Embert madaráról…

    Talán egyetlen olyan más állatcsoport sincs az emberiség történetében, amely annyira foglalkoztatta volna a tudósokat és laikusokat, mint a madarak, amelyek fajgazdagsága, változatos alakja és hangja, csodálatos színei mindig is megmozgatták az emberek fantáziáját.
    A madártani kutatások hajnalán számos – ma már megmosolyogtató – elmélet próbált magyarázatot adni azokra az ismeretlen jelenségekre, amelyeket az első madármegfigyelők észleltek. Az első és legizgalmasabb kérdés így hangzott: hová tűnnek a madarak télen? Közismertek azok a magyarázatok, amelyek szerint a fecskék iszapba fúródva vészelik át a telet, a kakukk pedig karvallyá változik. A – madárvédelmi szempontból is – egyik legfontosabb kérdés megválaszolására Hans Christian Mortensen dán tanár tette meg az első, döntő lépést. Seregélyek lábára alumíniumgyűrűt erősített, majd két madara is kézre került Norvégiában és Hollandiában. Ezzel döntő lökést kaptak a madártani kutatások, elsősorban a vonuláskutatás. Ma már tudjuk, hogy a madarak vonulása genetikailag rögzült, lassan változó magatartásforma, s legfőbb oka a táplálékhiány.
    Miért éppen a madarak? Nem véletlenül vonzza kitüntetett figyelmünket a madárvilág. Ugyanis kiderült, hogy óramű pontossággal jelzik a környezetükben lezajló folyamatokat, s mivel maximálisan igyekeznek kihasználni a különböző élőhelyek adottságait, viszonylag könnyen és sikeresen kutatható állatcsoportot alkotnak. Egy-egy madárfaj, megjelenésével vagy éppen eltűnésével rögtön informál bennünket a környezetben lezajló változásokról. Legelőször mindig azok a fajok tűnnek el, amelyek speciális élőhelyhez alkalmazkodtak, különleges körülményeket igényelnek. Nem csoda, ha egy terület természetvédelmi értékeit számba vesszük és minősítjük, az elsők között vesszük figyelembe a madárvilágát.
    Madárvédelem nálunk. Hazánkban már évszázados múltra tekintenek vissza a természet és a természetes élővilág védelmét célzó intézkedések. Már a XV. században születtek olyan, az erdőhasználatra vonatkozó rendelkezések, amelyek közvetve a természetes növénytakaró védelmét célozták. A vadászat és madarászat szabályozására a XVIII. századtól került sor: vadászati és erdőtörvényekbe iktatták be a madárvilág védelmét. Hazánkban Herman Ottó kezdeményezésére indult el az intézményesített madárvédelem a Magyar Ornithológiai Központ megalakításával, 1893-ban. A madarak nemzetközi és hazai megóvását célzó konkrét jogi szabályozás azonban alapvetően a XX. század terméke. 1901-ben 132 madár- és 32 emlősfajt helyeztek védelem alá. Az azóta eltelt száz év alatt eljutottunk odáig, hogy nagyon komoly nemzetközi egyezmények is óvják madarainkat, a teljes körű hazai védelem mellett. A magyar gyakorlat értelmében a hazánkban előfordult 376 madárfajból (a lista folyamatosan bővül) szinte valamennyi eszmei értékkel védett. Ennek összege ezertől egymillió forintig terjed. A kivételek egy részét a vadászható ludak és récék – például tőkés réce – képezik, illetve néhány más faj, például szajkó, balkáni gerle. Érdemes megjegyezni, hogy 2001-től már a mezei veréb is védettséget élvez. A védelem kiterjed a faj valamennyi példányára, és bármely fejlődési állapotára (madártojás), valamint annak preparátumára is. Egyes fajok, természetvédelmi jelentőségük miatt fokozott védettséget is élvezhetnek, ez esetben károsításuk bűncselekménynek minősül. Fokozottan védettek például a ritka ragadozók, így a réti sas, parlagi sas vagy a kerecsensólyom.
