Kozarits Zoltán

A számoló kacsa

Részletek a szerző önéletírásából

    A halastó körül csavarogtunk, gyönyörű napsütötte nyár volt, igazi nyár. A nádas szélén a szárcsák visongtak, mi csak vízityúknak hívtuk. Elég éktelen hangja van, és gyakorol is eleget, ha csak teheti, elrikoltja magát. A nádasban a nádiveréb köszörült: csirik-csirik, zsák-zsák-zsák! Gyönyörködve bámultuk ezt a sok szépséget, benne éreztük magunkat a természetben, úgy éreztük, mi is szorosan beletartozunk ebbe a csodába. Nem akartunk senkit, semmit zavarni, szép csendben sétáltunk tovább. Meg is lett a jutalma a csendességünknek. Alig mentünk pár méterrel odább, egy vadrécét láttunk a víz szélén. Két sárga-fekete csöpp kis tutaj ült mellette a vízen. De hát mért nem menekül ez a félénk állat, pedig észrevett bennünket? A parton egy félbetört öreg fűzfa állt, most egy kis kaparászás hallatszott a körülbelül két méter magasan levő odúból, és villámgyorsan kiugrott onnan újabb két kis réce. Tottyantak az avaron, aztán, mint a villám, irány a víz. Újabb két kis tutaj parkolt az anyaréce mellé. De az öreg még mindig nem mozdult, csak maga körül fordult meg vagy kétszer. Újabb zörgés, és máris megjelent egy újabb pöttöm az odú szájánál, lenézett, leküzdötte a tériszonyát, talán még a szemét is behunyta, és ugrott. Utána még kettő, ők már nem tétováztak, ugrottak és futás a vízre. Egészen körbefogták az öreget, az megint megfordult maga körül és még mindig maradt. Már hét kis réce volt az anya körül, de ő még mindig maradt. Egyszer csak megjelent az odú szájában egy kis csöppség, de ez tényleg csöppség volt, talán csak feleakkora, mint a testvérei. Szinte látszott rajta a mélység iránti irtózat. Lenézett, először a jobb szemével, aztán a bal szemével, de mikor úgy látta, hogy egyikkel sincs közelebb, elengedte magát, és már a levegőben futni kezdett a kis lábacskáival. Pillanatok alatt a vízben volt. Az anyjuk egy halkat hápintott, és úgy eltűntek, hogy a fene sem mondta volna, hogy az előbb ott még egy vadrécecsalád volt. Én azóta biztos vagyok benne, hogy a vadrécék, legalábbis a tojók legalább nyolcig számolni tudnak. Mért nem ment el ez a réce, mikor négy fia ott volt, mért nem ment, mikor hét volt? Pedig az ősi félelem, a menekülés biztos, hogy dúlt benne, és irtózatos erőbe került neki, hogy leküzdje és bevárja az utolsó csemetéjét is, hogy ne hagyja veszni a legkisebbet sem. Micsoda ősi ösztön, micsoda ősi, anyai szeretet, micsoda ősi önfeláldozás ez a fajfenntartásért. Azt hiszem, még nagyon sok tanulnivalónk van az állatoktól. (…)
    Ebbe a természeti istenségbe bizony szorult egy kis gonoszság is, mert ez is a természettel jár. Mindjárt elmesélem. Továbbsétáltunk a tóparton, és az élményekben meg a természet csodáiban gyönyörködve a bámulattal telt szívünkkel botorkáltunk tovább a park hűs fái között. Egyszer csak egy ferdére nőtt jávorfa odvából kiröppent egy búbos banka. Mióta Somlóvárra jöttünk, ezt a csodás madarat mindig csodáltam. Ausztriában ilyen trópusi madarat sosem láttam. Itt viszont nagyon gyakori volt. Meg-megcsodáltam, mikor leszállt az út közepére, és azt a gyönyörű tollkoronát, ami a fején díszelgett, kitárta mint egy legyezőt. Cifra toll, szinte nem is passzolt ebbe a környezetbe. Kirítt innen. Én a papagájok közé soroltam, valahova a dél-amerikai őserdőkbe, pedig oda sem tartozott. Nyáron a mi csodás madarunk volt, és igen hiányzott volna, ha nem jön tavasszal. Mindig úgy vártam az egyhangú és mégis olyan szórakoztató dobszólóját. Bu-bu-bu-bu, bu-bu-bu, nem volt túl hangos, mégis szinte az egész határban hallani lehetett, és akkor már biztos volt a tavasz. És most ez a madár csak úgy kiröpül egy fa odvából! Ez nem véletlen, ennek itt valószínű fészke van! Menjünk mindjárt a ferde jávorfához! Bekukucskáltam az odúba. Sokáig nem láttam semmit, de aztán kezdett derengeni, és megláttam, hogy négy kismadár, már jó tollasak, lapítanak a fészek alján. Istenem, ha nekem egy ilyen madaram lehetne! Vágyakozva nyúltam az odúba. A négy madárfenék, mint légvédelmi ágyú, szinte egyszerre emelkedett a bejárat felé. Talán félúton lehetett a madarak felé a kezem, mikor a légvédelmi ágyúk el is sültek. A hatás pillanatokon belül jelentkezett. Olyan bűz jött az odú felől, hogy onnan a görény is csak receptért könyöröghetne. Kikaptam a kezemet, ami bankaürülékkel körülbelül csuklóig volt borítva, és már rohantam is a tó felé, hogy lemossam. Én, naiv lélek, azt hittem, egy kis víz, és már meg is szabadulok ettől a mérhetetlen büdösségtől. Nahát, ez nem ilyen könnyű dolog. Sikáltam én iszappal, homokkal, de a bűz lemoshatatlan volt. Hazamentünk, otthon anyám szagos szappanával mostam, de a bűz még mindig uralkodott. Anyám még a kölnijéből is rám pazarolt egy-két cseppet, de én még azon keresztül is éreztem a bankaszagot. Szidtam a cifra madarat, a fenekével együtt, de ez mit sem használt. Csak egy tanulságot lehetett ebből kiolvasni: ne nyúlj a büdösbankához! Most már tudtam, mért ez a második neve!

A szerző Burgenlandban született, és pincemester édesapja mellett Somlóvásárhelyen nevelkedett. Itteni gyermekélményeit örökítette meg önéletírásában.