Csendes ízlésforradalom

Elhangzott az Új versek. A középnemzedék antológiája (Masszi Kiadó, 2001) című kötet bemutatóján a Fókusz Könyváruházban 2001. november 29-én.

    Ha csak a verseket nézem, a magát középnemzedéknek nevező költők Új Verseit, s nem tekintem irodalmi munkásságuk egyéb eredményét, mondhatni: ez a kiérlelt már-már egységesen választott versbeszéd, s egyúttal a csendes tagadás nemzedéke. Holott valójában nem tagadásról: választásról van szó. A magyar irodalom ama huszadik századi szintézisének lényegi feldolgozásáról, amely a József Attila-i „Semmi ágán ül szivem” József Attilájának ars poeticáját, a babitsi hagyományt, esztétikát asszimilálja szőröstül-bőröstül a Nyugatot, s természetesen Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, Lakatos Istvánt, Székely Magdát. Hogy csak jelöljem hamarjában (s rögvest közébük illesszem az Újhold teljes gárdáját – Szabó Magdát mint költőt, Lator Lászlót, Rábát sem kihagyva), ismétlem, hamarjában, hogy csak Szabó Lőrinc, Rákos Sándor nevével, Füst Milán hatalmasságával jelezzem, ki mindenkit nem „hallgat” el ez a versbeszéd anélkül, hogy felmenőiknek epigonja lenne.
    Barna T. Attila Fekete vasárnap című költeménye hibátlan kristályszerkezetű ablakot ád. Az elhunyt barátra való elégikus emlékezés képsorának versvégi vágásának nagyszerű törésfelülete ad afféle katarzist, amit a sorolt elődök is megsüvegelnének. Amit Kálnoky is szeretne. Fekete Vince egy ismét aktuális attitűd fontossága miatt köt vissza József Attilához. A Mester. Fiaihoz című vers nem politikai vers. A megélt, újra megélt keserű tapasztalat verse. A minden más megismerés számára irracionális tartalmat ragadja meg a költészet eszközével Gál Ferenc hömpölygő, hétköznapi elégiája. Két sor felidézésével átélhetővé válik az „egész”: „Csak vársz, míg a fák a hótól mindkét végükkel földhöz érnek, azután átsétálsz…” – vágom el itt a versbeszédet: minden sora az adott szituáció objektív költészete. Kiérlelt szöveg, de költői ereje magnetizálja a sor- és a szóközöket.
    Ez a nemzedék tudja, hogy nincs sok költői tartalom, születés, szerelem, halál – „csak” ennyi. Jász Attila is tudja ezt. Édesapjáról való kórházi víziójának álommontázsa a költészetet nem szavakkal szoborja: a szavak áttetsző, finom leplével mint „Veronika kendőjével” dolgozik. Jónás Tamás is pontosan érti, mi a költő dolga. Nem téved más járatba, ha verset ír, azaz annak tartalma „írja” a költőt. Jól kitapintható ez a Sértődés című versében. Igazi, költői tartalmakat kutatva megtapasztalja és oda vezeti versolvasóját, ahová valóban vezetnek – őt idézem – „a szó-utak”. Mindez azonban nem azt jelenti e nemzedék legjobbjai esetében, így Kemény Istvánnál, hogy ne tudnák: „Homéroszt is Trója tette naggyá és nem a Békák”, vagyis: a tematika is fontos. Mi több: nagyon fontos. A Keresztény és közép című verse formai telitalálat. Benne az adott tartalommal való egység.
    Ez a nemzedék legelsősorban önmagába tekint. A tárgyra való szigorú és pontos figyelem jellemzi. Tóth Eszter nemrégiben való elhunytát követő esztétikájának okos, tanító szövege épp ezt értékeli oly nagyra. Kun Árpád tudja, érzi, hogy mit és miként kell kirabolni mindabból, amit ugyan lát a szemünk, s belőle mit se veszünk észre. Jó példa erre a Méz című munkája. Lackfi János verseit szerény kiadónk, a CET Belvárosi Kiadó is terjeszthette. Kiérlelt és igen olvasott költészetének belső hite, mint kohézió számomra nem ismeretlen. Mégis, különösképpen megragadott a Jogos önvédelem című szöveg igazsága. Benne mindaz, ami túl van a szavakon. Amit mégis sikerült neki ide rántani. Apai örökségét váltotta színaranyra. Valahol mélyen Juhász Ferenc A virágok hatalma sejlik fel az időből, de csak tartalmában. Mesterházi Mónika az élet apró s nagy mozzanatainak etikai megélésében „kénytelen” verset írni. Mutatja ezt a Vadgesztenye és a Napsütésben.
    Hajnal Annát mint e nemzedék nagy elődjét nem említettem. Itt az ideje és a helye. Ha tudja ez a középnemzedék, ha nem tudja. Rákos Sándort nem hagytam ki? Na és ha nem? Boldog vagyok, hogy újra említhetem. Prágai Tamás nevét is meg kell jegyezni. Az élet objektív költői tartalmainak mikrorealizmusait fedezi fel, s teremt belőlük határozott tartalmat kialakító költői korallképződményeket. Ilyen a Hajnalban hagysz el torokszorító, szép és megrázó szövete. Elsőre nem is látszik meg szála szövésének okos és szép tudatossága.
