Alberto Savinio

Az ülőpárna

    Nivasio Dolcemare ágyban fekszik.
    Íróasztalán ott hever az utolsó lap, amelyet tolla írt. Festőállványán ott az utolsó kép, amelyet ecsetje festett. Zongorájának kottatartóján az utolsó kottalap, amelyre keze hangjegyeket rótt.
    Nivasio Dolcemare ágyban fekszik.
    Szemüveg nélküli álmos szeme előtt zavarosan futnak össze a Laura halálára írt huszonegyedik Petrarca-szonett szavai: „Szépek között a legszebb, drága fényem.”
    Feje fölött egy különös, kerek tárgy lóg a falon, olyan, akár egy megkövült babérkoszorú, melyet egy kiöregedett énekes őrizget, a régi sikerek emlékéül. A kis éjjeli lámpa oldalba kapja a különös koszorút, óriásira nyúlt árnyát vetíti a falra.
    Az érthetetlen trófea alatt Nivasio Dolcemare feje szép rendben, kopaszon nyugszik a párnán.
    Nivasio Dolcemare ernyedten dugja ki kezét a takaró alól, keresi a csüngő villanykörtét. Miközben a szoba sötétbe borul, a szőnyegen aprót koppan a Daloskönyv.
    A behajtott ablakon az áprilisi éjszaka illatos, könnyű fuvalma száll be.
    Jó éjszakát, Nivasio!
    Nivasio Dolcemare szegény.
    Mindamellett, olyan úton-módon, melyet nem kívánunk előtárni, mert súlyosan megrendítené a közgazdászok elméleteit, sikerült egy csöppnyi házat felhúznia a versiliai tájakon, Poveromo helységben; s minden nyáron eltölt pár hónapot a fenyvesekben és a zúgó Tirrén-tenger partján, vászon rövidnadrágban és testre feszülő matróztrikóban.
    Versilia az olasz értelmiség legfőbb úti célja, júniustól szeptemberig egész Olaszországból rajzanak ide az intellektuelek, fiatalok és öregek, soványak és jó húsban levők, kopaszok és torzonborz hajúak; ám mindannyian egyformán gyereknek öltözve kerékpároznak a csodálatos, part menti országúton, amely Viareggiótól Marina di Massáig vezet, avagy vissza.
    Versiliában mindenki kerékpáron jár, az alig elválasztott csecsemőktől kezdve a leghajlottabb korú aggastyánokig.
    Öregek és fiatalok között csak annyi a különbség, hogy az öregek hátradőlve ülnek a nyeregben, mint valami karosszékben, a gyerekek meg vagy állva tapossák a pedált, mintha csak tövisek állnának ki a nyeregből, vagy megemelt üleppel hajtanak, akár a zsokék, s úgy hajolnak a kormányra, mint a hajrázó versenyzők.
    Egyszer majd elterjed a hír, hogy Versiliában biciklikentaurok élnek, s Versiliából afféle mai Thesszália lesz. Lám, így születnek a mítoszok.
    Az ifjúság a legegyszerűbb műveleteket is nagyobb erővel végzi a kelleténél, hogy fölösleges energiáit levezesse.
    Az emberiséget kínzó bajok jórészt abból adódnak, hogy különböző nemzedékek élnek együtt, jelesül azoké, akik szükségből ülnek kerékpárra, meg azoké, akik a mutatványok és a fölös erőkifejtés kedvéért.
    Egybe lehet-e komponálni a zenében az allegrettót és a largót?
    Aznap este Nivasio Dolcemare „largo” volt a Forte dei Marmitól Fiumettóba vezető, ezüstös országúton, és egyedül hajtott, mert az „allegrettók”, akikkel együtt indult az erődtől, jócskán elhagyták, s belevesztek a holdvilágos este lebegő ködébe.
    Jobb felől, a strandkuckók mögött nyújtózott el a tenger, amely most felvizezett tejből volt, s amelynek színe alól Odüsszeusz most készült felbukni, homlokába lógó, algás hajjal és petyhüdt karokkal, hogy azután megrázza magát, akár a vizes szőrű kutya, és reménytelen lépteivel meginduljon az elérhetetlen boldogság háza felé.
    Ám Nivasio hirtelen észbe kapott.
    Hogyan bukkanhatna fel Odüsszeusz a tengerből, ha egyszer Odüsszeusz nem más, mint ő, Nivasio?
    Nietzsche ódzkodott a karosszékben születő gondolatoktól: látszik, hogy nem ismerte a kerékpáron születő gondolatokat. Melyekre nem a gyaloglás keltette emberi, túlságosan emberi, hanem valami földtől elszakadó és mégis földi, isteni és mégis emberi a jellemző.
    Ki gondolta annak idején, hogy a „saját” kerekünkön járni végül is kisisteneknek járó sors?
