Gyárfás Endre

Édes öcsém!

Mikes nénjének levelei

3. levél

    Drinápolyból tudósítasz, kedves öcsém. Úgy rémlik tehát, hogy uraddal és a kis csapattal közeledtek az elhagyott – dehogy elhagyott! elveszített! – hazához, Európához. Bár ami a félszigetet illeti, melynek most az alján tanyáztok, hát…
    Nem akarlak keseríteni a huszadik század utolsó évtizedének idevágó rémtörténeteivel. Írod, hogy az osztrák megbékélt a törökkel. Nektek ez rossz hír, mert a szultán ezután nem nyújt Rákóczinak segítséget a visszatéréshez. Még jó, ha birodalmában megtűri. A nagyhatalmak békekötése a kis népeknek azóta sem hozott megnyugvást és prosperitást. Történelemtanár vagyok, leírhatnám neked vázlatosan az elmúlt három évszázad európai históriáját, de nem teszem. Mit érnél vele? Jobban szeretném, ha irigykednél ránk, mint hogyha szánakoznál rajtunk.
    Az irigyelnivalók közül hadd említsem például az utazást!
    El sem tudod képzelni, hogy az ember néhány óra alatt ezer mérföldeket repülhet át.
    Erről jut eszembe: a jövő héten iderepül egy ismeretlen ismerős a németországi Freiburgból. Tegnap kaptam meg levelét. Hogy miért ismeretlen és mégis ismerős? Sohasem láttam, de férjemtől hallottam róla. Klaus a keresztneve, és nagyjából korombeli. Gábor is csak annyit tudott, hogy ő a fia egy bizonyos Bernhardtnak.
    Hogy ki az a Bernhardt?
    Német gazdaember. Már a háború előtt is megfordult a községben. Férjem emlékezete szerint őnáluk lakott, ha itt volt. Valamilyen üzleti kapcsolatban állt apósommal, talán borát vagy más termékét vásárolta meg. A negyvenes évek elején vissza-visszatért, akkor már Wehrmacht-katonatisztként. A kölyök Gábornak tetszett az egyenruha, a fényes csizma, a bokacsattogtatás, az öv, a pisztoly, az ajándékba kapott aprócska Tigris tank és Stuka vadászgép.
    Milyen volt a két földbirtokos, apósom és Bernhardt viszonya? Mit akartak egymástól? Sohasem derül ki. Hacsak ez a Klaus nem világít bele családjaink múltjának homályába. Miért akar engem meglátogatni? Gábor nem említette, hogy tartanák a kapcsolatot. Tudta, hogy Bernhardt a vert hadakkal eltakarodott, tudott Klausról mint kisfiúról, de bővebbet aligha.
    Meglehet, Klaus csupán turistaként jön, és támpontot keres, talán szállást is, nincs ebben semmi különös. Az sincs kizárva, hogy telket akar venni, azután házat épít rá, itt nyaral, barátait, üzletfeleit itt üdülteti.
    Nekem nem tetszik ez az egész. Minálunk is akadnak, akik szívesen vásárolnának telket, házat, ám a külföldiek miatt fölfele megy az ár. Annyi bizonyos, én nem segítek ennek a Klausnak a keresgélésben.
