A fájdalom fagyott könnyei

    Sokan állítják – és nem egészen alaptalanul –, hogy a humán kultúra végnapjait éljük. Kultúránk építménye recseg-ropog. Érzi ezt Nyírfalvi Károly és nemzedéke is, de valahogy úgy, ahogyan egy halálhajó matrózai, akik megszokták a hajó gerendázatának szüntelen roppanásait. Megszokták – már amennyire ez lehetséges –, s megpróbálják figyelmüket a tényekre koncentrálni. A költészetet magából a köznyelvből kinyerni.
    Érvényes ez a megállapítás Nyírfalvi Károly Szél és Nap című, a Vadamosi Füzetek sorozatában Zalaegerszegen 2000-ben megjelent második könyvére is, amely valóságos élethelyzetek köré (például reggelizés, könyvek kicsomagolása, virágok öntözése, mászkálás a körúton, időjárási jelenségek mint az egzisztenciát kifejező analógiák) szövi a maga filozofikus színezetű élettanulságait. Olyasmit többnyire, amely a boldogságkeresés csapdáira, a személyiség ellehetetlenülésének körülményeire hívja fel a figyelmet. S hogy ez miképpen történik, arra jó példa A tárgyak tava című vers, mely így összegez: „Nem ítélkezem, csak vagyok egy hang / egy mozdulat mások helyett a sokból”. Ismét máskor – a Könnyű elem című versben – ezt olvashatjuk: „Lehunyt szemmel ördögi / körben forgok, akár egy / dervis, ha már szólni sem hagy, ki kérdez, / s ki válaszol ráncokkal / szeme alatt én vagyok.” Az idézetek érzékeltetik, hogy önélveboncolás folyik a versekben. A költő – egyik kedves kifejezését használva – a fájdalom fagyott könnyeit kívánja felolvasztani, feltárni személyisége elidegenedett, érzéstelenített, mert túlérzékeny területeit. Vagyis a vers a létezés egyensúlyi állapotának visszaszerzéséért folyik. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy igazi vallomásköltészetet – confessional poetryt – olvasunk. A költő szavai éles késével vágja és aprítja maga körül a levegőt, s időnként bele-belevág saját húsába is. Ennek megfelelően fájdalmasak ezek a versek, melyek újra meg újra a valóság és a fikció – valójában egy vágyott másik élet, egy ideaszemélyiség – pozitív és negatív töltésű végleteit feszíti egymásnak katartikus erővel. Az alapállás – többnyire – a negatív létezés tűrhetetlen állapota. Érvényes ez Kultúra című versére is, mely többek közt a költészet hitelvesztésének kérdésével viaskodik. Így: „Hogy ez vers-e vagy sem? / Sorok egymás alá, nevek a / Palackban: minden az / aminek nevezed, s még / az ellentéte is.” Azaz sehol semmi bizonyosság, márpedig a költő – úgy is, mint az önmaga erkölcsi axiómáit megkérdőjelező emberiség parányi atomja – szenved ettől, hiszen az elveszett és elvérzett bizonyosságokat keresi. Vajon vannak-e még ilyen bizonyosságaink, melyek az egyre inkább egységesülő, de ezzel fordított arányban egyre inkább ellentmondásos valóságunkat élhető és lakható hellyé teszik? A kérdésre – e világgubancra – egyelőre nincs érvényes válasz. De aligha csodálkozhatunk azon, hogy ezt érzékeli a fiatal magyar líra is. Akkor is, mikor egyszerre állít és tagad.
