Egy meg (nem) írt Márai-regény nyomában

    A Márai-naplók több utalást tartalmaznak művek tervezetére, vázlatára vonatkozólag. Az 1948-as naplójegyzetekből például egy moralitásszerű orvosdráma lehetőségei bontakoznak ki, fokról fokra körvonalazódik a dráma cselekménye, a konfliktus emberi és transzcendens dimenziója, lassan-lassan kibontakozik a felvonások rendje. A készülő (és az emigrációban megjelentetett) művek problematikája szintén a naplójegyzetekben szembesül az írói önreflexióval, sőt: az 1948-as naplójegyzetekben tanulságos és megfontolandó sorok olvashatók szerzőnk naplóírói „ars poeticájáról” is. Ennek lényege: a napok hordalékának (vajon sejtette-e Déry Tibor, hogy Márai élt ezzel a fordulattal? Maga Déry A napok hordaléka címmel látta el töprengéseit-naplójegyzeteit 1972-ben) elhagyása tűnik fő feladatának; valójában a napló mégis pótcselekvés, hiszen a „titkok” nem akkor teljesednek ki, ha titkok maradnak, hanem akkor, ha „világgá üvölti az ember”. E paradox megfogalmazás készíti elő a célkitűzését, amelyet színez, hogy mind a lényeges, mind a napló sterilitása idézőjelbe kerül, a tökéletesség elérhetetlenségét jelezve; az önmagára vonatkoztatott világszerűség, valamint a fogalomként funkcionáló „tüneményre” adandó személyes felelet följegyzése révén lehet művé egy napló. Másképpen ez úgy fogalmazódik meg: a fölfogott világ, az érzékelt tünemény írásba foglalása által még a napi hír is történelemmé válhat, a történelem napi híreinek jelentősége irodalmivá, lényeggé fokozható.
    Éppen ezért mindaz, ami a tervezett, a készülő, az elkészült és újraolvasott művekre vonatkozik, nem írói vallomás, nem műhelybeszámoló, hanem egy nevelődési regénynek mindössze töredéke, minek következtében e töredékesség/töredezettség miatt nem bontakozhat ki igazán a nevelődési regény, ami felé haladna a napló; ugyanakkor az önnevelés folyamata oly mértékben világszerű, amennyire az önreflexió beszámoló egy világállapotról, amely viszont „igazi tükre mindannak, amit látok”. Ám amit a naplóíró lát, megél, azt eleve válogatva, rendezve, „megszerkesztve” jegyzi le, más jellegű gondolattöredékek mellé, emlékezések, politikai, művészeti, művelődéstörténeti stb. tárgyú följegyzések koszorújában. Így mindenképpen írói munkaként jön (majd) számításba. Mindezt a már említett Márai-mondat tudatosítja: a napló nem marad(hat) belső ügynek, azért szól ki a világba, mivel a világhoz szól (lett légyen az akár a belső világ).
    Ugyancsak az 1948-as esztendő eseménye Az igazi című regény nem kevés elégedetlenséget okozó újraolvasása. Méghozzá olyan szándékkal, hogy lehetségessé váljék a továbbírása. Olyan szövegköziség formálódhat így, amelynek lényege az önidézés, az öntematizáció. Egyfelől egy regényalakzat „műfaji emlékezet”-ének fölidéződése, másfelől Az igaziban diagnosztizált válságjelenségek szembesítése a történelem által túlfokozott új körülményekkel. Ennek szemtanúja, „rezonőrje” az írófigura, Lázár, a szépírás mestere, a „boldog” kevesek szerzője. Aligha járunk helyes úton, ha azt tételezzük föl: ennek az érzékeny, sokat sejtő-tudó alaknak önarcképszerű, „vallomásos” jelleget kell/lehet tulajdonítanunk. Vélhetően akkor is hibáznánk, ha a Lázár-típusú magatartást teljesen idegennek gondolnánk, olyannak, amely egy csak „elképzelt” íróról alkotott portrénak volna minősíthető. Egy naplójegyzet ismét elgondolkodtat: „»Judit… és az utóhang« befejező szakaszát írom. Ez a rész érdekel. Sokszor volt modellem az író, mint alak, tünemény és személyiség. Most először szeretném úgy megírni, mint egy bonctani ábrát.” Hirtelenében a Szindbád hazatér Krúdy-figurája lenne idegondolható, párosítva az Ihlet és nemzedék Krúdy-esszéinek hősével: a ködlovagság felől tekintett titokfejtővel, a Krúdy-Magyarország tüneményeként elővillanó címszereplőjével. De idegondolandó az is, amit ugyanebben a kötetben írónk Kosztolányiról közölt, az alakról és személyiségről, aki „mindig a felületről ír – azért tud mély lenni”, és aki holtában is „úgy él (…), mint egy vetélytárs”.
    A Judit… és az utóhang-ban megjelenített korszak menekülő, elfáradó írója azonban más típusú „művészmodell”. Minthogy azok az egykori körülmények sem hasonlíthatók a Márai följebb említett írásaiban fölvázolt időhöz. Ám akad egy korábbi naplóbejegyzés is, amely a nyilvánvaló idői megszakítottság ellenében egy virtuális folyamatosságra látszik utalni. Ennek megértéséhez azonban kitérőt kell tennünk.
