Schéner Mester

    Egyáltalán nem kételkedem afelől, hogy mézbe mártott fullánkoskodással csúfondárkodó, mégis szívet cirógató versikét költött róla a Fentvaló: „Este-beste, Schénerecske, jó Mihályka, kinek átka, órjásként kucorogni homokóra-időben, úgy közel hozzám, hogy messze tőlem, nagy árnyú törpe nő belőle, talentum-torony, fölér-e idáig, ledől-e?”
    De Mihály életét nem lehet kérdőjelek kampóira felaggatni, merthogy ő a kérdező. Az Isten-faggatás, vallatás nemhogy jussa, kötelessége, mint ahogyan a felelethiány vákuumában fuldoklás is. Mert mi az ember? Heroikus erőkifejtés, hogy magában a magosságot és a mélységet összetartsa, miként az ácsszögek a keresztet.
    Lehet, ez a célra tartás az élet lényege, oka és okafogyása? Schéner egyszemélyes, parányi, ám csupa ablak univerzum a világegyetemben. Számára mégis szűkös a panorámarés, ezért a mindenség kapuján a maga fúrta kukucska-lik, amelyen át a látni vágyó igenis a napba tekint. Másként nem érdemes. Inkább a megolvadt viaszszárnyak szaga gyötri az orrát.
    Az üvegsorokon át beúsznak különbejáratú kozmoszába a holdak; fényük a tükrök mélyén fekete-sűrűn szőrösödő koromcsomók raja. Vajh, mikor vedlik már, és nem vemhesedik a sötétség, miként az az Infernóban Mihály által írva vagyon? Aztán az ő málladástól érintetlen, mindig-érvényes arcai tűnnek át a végtelenbe. Csak az elhasznált, levetett maszkok, viseltes álorcák, mint csínytevőn macska farkához kötözött üres konzervdoboz-füzérek csörömpölnek a gravitáció köldökzsinórján. „Elúszó figurafoszlányok, globulafejek szitálásában, majd lemerülve, összeomolva. Már alig látni valamit belőlük, pedig nem is távolodnak tőlünk. A semmi torkon ragadja a semmit. A győztesek az elesetteken lovagolnak” – idézem a schéneri Infernó bugyraiból, a „Fölböffenő buboréklaskagombalapatyok- és guttulák” világából. Micsoda gyilkos vágta az, mennyire más, mint a gyerekkor távlataiba visszamámorosodó hintalovak hullámzó futása, vagy akár az önnön méltóságukhoz mokányan visszakaptató huszároké, még ha krumplinyomó huszárok is, de túl már leleményen, fortélyon, virtuson, a halál megkísértésén. Mítoszukat aranypaszomántok tartják meg az elmúlatott, elvakmerősködött történelmi időben, melyet már születése pillanatában kinőtt első, kalapos Mihály piktor úr, s akinek enyhíthetetlen fájdalom kezdené ki eszét az elbitangolt, rozzant Rosinanték vágóhídra poroszkálásának láttán.
    Don Quijoték temetője az ország.
    Schéner akkor kengyelbe bújtatja a lábát, és kezében arkangyali karddal, egyenes derékkal megüli a Pegazust. A lúdvércként derengő paripa véknyába sarkantyút vág kíméletlen, mégis az ő szíve hajszoltatik, az ő szája habzik föl a rideg csöndzablától, az ő oldalából serked ki a vér; termékenyítő csöppre csöpp. Hát leszáll a magas lóról „ledobva a státus-díszruhát, anyaszült zuhanásban”, és eke elé fogja a Pegazust, s nekifohászkodik szántani.
    Mert vetni akar. Két kézzel szórja az életet s a virágmagot, remélvén, hogy megfogannak, s nem maradnak meddők az álmai. Élő búzavirág lesz-é a termés, vagy még elevenebb csendélet? Vagy kora ébredés utáni látomás téli havas hajnalon, föllángzó csipkebokor, melynek pátriárkaszakállá dúsul a füstje; hónyöszögtető, mesebeli hétmérföldet lendülő csizmák, hegyet hágó, völgyet lépő bakancsok, focicsukák és lenge cipellők telítődnek lélekkel ecsetje által, úgy, hogy minden és mindenki elszabadul a vásznairól, miként Jacques Prevert rajzolt madarai. És odapingálja magát bárhova, bármire, bárki, még önmaga hűlt helyére is. Folytonosan és kontinentálisan is átöltözködik, mint az őstermészet, hogy ugyanaz maradjon. Dinamikus állandóság. Nem számít se tér, se sík, mert minden él, maga teremtve meg dimenzióit, égieket és földieket, diadalmasan sereglenek ki a Mester keze alól, masíroznak ki műhelyéből. Igen, minden él, és úgy lebeg, hogy gyökérzik. Az anyaföld kolonc és felröpítő ugródeszka is egyben.
    Schéner Mihály a képzelet terülj, terülj, asztalának birtokosa. Ezenkívül minden kívánságát teljesíti a kifogott tátika aranyhal. Új szavakat, nyelvet, alkotó értelmezési tartományokat meghökkentőn kibővítő költő, festő, grafikus, bábos, Harlequin. Bohóc, udvari bolond, egyszersmind király is. Ezért szereti, áhítja, merészeli az igazságot. Az meg őt. Képzeletének a parttalan ég a medre. Tengernyi talentuma örök dagályban, megannyi hét bő esztendő az élete. Műveli a csodát, nem papol, de gyóntat és áldoztat. Nem fukar, nem zsugoriuramkodik, nem irigy, inkább tékozlón adakozó. El- és megindít, átplántál, föltarisznyál, meg sose érzett, látott, lappangó kezdetekre villanyoz fel. Megteremti a múzsát, hogy az viszontteremthesse őt. Világában minden megtörténhet, és meg is történik, mint egy gyerekszobában, ahol a játék bűvölete az üde lélekkel együtt lakik. A tiszta gyermeki lét, amelyben már benne van a születés előtti is, a ronthatatlan pont, amely nem a sátáni tagadás, de a schéneri igenlés origója, az Infernó visszafoglalásainak lehetősége, megédenítése az Ember számára.
    És az Isten tudja ezt. Rá is átragadt Mihály festő úr teremtő heve. Az Úr éppen egy babát boncol, a kócot veszi ki belőle, és szívet rak a helyébe. Dibben-dobban, tompán puffan, jár a szív. Kelj föl és járj, suttogtatik valahonnan. És jár a baba, jár. Őrangyal szárnysuhogás terelgeti, a tartományba igyekezteti, ahol a szellem s a lélek a halhatatlanság szolid hétköznapjait élheti, s ahol a homokórák hatályukat vesztve végleg abbamaradnak.

Döbrentei Kornél