    A hazai és nemzetközi természetvédelem a fajok védelme mellett azok élőhelyeit és vándorlási, vonulási útvonalait is igyekszik megóvni. A minél hatékonyabb védelmet különböző nemzetközi egyezmények életre hívásával próbálják meg elérni. Magyarország részvétele azért jelentős ezekben a konvenciókban, mert számos olyan fészkelő faj él a Kárpát-medencében, amelyeknek európai szinten is jelentős az állománya. A globálisan veszélyeztetett haris a nedves sásrétek, mocsárrétek, kaszálók, gazosok rejtett életet élő, kevéssé ismert madara, amelynek kedvez a hagyományos rétgazdálkodás, ám ha nemesnyár-ültetvények, több hektáros monokultúrás táblák foglalják el e rétek helyét, a madár minden bizonnyal eltűnik a környékről. A magyar alföld jellegzetes madara, a túzok. Az Ibériai-félsziget mellett a kárpát-medencei állomány jelenti e madár fennmaradásának alapját. A monokultúrás mezőgazdaság, a téli táplálékhiány, valamint a fészkelési időszakban végzett mezőgazdasági munkák a Harishoz hasonlóan veszélyeztetik a faj fennmaradását. A magyar emberhez mindig közel állt a fehér gólya, az egyik legismertebb madár. Kevesen tudják, hogy e faj alapvetően magas fák tetején, öreg állományú erdőkben fészkelt, rokonához, a szintén fokozottan védett fekete gólyához hasonlóan. Az erdőgazdálkodás azonban rendkívüli módon behatárolja az erdők életkorát, a fenyő- és nemesnyár telepítvények pedig eleve lehetetlenné teszik a gólyák megtelepedését. Így a fehér gólya követte az embert, a hatalmas gólyafészkek a nádtetős falusi házak kéményeinek természetes tartozékává váltak, s az emberek büszkék voltak arra, hogy az ő házukon költ e madár. Később a lapostetős építkezés divatja a fajt újabb változtatásra késztette. Megtelepedett a villanyoszlopokon – amelyek remekül modellezik a magas fák megközelíthetetlenségét –, ám rengeteg madár pusztult el áramütés következtében. Ezért évről évre egyre több fészket emelnek meg két egyszerű vasrúddal, így a madarak biztonságban nevelhetik fiókáikat. A megváltozott viszonyokhoz kevésbé tudott alkalmazkodni a fekete gólya. A félénk, rejtett életet élő madár nem viseli el a zavarást, fészkét ma is főleg a nyiladékokkal tarkított, háborítatlan ártéri erdők öreg fáira építi. Rendkívüli módon igényli a táplálkozó- és fészkelőhelyek zavartalanságát. Télen nem sok ember örül a hazánkba milliószámra telelni érkező vetési varjak tömegeinek. E faj alig egy éve áll törvényes védelem alatt, holott hazai fészkelő állománya drámai módon fogyatkozik. A vetési varjú telepesen, kolóniákban fészkel, s a hely megválasztását tekintve nem túl válogatós, azonban a fészkét minden esetben a lombkoronaszint felső harmadában helyezi el. Sokan nem tudják, hogy a hazai kék vércse állomány hosszú távú fennmaradása ezen varjútelepek függvénye. E ritka ragadozó is telepesen fészkel, de fészket nem épít, hanem a varjakét foglalja el. A kék vércse szintén sérülékeny faj, egész európai fészkelő állománya csökken, hazánkban fokozottan védett.
    E néhány kiragadott példa rávilágít arra, hogy egy faj védelmét megoldani mennyire összetett dolog, mennyi érdekellentét alakulhat ki a természetvédelem és a mezőgazdaság, a vad- és erdőgazdálkodás között. Mostanában különösen kedvezőtlenül alakul a vadászat és természetvédelem kapcsolata, hiszen az utóbbi években gyakran derült fény azokra a bűncselekményekre, amelyeket hazánkban tartózkodó vendégvadászok (általában olaszok) követnek el. A kapzsiság, ölni vágyás és pénzéhség által motivált cselekmények elkövetői igen messze kerültek Széchenyi Zsigmondtól, Kittenberger Kálmántól és Molnár Gábortól, akiket nem elsősorban a zsákmányszerzés és a természet kifosztása motivált, hanem értő szemmel, a szépségre rácsodálkozva járták a hazai és külföldi tájakat, nemcsak puskát használtak, hanem távcsövet és fényképezőgépet is. Könyveiken generációk nőttek fel, kaptak kedvet a természet megismeréséhez. Csak remélhetjük, hogy a magyar vadászok – akik egy része mind erkölcsiségben, mind szakmai tudásban messze-messze távolodott méltán híres elődeiktől – előbb-utóbb felismerik Széchenyi Zsigmond mottóját: „A vadászat zsákmányszerzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás”.

Privigyei Csaba