    „Nem mondom – töprengett el Nivasio –, nem mondom, hogy képes volnék megfeszíteni az íjat, mely húsz év óta munkátlanul függ az ithakai palota falán; nem mondom, hogy két kezemmel meg tudnám ölni a kérőket – különben is, hol vannak már a te kérőid, ó Pénelopém? –, ám az odüsszeizmus ma már a cselekvő életből a szellemi életbe tevődött át, s az én odüsszeizmusomat is az elmebéli ravaszság alapján kell megítélni, s arról lehet felismerni is.”
    Így tűnődött Nivasio Dolcemare azon az isteni alkonyon, s miközben így tűnődött és fantáziált, egyszer csak enyhe fájdalmat érzett gerincoszlopa alján. Attól lehet, állapította meg magában, hogy régóta ül már változatlan testtartásban a kerékpáron, úgy helyezkedett hát el a nyeregben, hogy ne essen súly a fájó részre, s szép lassan tovább kerekezett.
    Másnap, kicsivel azután, hogy kerékpárra ült, Nivasio Dolcemare újból észlelte azt az enyhe fájdalmat lent, gerincoszlopa alján, s hogy enyhítsen rajta, fél fenékkel lelógott a bicikliről.
    Nem telt bele sok idő, a Versiliában nyaraló írástudók észrevették Nivasio Dolcemare új és különös ülő testtartását, s mivel ha rákérdeztek, Nivasio tréfásan azt felelte, hogy fáj a farkcsontja, amely, mint tudjuk, a hátgerinc lenti nyúlványa és azért is nevezik farkcsontnak, hamarosan lábra kapott és az értelmiségi pletykák gyorsaságával Viareggiótól Marina di Massáig futott a hír, hogy Nivasio Dolcemarénak farka nő.
    Véget ért a szabad és bolondos nyár; s amikor beköszöntött az ősz, mely Rómában olyan szelíd és puha, akár egy negyvenéves nő, Nivasio Dolcemare levetette kisfiús rövidnadrágját, újból férfiruhát öltött, s visszaköltözött a fővárosba.
    Rómában Nivasio Dolcemare nem jár kerékpáron, ülőcsontja azonban továbbra is fájt, ezért hol fél fenékkel ült a széken vagy fotelban, hol hátratolt üleppel és előrehajló testtel, úgy, ahogy a vécén kuporog az ember.
    Egy szép napon a Tritón szökőkútnál, mely Nietzschét az Éjféli dalra ihlette, Nivasio Dolcemare a barátjával, Pacciantéval találkozott össze.
    – Mi van veled? – kérdezte tőle Nivasio. – Nem vagy olyan jókedvű, mint máskor.
    – Apámért aggódom – felelte Pacciante, akinek behemót teste van, csecsemőarca, s rendes körülmények között utolérhetetlenül jó kedélye.
    Pacciante elmesélte Nivasiónak, hogy apja, aki orvos tábornok, körülbelül egy éve enyhe fájdalmat kezdett érezni, ám eleinte nem tulajdonított neki jelentőséget. Később a fájdalom mind élesebbé és makacsabbá vált, elhatározta, hogy megvizsgáltatja magát Svanna professzorral, a professzor pedig bizonytalan természetű daganatot állapított meg, és sürgős műtétet javasolt.
    – Három napja operálták az apámat – tette hozzá Pacciante.
    – És? – kérdezte Nivasio.
    – Még nem tudni semmit – felelte Pacciante. – Az eltávolított daganatot laboratóriumi vizsgálatra küldték. Várjuk az eredményt.
    Pacciante is, Nivasio is következetesen a „daganat” kifejezést használta, hogy ne kelljen kimondaniuk a „rák” szót.
    – És hol volt az a daganat?
    – Az ülőcsont tájékán – felelte Pacciante. – Tudod, milyen bolondos az apám. Amikor először érezte azt az enyhe fájdalmat a gerincoszlopa alján, azt kezdte mondogatni, hogy farka nő.
    Pacciante el volt foglalva a maga bajával, nem vette észre, hogy Nivasio Dolcemare hirtelen elsápad.
    Attól fogva Nivasio Dolcemare sosem volt egyedül, mindenhová elkísérte rettenetes titka.
    A riadalmat és a kétségbeesést Nivasio Dolcemare lelkében mélységes belenyugvás követte, mélabús elérzékenyülés, szelíd önsajnálat.
    Elszakadt tőle az élet.
    Látta, amint távolodik, egyre távolodik, ahogyan a fénykorong távolodik az embertől, ha egy alagútban futó vonat utolsó kocsijából hátranéz.
    Nem nyílt meg senkinek. Legkevésbé pedig a feleségének és gyermekeinek.
    Szegény gyerekek, milyen kicsik még!
    Hideg tárgyilagossággal figyelte a „daganat” fejlődését.
    Most már feküdni is nehezére esett.
    Pacciante apjánál is így volt ez.
    Szertefoszlott minden remény. Mit mondhatna még? A halálba készülődés bizonyos büszkeséggel töltötte el. Lemondó elragadtatással.
    Végül úgy döntött, hogy a bizonytalanság utolsó fonalát is elvágja. Miért húzta-halasztotta idáig? Csakis félénkségből. A Halállal szemben is éppoly félénk, amilyen az élettel szemben volt.