    Hát mit hallgat el ez a költészet? – kérdezem magamtól is riadtan, hiszen az első szavaiban benne van. Milyen tartalmat? Milyen formát nem jelenít meg? Mit hagy el? Miről nem szól a középnemzedék költészete? Ha Nagy László Ki viszi át a szerelmet? versét idézve megkérdezem, hogy ez a középnemzedék mit hozott át onnan, ahonnan Nagy László szava hallatszik: mi a válasz? Talán megragadhatom – mondom: talán, de hátha nem lesz igazam. Schein Gábort olvasom, akit számos könyvéből ismerek, szeretek. Versbeszéde nemzedéktársainak versbeszédétől, a szövegszerűség szerénységétől nem tér el markánsan.
    Itt a rejtély: miben különböznek mégis markánsan az Új versek, a középnemzedék költői? Schein Gábor is természetesen abban, hogy a megélt költői valósága más. A legeslegpregnánsabb példa erre a (semmiért sem kárpótlásul) címet viselő költeménye. Ha valaki netán elemezni fogja, a vers drámai vektora mélyebben van, mint a szöveg. A szöveg maga annyi, mint egy művészi filmdrámában a beszéd maga, avagy a felirat. Jellemzői a szemérmesség, az etika. Szabó T. Annát idézve: „Kétféle ég kopírozódik / egymásra és kétféle táj / fái haladnak libasorban / a tükröző üvegen át / és kétfelől süt ferde sugárban / az alkonyi egyféle nap / és kétoldalt a falvak apró / házai felsugárzanak.” Avagy: „A hold súlyától meghajol a vad kert…”, csak érzékeltetni szeretném, miféle kötődések ezek. Érzékletesek, húsosak és mégis fegyelmezettek. Babits, József Attila, Pilinszky, Nemes Nagy, Székely Magda… Nem a népi misztikában alkotók nagy, neves költőinek nyomdokain halad ez a középnemzedék. Nem követi Illyést, avagy az illyési, Szabó Lőrinc-i iskola Garai Gáborának versépítkezését sem. Szakács Eszter Új élet című szép versében is felleljük, hogy e nemzedék számára a költészet mit jelent. Meghitt mélységet: igen. Harsogást: nem. Igen, igen: egyféle költői meditációt. Lifteztetni a befogadót magunkkal szelíden. A belső lelki szabadság vágya hitelesen. S nem politikai szócsövön harsog felénk a holmik elkerülhetetlen fogsága. Az anyagi, és az anyagias élet korlátja. Szauer Ágoston Fotográfia című versének költői hitvallása is egy és azonos nemzedékével objektív megismerésre törekszik. A fikciók elhagyására, a tőlük való megszabadulásra. Jónás című tömör költeményében pedig valóban benyeli olvasóját is a nagy eligazító gyomrába, hogy ne csak értse, de érezze is a jónási dimenziókat – ismétlem: babitsi iskolázottsággal. Tatár Sándor Inter arma silent… háborús enteriőrje épp a már említett halk beszéd okán bensőségével, a leírás csendes, szinte zajtalan, lassú kameramozgásával ad össze tájat csata után, embert embertelenség ellen nem egy kor aktuális időpontjához kötve, de biblikus hittel, mélységgel. Mert végül is nem igaz, hogy ez a középnemzedék ezoterikus, apolitikus volna. Hogy menekülne az igazi kihívások elől. Nem. Pregnáns példa erre Térey János költészete. Tessenek egyedül maradni Mikor nem vagyok magyar című költeményével. Egyedül maradni: igen. Nem okvetlenül a pódiumon harsogtatni a verset, melynek „vezére bensőből vezérel…” A magyar közéletiség legmegéltebb vonulatának nyomában tiltakozik. Szól. Embert vall. Példa.
    Tóth Krisztina is megtisztelte a CET Belvárosi Könyvkiadót a lehetőséggel, hogy verseit kiadja. Most a Porhó című versét olvasnám fel, idézném, ha illő lenne kiragadni itt most, de szép tisztem felhívni rá a figyelmet. Micsoda finom és hiteles persziflázsa a vers József Attila „Harminckétéves lettem én…” kezdetű fájdalmas, groteszk és felemelő sorainak, mert nem múlt el az a valóság, melyben József Attila és Tóth Krisztina is, igenis, foghatott: „kint is és bent is egeret…” Hogy ezek a kivételek erősítsék a szabályt.
    Vass Tibor prózaversei nem kevésbé markolják egybe a hiányt, amit ennek az antológiának a költői sorra kimarkolnak és érzékletessé transzformálnak. Nem lehet nem letenni és nem elgondolkodni felette. A mentő angyala is ilyen vers Végh Attilától.
    Vörös István sokkötetes, ismert költője nemzedékének. Olvasván őt mindig az az érzésem, hogy boldog az anyag, amit ő formál. Ilyen a Harmadig elégiája is. No persze a negyedik és a százezredik is boldog lesz – legalábbis ezt érzi, s kívánja neki az olvasó. Zsávolya Zoltánt várakoztatnom kell, mert még ki kell mondanom: ennek a nemzedéknek választott útja van, hű önmagához. Nem harsog. Mélyen átéli önmaga valóságát s annak anyagába merülve emelkedik. Igen, mert a látszólagos ellentmondás ebben a közegben törvény adta tény. Zsávolya Azték mintája is erről tanúskodik.
    Köszönöm, hogy szólhattam. Hogy mindennek részese lehettem igazi költő-élményben. Példás lelki higiéniában. Tisztességben.

Mezei András