Ircsik Vilmos

Augusztus hava

    A kora hajnali órákban kitárult a kőedény-, majolika- és kályhagyár egykori tulajdonosának alpesi típusú kastélyából lett kaszárnya hatalmas vaskapuja, melynek rácsain dróthálóra erősített, nagy vörös vasbetűk hirdették: MIRU MIR! Az egész emeleti homlokzatot betöltő erkély felett, vadásztrófeák, szarvas- és őzagancsok, agyaras vaddisznófejek között a barna faburkolaton még halványan ki lehetett venni az elmosódott, kopott betűket: SORS BONA, NIHIL ALIUD. A GYEZSURNIJ feliratú karszalagot viselő forgalomirányítók a laktanyától a pályaudvarig vezető, egyébként alig két-három kilométeres szakaszon lezártak minden útkereszteződést, és odabentről megindultak az emberekkel tömött teherkocsik, a hernyótalpas tankok, a súlyos páncélozott járművek, a fürge terepjárók. De a nagyobb feltűnés elkerülése végett csak félóránként indítottak egy-egy kisebb konvojt, amelyeket, hála a május óta tartó szárazságnak, jótékony és kísérteties felhőkbe burkolt a kátyúkból, repedésekből, hepehupák közül felkavart szürkésfehér por.
    Orosz Miskának még az út lezárása előtt sikerült átsurrannia a túloldalra, vagyis a városi kenyérgyár irányába, ám egy jó másfél óra múlva, visszafelé jövet már feltartóztatták. Valami kerülőutat latolgatott, de aztán rájött, hogy a fél világot meg kéne kerülnie, ha célhoz akar érni. Ezért Miska próbált szót érteni a húsz év körüli, hirtelenszőke, gyerekes arcú forgalomirányítóval:
    hiszen, amint látja, ezek a konvojok félóránként jönnek, neki meg csak keresztül kell mennie az úton, az egész nincs több tíz méternél, arról nem is szólva, hogy itt neki van elsőbbsége, nézze csak a táblát, aztán, ugye, tegnap éjjel még sütöttek, igaz, vasárnap volt, de ilyen háromnapos ünnep táján úgy összekutyulják a naptárt, hogy az ember azt se tudja, fiú-e vagy lány, és ráadásul a Remetei pék volt műszakban, de ma meg holnap, elvégre ünnep van, nem lesz ám sütés, és az embereknek két napra kell bevásárolniuk
    de az még csak feléje sem fordult, így adták neki parancsba
    hát akkor se tőlem, se hozzád – nyugodott bele a megváltoztathatatlanba Miska, és jobb híján az utat kezdte bámulni, ahol a sétakocsikázás közömbös, egykedvű tempójában épp most tűnt fel a következő konvoj.
    Telt-múlt az idő, már kilenc órára járt, és lassanként híre terjedt, hogy mennek ám ki az oroszok, a kenyereskocsi ott rostokol a Nagy kanyarnál, ahol a kastélyból, vagyis az orosz, jobban mondva a szovjet laktanyából nagy ívben kivezető széles út a városi utat keresztezi, és Miskát az istennek se engedik tovább, pedig a KRESZ szerint neki lenne elsőbbsége. De bánja a fene, csak takarodjanak ki, ezt még elviseljük. Nem véletlenül kínálta a múlt héten az egyik tiszt potom pénzen fűnek-fának a Szaratov hűtőszekrényét, biztosan Szibériába vezénylik, ott van jég elég, nem kell neki a hűtő. És az emberek lassanként elindultak a Nagy kanyar felé, ilyet úgyis ritkán látni, a markukban pedig, a kellemeset összekötendő a hasznossal, ott szorongatták a kétkilós kenyér árát, már azt is tudta mindenki, hogy ma Remetei-sütés lesz, egy másik pedig megjegyezte:
    – Na, ha ezek innen kivonulnak, valahova be is fognak vonulni!