    Nyírfalvi költészetének tétje is – úgy vélem – az ellentmondások vállalása. Úgy, ahogyan ez a lírai tőzsdén meglehetősen magasra értékelt angolszász költészetben s az ebbe az irányba tájékozódó mai magyar lírában is – Petri Györgytől Ferencz Győzőig – történik. Nyírfalvi nemcsak tőlük tanult, hanem a tragikus sorsú Berrymentől is, mikor a hétköznapi kisember s nem utolsósorban a tépelődő értelmiségi létpanaszainak ad hangot. A költői személyiség egykor divatos felértékelése és mitizálása helyett kicsinyít, megkérdőjelez, aláfogalmaz, ironikusan kommentál, s közben beavat személyisége titkaiba, vagyis abban a viszonyrendszerbe, amely őt a létezés világához fűzi. Hules Béla Nyírfalvi költészetével kapcsolatban felfokozott lefokozásról ír. E paradox módszer eléggé nem hangsúlyozható érdeme, hogy újra meg újra hitelesíti a költő világlátását. Magát a költői személyiséget, aki meglehetősen kínos igazságokat tár elénk. Hogy mire gondolok, az kiolvasható a Torz de bukolikus című vers indításából: „csak ne lennél oly szép / utálhatnálak csöndesen / és ne volnának érveid / ráncba szednélek mindjárt / elcsalnálak a fák közé / s mondanám / ott ne menj a napra / hűs szelekben keresd / a frissesség bugyrát / benne szőlőt és kenyeret.” A teljes terjedelmében idézett vers első pillantásra a könnyed csevegés közvetlenségével hat. Ugyanakkor az is igaz, hogy ebbe a közvetlenségbe kínos igazságokat csomagol a költő, aki – pontosan érzékeljük – valami eredendő, tömény keserűséggel elegy szenvtelenséggel tekint a világba. Világutálatát a szépség csak nehezen oldja fel ideig-óráig. Nos, mindennek kimondása természetesen a verset olyasfajta küzdőtérré avatja, ahol a vers-én a világ megokolt utálatát szegezi szembe annak elfogadásával. Tulajdonképp mindegyikre talál érvet, de képtelen bármelyik állapotát is rögzíteni. A versek a személyiség külső rétegeit lefejtve a személyiség bizonytalanságát, ambivalenciáját tárják elénk. Valami olyasmit tehát, ami túl van a társadalmi konvenciókon, s közel van a vallomásokban kimondható meztelen igazságok forróságához és hidegéhez. Mindennek konzekvenciáit azonban – a tragikumba történő belesüllyedést – ellensúlyozza az egészséges életösztönt mozgósító irónia, mely magát a tragikus világátélést is idézőjelbe teszi. Az emocionális tartalmakat a költő rációcsipeszeivel vizsgálja. Eltávolítja magától. Nem utolsósorban azzal, hogy a vers-én képes önmagát a szituációkon kívül helyezni, bizonyos fokú distanciával szemlélni. Így történik ez az Egy ajándék című versben is: „Virágot ne ajándékozz, / csak újabb édes teher lenne / Sokasodó fölös dolgaim között. / Egy nap elfelejtem meglocsolni / azontúl mindig, míg el nem szárad / vagy puszta szeretetből túlöntözöm / s egy nap hazaérve rohadt leveleivel fogad…” Látható, hogy a vers-én gyanakvása és kritikája nemcsak kifelé, hanem legalább ennyire befelé irányul. A költő ezúttal is lefelé fokoz. A személyiségben rejtőző kínos igazságokat mondja ki. S egyáltalán nem mellesleg ezzel a szembenéző, önleleplező bátorsággal hitelesíti mondanivalóját. Deheroizált, kétkedő, küszködő, hétköznapi személyiséget állít elénk. Végső soron a létezés tragikus viszonylagosságát festi: „Forró nyomom árnyékát ütném / arcok, testek helyett, mint mikor hinta ring tavaszi szélben, hogy / elérjem a saját nézőpontomat…”
    Nos, ezt a bizonyos saját nézőpontot a versekben a költő – úgy vélem – eléri. Többek közt azáltal is, hogy hatékony analógiákat vagy éppen időműveleteket alkalmaz verseiben, amelyek a valóságra adható létválaszokat, szertartásokat, viselkedési mintákat végigjárva, végigskálázva minden szkepszis ellenére is az élhető létet, az élhetőbb életet keresik egy olyan viszonyrendszerben, ahol az értékek devalválódása és lejáratása napi gyakorlat.

Baán Tibor