    Kilépett az ajtón. Autóbuszra szállt. Úgy nézett a kalauzra és az utasokra, mint utolsó embertársaira az életben. Vajon felismerik-e benne a „halálba indulót”?
    A San Silvestróig ment. Barátja, Jaja, a Piazza del Popolón lakik. Nivasio gyalog vágott neki a Corsónak. Ki akarta élvezni ezt az „utolsó sétát”. Hosszasan elnézte a járókelőket, az üzleteket, a házakat, az égboltot.
    De akárhová nézett, mindenünnen egy-egy farokdudor nézett vissza rá.
    Mialatt Nivasio előadta a panaszait, Jaja egyetlen szót sem szólt, néma, kifejezéstelen orvosarca semmiről sem árulkodott.
    Nivasio végére ért a történetnek.
    Jaja pedig csak ennyit mondott: – Vetkőzz le!
    Ennyit, és nem többet. S a fehér lepedős, párna nélküli, alacsony ágyra mutatott.
    Nivasio lehúzta nadrágját, és Hermaphroditosz in hortis Burghesianis pozitúrában végigfeküdt az ágyon.
    Jaja hosszasan végigtapogatta, s közben egy szót sem szólt. Végül ennyit mondott: – Felkelhetsz.
    A mosdóhoz ment, gondosan kezet mosott. Külön-külön megtörölte valamennyi ujját. Arca néma volt és kifejezéstelen.
    Nivasio felhúzta a nadrágját. Ujjai nem találták a gomblyukakat, nem találták a gombokat.
    Jaja így szólt:
    – Makacs esetekben operálni kell. Egyelőre adok neked egy kenőcsöt…
    Elindult az íróasztal felé. Ám félúton meggondolta magát.
    – Talán nem is kell. Ülőpárnára viszont szükséged lesz.
    Nivasio megkockáztatott egy kérdést:
    – Miről van szó?
    Jaja így felelt:
    – Egy kis ízületi gyulladásról. Enyhén elváltoztatta az ülőcsontodat.
    Bár Jaja orvos volt és az emberi lélek búvára, nem vette észre, micsoda forradalmi változás zajlik Nivasio Dolcemare lelkivilágában.
    Jaja felemelte a kisujját.
    – Az ülőcsont nagyjából így néz ki. Csak kissé kúpszerűbb. Tudod, mihez hasonlít? A szúnyogriasztóhoz.
    Nivasio Dolcemare ekkor megkérdezte:
    – Hol lehet ülőpárnát kapni?
    – Ott van egy, ni – felelte Jaja. – Egy aranyérrel operált betegem hagyta itt. Neked adom.
    Nivasio Dolcemare hóna alá csapta az újságpapírba csomagolt gumikarikát, és hazaindult.
    Felszállt a visszafelé tartó autóbuszra.
    Micsoda irányváltás!
    Sohasem tudta meg senki, hogy Nivasio Dolcemare hónapokon át, szálegyenesen és rendíthetetlenül, ott állt a Halál kapujában.
    Odahaza Nivasio Dolcemare gondosan felfújta a gumipárnát, az íróasztal előtti karosszékre tette, és ráült.
    Mintha csak a levegőben ült volna. Egy robogó vonat vécécsészéjén.
    Végbele tájékán hűvös szellőt érzett.
    Úgy érezte, hogy „fedetlen”.
    Ruggero, Nivasio Dolcemare kisebbik fia egyik reggel apja székéhez lopózott, és óvatosan kihúzta a párnából a szelepet.
    Nivasio nem vette észre az ármányt. A ruganyos, hurkás magaslatról azonban lassanként egy merev, lapos felületre süppedt. S miközben süppedt, halk, panaszos sivítás szállt fel az ülepe alól.
    Nivasio Dolcemare nem fújta fel többé a párnát. Ágya fölé akasztotta egy szögre, s azóta ott függ, akár egy fonnyadt babérkoszorú, melyet egy kiöregedett énekes őrizget, a régi dicsőség emlékéül.
    A Halálra Nivasio Dolcemare úgy gondol vissza időnként, mint egy régóta nem látott ismerősre.
    Majd jelentkezik.
    Nivasio Dolcemare pedig vár.

Szénási Ferenc fordítása

Alberto Savinio (1891–1952), eredeti nevén Andrea De Chirico, igen sokoldalú tehetség volt: zongorista, zeneszerző, író és testvérével, Giorgio De Chiricóval együtt a metafizikus festészet jeles képviselője is. Írásaiban is szívesen folyamodott a misztikumhoz, s iróniával, könnyed mesélőkedvvel tette azt sajátosan egyedivé. Önálló, kétnyelvű kötetben jelent meg két kisregénye, Münster úr és Bombast első szerelme címmel. Itt közölt novelláját Casa „la Vita” e altri racconti (Az Élet-ház és egyéb elbeszélések) című kötetéből vettük. A szövegben szereplő Petrarca-sort Weöres Sándor fordításában közöljük.