    Márai Sándornak a Nyugatban közreadott csekély számú írása közül különös jelentőségre tett szert a Vidali módszere. Egyrészt azért, mert az itt megjelenített író-figurát feltehetőleg vagy Máraival, vagy a Márai helyeselte írómagatartással azonosították (többen a kortársak közül). Például Németh László részben elutasította, részben önmagára vonatkoztatta ezt a nem csekély iróniával megalkotott novellahőst, akit Márai többszörös áttételen keresztül vezetett az olvasók elé. Későbbi naplójegyzetei szerint regényhősnek gondolta el Vidalit, a naplókból megismert metódus szerint időről időre visszatért hozzá, idézőjeles mondatok, a regényszerkezetre vonatkozó elgondolások, a figura körvonalazását illető megjegyzések váltják egymást. Az előbb folyóiratban, majd kötetben publikált novella és a naplójegyzetek egymásra olvasása után azt tételeztem föl, hogy nagy vonalakban rekonstruálható egy meg nem írt, de tervezett Márai-regény. Az Irodalomtörténet című folyóirat 1998-as évfolyamának első számában jelent meg Márai Sándor megíratlan regénye című tanulmányom, amelyben viszonylag részletesen fejtettem ki tézisemet a Vidali-regényről, és írásomat azzal a feltételezéssel zártam le, miszerint Az igazi című regény Lázárja részben Vidali új alakba (k)öltözése, részben a Judit… és az utóhang Lázárja pedig a Vidali-regény tervének föladását eredményezte, hiszen az az irodalmi anatómia, amelyet Márai bonctani ábraként emleget, nem (lehet) más, mint a történelmi változások hatására Lázárrá minősülő Vidali rajza. Méghozzá azért, mert az az írómagatartás, amelyet Vidali testesített (volna) meg, az új helyzetben „okafogyott” lett, a trivialitásnak, az erkölcsi-műveltségi süllyedésnek oly mélységeibe bukott le a világ, amely nem az írást föladó Vidalit, hanem a halálba hanyatló Lázárt igényelte. Azt az írót, aki tanúja volt Az igazi házaspárja és rajtuk keresztül a polgári intézmény(ek) csődjét reprezentáló közös érzelmi/együttélési/társadalmi metamorfózisának, majd tanúja és elszenvedője lett az ország szétesésének, illetőleg Judit kevéssé derűs sorsának. Írtam ezt akkor, amikor még nem ismerhettem az Ami a Naplóból kimaradt 1948 című kötetet (mely szintén 1998-ban, de dolgozatom megírása és nyomdába adása után látott napvilágot, Torontóban). Ennek a könyvnek 56. lapján találtam az alábbi mondatot:
    „Megírom a könyv folytatását: Áldozó Judit mutassa meg a harmadik tükörképet. Ebben a fejezetben vegyítem a Vidali-tervet a regény alakjainak sorsával.”
    Nem a kutató szerencsés ráhibázása a lényeges, még csak nem is az, hogy egy nagyigényű és reményt keltő terv veszett bele egy a kortársi történelmet talán túlontúl nyersen regénybe foglaló alkotásba. Inkább a munkamódszer érdemli meg a figyelmet. Az igazi „bravúrja” az elvált feleség és a férj két részre osztott, egymást követő, párhuzamosan futó monológja. Ezt követi a „folytatásban” a harmadiké, Judité, aki a válás okozója, pontosabban az a személyiség, akinek jelenléte világít rá a hagyományait pusztán őrző és nem újrateremtő polgár esendőségére, a polgári világ veszendőségére és veszélyeztetettségére. A folytatás Judit hangján szól, Lázár is az ő elbeszélésében jelenik meg. A Vidali-tervben szintén lett volna szerepe az asszonynak, aki egyszerre lehetett volna Vidali sorsa, tanúja és értelmezője. A Vidali-tervből az írótünemény, az írószemélyiség a „folytatás”-ba lépett át, s a naplójegyzet szerint bonctani ábraként szemléltette volna a személyiség pusztulását a személyiségellenes korszakban.
    A bonctani ábra meg a tükörkép a „realista” vagy mimetikus esztétikai tézisekre emlékeztet, jóllehet ezek elégé messze állnak Márai felfogásától. A szereplőnek átadott elbeszélői pozíció és nézőpont lazít ezen a felfogáson, valójában az írói távolságtartás, háttérbe vonulás eszközeként funkcionál. A Vidali-tervben jóval kevesebb (lett volna) a történelmi napi hír, a Judit… és az utóhang-ban jóval több a naplójegyzetekkel egybevethető időszerűség, közvetlen reagálás az 1945/1946-os eseményekre. Nem azokra, amelyek Máraival történtek, csupán azokra, amelyek Márai világával történtek. A naplók aztán szemelvényesen jelentek meg, a regények egy része a naplóba hallgatott titkokat kiáltotta világgá. Ettől a regényalakzattól írónk emigrációjában eltávolodott, s a naplókat is úgy szerkesztette meg, azaz úgy válogatta, hogy önmaga s a tüneményt jelölő fogalom arányosságával jelezze a világszerűt.

Fried István