Sinikka Nopola

Van nálam ágynemű!

    – Menjünk hát, ha muszáj. – De ne maradjunk sokáig. – Indulás előtt még eszünk valamit, nehogy korgó gyomorral essünk be. – Aztán nehogy te vegyél először! – Ne vágj túl nagy szeletet magadnak a tortából! – Nehogy te foglald el a legkényelmesebb fotelt!

    Hát ez meg mi lehet? Először indulnak talán vendégségbe erdőben nevelkedett vademberek?
    Nem. Egy nyugat-finnországi család (esetünkben hämei), indul éppen látogatóba.
    Amint megérkeztek, már az előszobában így kezdik:
    – Éppen csak beugrottunk…
    – Nem maradunk sokáig…
    – Ne készítsetek semmit, most ettünk.
    – Csak azért jöttünk, hogy pár szót váltsunk. Tessék, egy kis ajándék. Semmi különös, valóban semmiség.
    Mikor a vendéglátók végre nagy nehezen ráveszik a látogatókat, hogy kerüljenek beljebb, az asztalnál is folytatják:
    – Ezt tényleg nekünk sütötted? Nem kellett volna ennyit fáradoznod!
    – Miattunk igazán kár lenne felvágni ezt a tortát. Jobb volna így egészben lefagyasztani, aztán lenne mit kínálnotok a vendégeknek.
    – Nem, nem kérek több kávét! Nem maradunk olyan sokáig.
    Miután a család szerencsésen hazaért, ekképp értékelik ki a látogatást: – Épp időben jöttünk el.
    A nyugat-finnországi ember számára már egy ilyen rövid délutáni vizit sem könnyű feladat, az pedig, hogy ott is aludjanak, maga a borzalom.
    Én is csak huszonévesen találkoztam először ezzel a vendégeskedési formával, mégpedig Finnország keleti részéből származó kollégiumi lakótársaim jóvoltából.
    – Náluk is aludjunk? – kérdezték könnyedén, minden bűntudat nélkül. Hämei lévén én efféle szellemben nevelkedtem: az isten szerelmére, csak nehogy mások terhére légy! Lehet-e bármi jó az ilyen ottalvásos látogatásban? Hisz ezzel gondot okozunk másoknak!
    Ha a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán egy nyugatfinn ember kénytelen vendéglátóinál tölteni az éjszakát, igyekszik minimalizálni az általa okozott gondokat. Már az ajtóban közli: – Van nálam ágynemű!
    A vendégszerető keletfinn család csodálkozik: – Van ágyneműnk bőven, nem kell hozzánk ilyesmit hozni.
    Sok nyugatfinn máig őrzi azokat a kék és zöld papírlepedőket, amelyek a hetvenes években jelképévé váltak az ilyen, „hosszabb” látogatásra ottragadt nyugatfinneknek. A Nyugat-Finnországból érkezett vendég inkább alszik a szakadozott papírlepedőn, mintsem hogy bűntudattól mardosva házigazdái vasalt pamut ágyneműit gyűrje. Ha a sors szeszélyéből valahogy mégis saját ágynemű nélkül érkezik vendéglátóihoz, megpróbál mozdulatlanul feküdni, hogy másnap minél simábban szolgáltathassa vissza a kölcsönágyneműt.
    Az ágynemű nélkül érkező nyugatfinn azért általában már az előszobában leszögezi: – Nincs szükségem ágyneműre. Elég lesz egy takaró is.
    És az éjszaka így telik: alatta kemény dívány, takarónak egy szúrós pokróc, de ő nem panaszkodik. Átvirrasztja az éjszakát, s közben elmélyül benne az érzés, hogy olyan népcsoporthoz tartozik, amelybe tartozók mindig mindenért keményen megdolgoznak. Nem érdemeltem ki az ágyneműt – ez az utolsó gondolata, mikor hajnaltájban végre elalszik.
    A keletfinnekkel ellentétben a nyugatfinnek akkor szeretnek idegenben éjszakázni, ha ez szállodával egyenlő. (Általában középkorúként döntenek úgy, hogy a magánházak feltétlenül elkerülendők. A családi házak párnái túl kemények, a sarkok porosak, a szobák huzatosak és a reggeli joghurt túl édes.)
    Tehát amíg a keletfinnek magánházaknál vendégeskednek szívesen, addig a nyugatfinnek a szállodákat részesítik előnyben.
    Sokuk állítja, hogy tulajdonképpen a szálloda az egyetlen hely, ahol igazán ki tudnak kapcsolódni. A szálloda intézmény – áttekinthető, csöndes és hatékony. A szállodában senkihez sem kell szólni. Senki semmit nem tukmál rájuk ingyen. Ez így éppen megfelel, mivel máskülönben folyton azon kellene emésztődniük, hogy mások azt gondolják róluk, ki akarják használni házigazdáikat.
    De a nyugat-finnországi ember a szállodában is szerényen viselkedik. Nem pazarolja a törülközőket – beéri eggyel is. Kinyitja a bárszekrényt, de csak hogy tudja, mi után sóvároghat, és már csukja is be.
    A legaszkétikusabb nyugatfinnek kórházban még ennél is jobban érzik magukat.
    Tizenkét éves koromban két hétre kórházba kerültem.
    A hämei lánynak tetszik a kórházi fegyelem: a korai ébresztő, az egyszerű, ízetlen ételek, a szigorú nővér, a kemény párna, a könyvtáros kézikocsijának csöndes surrogása. A hämei lányka nagyon hálás a nővér dicsérő szavaiért: – Lám, ez a kislány nem forgolódik álmában. Egy ránc sincs az ágyneműjén!

Kovács Ottilia fordítása

Sinikka Nopola friss hangot hozott a finn irodalomba, amelyet a kritika egyértelmű ujjongással fogadott. Gyerekkönyvek sora után. 1987-ben jelent meg első novelláskötete. Rendszeresen publikál folyóiratokban, napilapok irodalmi mellékletében.
    A finnekre jellemző rejtekező, csöndes humor mellett hangsúlyos helyet kap írásaiban az irónia, nem ritkán az önirónia. Éles szemű megfigyelő, meglehetős kíméletlenséggel tárja föl az embereket korlátozó önként vállalt vagy kényszeres szerepeket, az individuális és a társas lét paradoxonait, melyek ábrázolásakor a szarkazmustól sem riad vissza.