Varga Imre

Páros beszéd

– Adjatok innom, mert eltikkadok.
– Hiszen szerződtél, hogy hét napig egy csöpp se.
– Úgy érzem máris, hogy végem.
– Akkor ezt éld át, légy érte hálás. A megtapasztalás vált ki,
   nem a kesergés.
– Kit s miből kivált? Úgy rémlik, senki vagyok csak.
– Így lehetsz, ebből valódi. Ha-mit elfogadsz,
   pontosan látod.
– Haldoklik ez a bűnzsák. Ez az előre?
– Mert még senkiként is ehhez ragaszkodsz.
– Mondjak le rólam, hagyjam elveszni ezt az
   esendőt?
– Ne az énedet hagyd el! Ne ragaszkodj!
– Eltikkadt az ínyem, száraz a szám.
   Nem láttam előre, hogy ez lesz.
– De az örömet, tág teredet sem, amit így kaptál, azt se,
   csak ami új, az eleven.
– Ki segíthet most rajtam?
– Ne kérdezz, máris segítesz magadon.
– Beletörődni?
– Nem, nem. Add meg magad a létnek. Az elfogadás,
   hogy abból indulsz, ami most van.
– S hová, mondd? Ha nincsenek már tervek?
– Meglátod, ez sem számít. Ha jobbra mégy,
   mintha balra mennél. Nem az irány, hanem az út.
   Amit teszel, mindaz te vagy.
– Ez már hitbéli tanács.
– Jaj, dehogy! Próbáld meg. Legyél az,
   ami ér. A fájdalmad mélyén ott a tudás, az öröm.
– Mondd, és a szomjam!?
– Mihelyt választott időd letelt, kedvedre ihatsz.
   Százhatvan órányi szárazság nem sok.
   Bár föladhatod most is, ha mindenáron inni akarsz.
– Jó, meggyőztél.
– Meggyőzted magadat.
– Megélem ezt a rettentő szomjat. Ilyet nem
   éreztem még eddig. Ez is hatalmas. Nagyobb,
   mint én, s vele növekszem.