    Kérdezed, öcsémuram, mivel múlatom az időt. Munkálkodással. Most éppen a meggyen van a sor, bő az idei termés, nemhiába nevezik ezt a fajtát érdi bőtermőnek. Egész napomat leköti a befőzés, de tudom, Zsuzsáéknál és nálam jövő ilyenkorig sem ürül ki ennyi üveg. Eladnám a fölösleget, csak hogy a felvásárlók szóba sem állnak a húsz-harminc kilót ajánlgatóval, a falu zöldségese inkább az Alföldről meg a nagyvásártelepről hozza az olcsóbbat. Már-már azért fohászkodom, hogy kevesebb teremjen, ne kelljen látnom a pocsékolást.
    Mondhatnád erre bölcsen: ez az ember önzése. Miért is hiszi, hogy a meggyfa őérte hozza gyümölcsét? Teremjen, amennyi teremni tud, majd lakmározik belőle a madár. Hívtam én már óvodák, gyerektáborok gondnokait, szedessék, vitessék, akár ingyen is… Nem válaszoltak.
    Kissé irigylem a Drinápoly környéki népeket, akiknél – ahogy írod – egy időben található a tőkéken az „egresnek” titulált éretlen szőlő, a mézédes és a már-már mazsolává aszalható.
    Így nem egyszerre szakad a nyakukba a szüretelnivaló.
    Van, aki szereti a „rohammunkát” – gyerekkoromból maradt rám a szó –, szomszédasszonyom, Ilike, aki régebben nyugdíjas, mint én, mindent az utolsó pillanatig halogat, aztán durr bele, nekiesik, a végkimerülésig hajtja magát, panaszkodik, siránkozik, de titokban boldogság tölti el, amiért „akkora” feladattal sikerült megbirkóznia. Kertjét olyankor behálózzák a szárítókötelek, csattog a lepedő, a párnaciha, a fehérnemű, s ha szél kerekedik, mintha zászlók lobognának körülötte, az ő diadalának zászlai.
    Azon búsulok el néhanap, hogy neki legalább vannak efféle – kétes? talmi? – győzelmecskéi. Én nem állhatom a restanciát, főzés, étkezés után azonnal elmosogatok, szabályos időközönként mosok – amit lehet, géppel persze –, péntekenként takarítok, liszt, só, cukor tartója soha nem ürül ki nálam fenékig. Tanmenethez, órarendhez szoktatott életem nem hajlamos a kilengésekre. Jólesnék pedig valamicske változás, jó lenne kipróbálni egy másik életet, vagy talán csak azt, ami eredendően az enyém lehetett volna, ha kötelességek, nyílt vagy alamuszi kényszerek nem formálják olyanná, amilyenné lett.
    Lelki szememmel látom, Mikes Kelemen, most elfordítod tekinteted a betűimről, és a magad jövendőjét igyekszel fürkészni. Milyen lesz a te életed, ha a török had mégis megindul a Kárpátok felé, s ti, bujdosók az utóvéddel arra lovagoltok, oda szekereztek, ahol az adjistenre sűrűbbödik a fogadjisten. Szekretáriusként szolgálod a fejedelmet? Tollat vagy inkább kardot forgatsz? Követségbe küld-e urad, vagy el nem enged maga mellől, hogy krónikása lehess a megújuló küzdelmeknek?
    Könnyel telt meg most a szemem, nem a „lelki”, csupán ez a kékeszöld, melynek okuláré a jótevője. Ne tagadd, te is ráfanyalodtál a lencsére, igaz, még nem ezekben a drinápolyi napokban.
    Bocsáss meg, nem szökdelek az időben előre és hátra, könnyem is felitatom, mert ez már azért a Mikesért csordult, akit te még nem ismerhetsz, és akit – vedd vigaszul – négy évtized során meg fogsz ismerni.

