen” (Az ébredés nehézségei). Világomlás idején sem lehet ennél méltóbb és emberibb magatartás, hiszen amíg tart a kegyelem, mindig van remény, és már csak emberi természetünk miatt is bizakodással kell hogy eltöltsön mindaz, „ami lehetne még”.

Ködöböcz Gábor