    – Csoda történt, ezt csak a Boldogságos Szűz művelhette – hálálkodott útközben ájtatos hangon egy öregasszony, alighanem az özvegy Názerné, aki egy hétre csak egy fél kenyeret szokott venni, a rosszakarói szerint azért, mert minden áldott reggel áldozik, annyi bűn talán nincs is a világon, amennyiért ő már bocsánatot nyert, és ebben az állandó kegyelmi állapotában vagy nem kínozzák olyan földi gyötrelmek, mint az éhség, vagy az ostyától lakik jól, amelyet nap nap után az illendőnél valóban sokkal hosszabban, már-már ínyenc módjára, nagyokat cuppantva ízlelget, forgat fogatlan szájában, miután a pap a kerek, fehér lapocskát a Corpus Christi szavak kíséretében óvatosan a kinyújtott nyelvére helyezi. Ám ez még nem minden, ráadásnak a sekrestyéstől rendszeresen elkéri és buzgósága jutalmául meg is kapja a Krisztus kiszaggatott teste nyomán üresen tátongó, kerek sebekkel borított ostyatábla-maradékokat, hogy otthon is legyen mit magához vennie. – Nem véletlen, hogy pont Havas Boldogasszonykor szánták rá magukat ezek az istentelenek, hozzá imádkoztam, fohászkodtam meg énekeltem mindig a rózsafüzér-társulat titokcseréjén meg a májusi litániákon – azzal énekelni is kezdett: „Oh, Mária, drága név, / Téged imád föld s az ég, / Mária, Mária! / A buzgó szív, / Mely hozzád hív, / Téged kíván dicsérni, / Szereteteddel égni, / Mária, Mária, / Bűnösök szószólója!” – de a Fűrészes Vendel, aki négy kopott autókerékkel mobillá tett benzinmotoros szalagfűrészével az egész környék tűzifáját vágta és aprította, ráförmedt, hogy hagyja abba a zagyvaságait, jó asszony, neki különben is kész ráfizetés lenne, ha kivonulnának, inkább maradjanak itt, nem ártanak azok a légynek se, és honnan fog ő ezentúl olcsó benzint szerezni. Meg aztán nemrégen olvasta az újságban, hogy öröklakásokat építenek az ideiglenesen hazánkban állomásozó családos szovjet tisztek számára.
    – Nem eszik ám olyan forrón a kását – nyugtatta meg az öreg Eperjesi, aki vagy kenyérrel ette a süteményt, hogy ne legyen olyan édes és ne émelyegjen tőle a gyomra, vagy süteménnyel a kenyeret, mivel azt csak hétköznap eszi magában, márpedig az ünnepekre a felesége valami édes tésztát sütött –, mert az orosz nem istentelen ám, huncutnak viszont huncut, amikor ő ott raboskodott náluk az első világháborúban, mindig azt látta, hogy csak úgy hányják magukra a keresztet, de nem balról jobbra, hanem jobbról balra, az ilyeneken nem lehet kiigazodni. Ezért ő amondó, nemhogy hajasan, de kopaszan se érjük meg mi azt, hogy ezek egyhamar elhordanák magukat innen, biztos valami másban sántikálnak, a cseheknél most valami ribillió van, bemondta a Szabad Európa, talán oda készülnek.
    A boltos talpraesett, leleményes ember lévén – igaz, nem is boltos az, aki nem talpraesett és leleményes – fogta magát, utánuk eredt, és ott helyben kezdte árulni az egész rakomány kenyeret. Persze a társa ott maradt, nehogy közben forgalomkiesés legyen, ilyenkor, ünnepek táján mást is vesznek az emberek, különösen ma, mikor csak délig vannak nyitva. A két konvoj közti félórák egyikében a hirtelenszőke forgalomirányítóban a Fűrészes Vendel felismerte Szását, aki egy GAZ-zal szokott járni és akitől, egy külön erre a célra használt gumicső segítségével, a benzinjét szokta beszerezni. Oda is kiáltott neki: – Szása, hleb! – Jó lesz a hosszú útra, a komiszkenyér mellé! – tódította hozzá valaki a tömegből. Szása elsőre még csak feléje sem fordult, mert így adták neki parancsba, de a gyomra valami más kommandóra működött, mivel már kora hajnaltól itt állt étlen-szomjan, reggelizni nem reggelizett, és tapasztalatból tudta, hogy késő éjszakáig a kutya sem fog vele törődni. Ezért a második hívásra megfordult, majd az intésre odament, és elvette a félbevágott kétkilós kenyeret. Először a belét habzsolta be gyorsan, az így megmaradt, csajka formájú kéreggel odament az út menti csaphoz, teleengedte vízzel, nagyot ivott belőle, majd a csap alatt lemosta a forró augusztusi naptól verejtékező arcát, aztán pilotkáját levéve a vízsugár alá tartotta hirtelenszőke sörényét, végül nyugtalanul körülnézett, és sürgősen visszament a helyére. Közben a kenyér az utolsó vekniig elfogyott, az emberek lassan szétszéledtek, és elmenőben valaki még odaszólt Miskának: – Na, most már üres a kocsi, mehetsz nekik segíteni, akkor talán gyorsabban bevagoníroznak. Miska még egyszer megpróbálta jobb belátásra bírni Szását, hogy ha már egyszer kimennek, akkor úgyis mindegy, ezen a pár órán csak nem múlik, engedje át, ő még csak bírná valahogy, de a két ló már hajnal óta be van fogva, még megitatni sem tudta őket a tűző napon. Szása azonban megint csak elfordult, a kapott kenyér nemhogy jobb belátásra bírta volna, inkább megrémítette, és elfogadását, sőt elfogyasztását nem akarta egy újabb függelemsértéssel tetézni. Erre Miska kioldotta az istrángot, levette a nyaklót meg a gyeplőt a lovakról, és megragadva a zablakarikájukat, toronyiránt elindult velük hazafelé. Indultában a biztonság kedvéért azért még visszaszólt: – Aztán a kocsit nehogy elvigyétek nekem!