21. levél

    Újra elolvastam előző levelemet. Sokat locsogok. Ráadásul számon kérem, hogy miért nem avatsz be gyermekkorod világába. Előbb talán nekem magamnak illenék föltárulkoznom. Ígérem, sort kerítek arra is.
    Előny vagy hátrány, hogy nem tudok eléggé erősen kötődni a múltamhoz, még kevésbé a családom múltjához? A történelem tanulása és tanítása mint szakmai ártalom gátol meg ebben? Az lenne logikus, ha éppen emiatt érdekelnének a saját gyökereim.
    Vagy legalább a férjeméi.
    Azért meditálok ilyesmin, mert megint itt járt Klaus.
    Búcsúlátogatásra jött, nagy csokor rózsát hozott, meg egy drága, díszdobozos bonbont. Borral kínáltam – Torkoséktól veszek időnként egy demizsonnal, hogy legyen az ilyen alkalmakra –, de azt mondta, vezet. Süteményem nem volt. Szerencsére a csendélet küllemű gyümölcskompozícióm még frissnek látszott, a vendég kis híján az egészet megette. (A nyugatiak nem várják el a szüntelen traktát, mint a hazaiak. Nem tudják elképzelni, hogy „kiehetnek a vagyonunkból”?) Közben dicsérte a falusiak vendégszeretetét, tetszettek neki az elmúlt években épült családi házak, bár nem értette, miért olyan nagyok. Annyi gyerek lenne, ahány szoba?
    Nem feleltem. Mosolyogtam. Vártam, hogy rátérjen patakvölgyi lovastúráinak magyarázatára.
    Ha túlságosan titkolózik előttem, igazolódhatik gyanúm, hogy engem is érint a dolog. „Közös kincs”? Már kászálódott, és én nem bírtam cérnával. Úgy kezdtem puhatolózni, hogy megkérdeztem, elégedett-e a Fecskével, jól ápolta-e Anti bácsi a hátaslovat. Minden remek volt, prima, fantastisch, mondta Klaus, kellemes kirándulásokat tettem, de sajnos eredménytelenül.
    Tekintetemből kiolvasta, hogy folytatnia kell.
    Nem találtam meg, amit kerestem, mondta és közben nem nézett a szemembe. Szívem szaporábban dobogott. Ki tudja, miért?
    Talán mert legutóbbi levelemben apósomék valahai ezüstkészletét emlegettem. Egyszerre csak úgy éreztem magam, mint akit világos nappal az utcán rabolnak ki, és hiába kiáltozik, sehonnan nem várhat segítséget.
    Apám két bajtársát temették el, szólalt meg végre Klaus, valahol a patak forrása körül. Onnét tudom, hogy elolvastam apám memoárját. Nem összefüggő írás, inkább csak néhány feljegyzés, csapongó emlékezés.
    Miért akarja megtalálni a sírjukat, vallattam most már bátrabban, és az a meglepő, hogy nem éreztem csalódottságot, sőt mintha megkönnyebbültem volna. A titkok, a nemértem-dolgok mindig nyomasztanak; most hirtelen megszűnt a nyomás.
    Hazavitetném a maradványaikat, mondta, és tisztességesen eltemettetném őket. Hozzátette még: kegyelet is van a világon.
    Ebben jó adag pimaszságot éreztem, alattomos vádat, hogy mi mulasztottunk el fejfát, netán sírkövet állítani az elesett német katonák hamvai fölé. De lehet, csupán növekvő ellenszenvem láttatja ezt velem így.
    Klaus ideadta névjegyét, arcon csókolt – csípős illatú az arcvize –, aztán kocsijába szállt és elment.
    Öt perccel később már hazugságnak tartottam a halott bajtársak keresését. Az a „kegyelet is van a világon” rendítette meg bizalmamat, az arcvíz még rázott egyet rajta. Romokba meg az döntötte, hogy eszembe jutott: magányosan lovagolgatott a völgyben, nem engedte, hogy elkísérjék.
    Ködösít, nyilvánvaló. Csak az nem, hogy mire akar rábukkanni a mesterséges ködben. Nem csontokra, nem foszladozó köpenycafatokra.
    Igyekszem magamat meggyőzni, hogy ehhez az egész ügyhöz nekem az égadta világon semmi közöm. Rosszabbik – vagy jobbik – énem felesel: miért ne lenne közöm? Ha Klaus apjáék kincseket ástak el a visszavonulás előtti órákban, akkor az csakis összerabolt kincs lehet. Feltehetőleg a környékről. Tény, hogy apósomat erős szálak fűzték ahhoz a társasághoz, főként – ahogy Gábortól hallottam – Klaus apjához. Az is tény, hogy Gáborék háború előtti és alatti vagyonából alig maradt valami. Hátha ott lapul, korhadó ládák mélyén, a patak valamelyik kanyarulatában. Kit illet meg, ha napfényre kerül?
    A rózsacsokrot, amelyet Klaus hozott, kihajítottam a komposztgödörbe. Nem tehet róla szegény virág, hogy tétova gondolataim dönögnek körülötte, de azért ne emlékeztessen engem a kifosztottaknak járó alamizsnára.
    Megkavart ez a Klaus-kaland.
    Ironizálj csak, kedves öcsém, hogy énnekem már csupán ilyesfajta kalandokban lehet részem. Kíváncsi vagyok, hogy a kis Zsuzsi, akinek – mint írod – igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy és tiszta jóság, ki tudja-e vetni hálóját a Boszporusz partján.
    És ugyan ki lészen zsákmánya?