    Az udvarban szabadjára engedte a lovakat, hadd bóklásszanak egy kicsit, és nekifogott vizet húzni a vályúba. Kiakasztotta a kampót, a vödör, elragadva a béklyójától szabadult kútkereket, láncát zörgetve szinte magától szaladt le, csörömpölve darabokra törte a víztükör kerek üvegében kéklő égboltot, majd oldalra fordult, és mint a léket kapott hajó, lassanként elmerült. Miska egy kicsit várt, aztán nekiveselkedett a keréknek, két kézzel lódított rajta egy nagyot, amitől a víz alatt súlyát vesztett vödör a felszínre bukkant, és egyszeriben iszonyú nehéz lett. Miska, két-három küllőnként fogást keresve a keréken, tempósan, komótosan tekerni kezdte, a lánc nyikorgó karikákban, megfeszülve visszacsavarodott a hengerre, végül a betonkáva magasságában megjelent a vödör, mire Miska visszaakasztotta a kampót a megfelelő kerékküllőre, szemmel pontosan kimérve az így még szabadon maradó lánc hosszúságát, hogy elérjen vele a vályúig. Két kézzel megragadta a tehetetlenül alácsüngő, himbálódzó vödröt, és egyetlen lendülettel a nyáron egyébként fürdésre, tisztálkodásra is szolgáló favályúba zúdította a vizet. Mire ezt körülbelül tízszer megcsinálta, megtelt a vályú. Ennyi időt kell is várni az itatással, kényes jószág a ló, könnyen leforrázhatja a tüdejét.
    A ló csakugyan kényes jószág, de néha a vályú is az tud lenni, különösen, ha őrizetlenül hagyják. Míg Miska elment, a fadugó fogta magát, és csak úgy ukmukfukk, a kifürkészhetetlen fizikai törvények jóvoltából, kiesett, a víz pedig utána. Mire Miskáék hármasban visszatértek, épp az utolja menekült ki hangos zihálással a szűk lefolyón. Miska elkáromkodta magát, méghozzá meglepően hosszú, véget érni nem akaró szóhalmaz formájában. Indulatainak levezetésében mindig ez volt az első fázis, a második lépésben a marcangoló önvád következett, hiszen hányszor megmondták, hogy belülről kéne beverni azt a dugót, úgy biztonságosabb, na igen, de a lefolyó tölcsérszerűen van kiképezve, belül jó öblös, széles, kívülről viszont egy egész egyszerű, vékony kis facsonk is elegendő, csak jobban be kellett volna verni. Aztán, a harmadik lépésben valami kívülálló okot keresett, és gyanús szemmel kezdte méregetni a békésen a vacsorájára váró Dubcsek kutyát. De ezt a lehetőséget hamar elvetette, mert Csibész szomorú vége óta Miska nagyon gondosan ügyel a kutya itatására, és amint egy oldalpillantást vetett az edényre, jól látta, hogy még bőven van benne víz. A negyedik lépésben általában valami aktív tevékenységgel igyekezett szabadulni a mindenkori kudarc sokkoló hatásától, így most rögtön el is ballagott a kalapácsért, beillesztette a dugót a lefolyóba, a biztonság kedvéért bal kézzel jó erősen oda is szorította, és az indulatlevezetés utolsó, járulékos fázisaként, jobb kezében a kalapáccsal minden mérgét beleadva püfölni kezdte, de az anyád istramentumát, nem fogsz te nekem többet kiesni – úgy felhergelve magát, hogy egyszer csak félresikerült az ütés, és telibe találta a bal hüvelykujját. És most immár a történelmi összefüggéseket átkozva fakadt ki a mai nap megpróbáltatásai ellen, mert ha ezek nyugton maradnak és nem jut eszükbe pont máma kivonulni, nincs ez az egész felfordulás. Nincs a félnapos várakozás, se a kiesett dugó, se a bal hüvelykujja, ami máris csúnyán bedagadt, a köröm pedig olyan lila rajta, mint a tinta. A lovait pedig már rég elrendezte volna. Ez a gondolat, a nyomában felhangzó nyihogással, visszazökkentette a valóságba, alaposan szemügyre vette a bevert dugót, két kézzel megmarkolta, teljes erőből próbálta kihúzni, és mikor nem moccant, megnyugodva újra nekifogott vizet húzni a vályúba.