Lajta Erika

A Pompadour szocialista brigád

    I. Viszonylag hamar úrrá lett azokon a nehézségeken, melyek abból fakadtak, hogy férfi létére madámként kellett helytállnia.
    Az ügyfélfogadási napokon – mert amióta átvette az intézet vezetését, már nem vendégeket fogadtak, hanem (a dolog hivatalos jellegét kihangsúlyozandó) „ügyfeleket” –, szóval az ügyfélfogadási napokon: hétfőn, szerdán, pénteken, szombaton és vasárnap odament a háborús zabrálások ellenére is sértetlenül maradt állótükörhöz, s készülődni kezdett.
    Az, hogy csak a tizenkilencedik évében járt, megkönnyítette Lomnic Ferenc számára a férfiból nővé való átalakulást. Sebtében megrajzolt, amúgy se markáns vonásait a szépítőszerek még lágyabbá tették. Arca egyszerre vált szabályosabbá és pikánsabbá.
    Először a többieknek a hagyományokra (természetesen a haladó hagyományokra!) való hivatkozása kellett ahhoz, hogy rúzst, púdert használjon, selyempongyolát öltsön, fekete hajába virágot tűzzön. De csakhamar rájött valamire. Arra, hogy létrehozni egy minőséget – a női minőséget – alkotó folyamat; s ha a női mivoltot mint szakmát, mint nagy tapasztalatot és hosszú felkészülési folyamatot igénylő szakmát fogjuk fel, bátran kijelenthetjük, hogy ez a szakma a férfiak elől sincs elzárva.
    Lomnic Ferenc kicsit szégyellte magát, amikor nőnek öltözött. Ez persze hivatali kötelessége volt – de mert érezte, hogy ennek a hivatali kötelességnek a teljesítése túlságosan is a kedvére való, megkísérelte, hogy ezt legalább maga elől eltitkolja.
    Ha az ember még olyan fiatal, amilyen Lomnic Ferenc volt, az én csupa játék, vállalt és elutasított szerepek tömkelege.
    Lényének új oldalát ismerte meg azzal, hogy heti öt alkalommal nőt szült, majd pusztított el magában, s mivel ezzel egyidejűleg a vezetése alatt álló intézetben – vagy ahogy előszeretettel nevezte, szocialista brigádban – egy másik szerep, egy jóval férfiasabb szerep is neki jutott, elégedetten állapíthatta meg, hogy felesleges volt szűkölnie a rábízott feladat miatt.
    Jó helyen van, ahol van.

    II. Beosztottjai politikai éretlensége miatt mindazonáltal sokszor főtt a feje. Pedig Lomnic már a második brigádgyűlésen megkísérelte, hogy a politikai gazdaságtan tanfolyamon szerzett ismereteit a gyakorlatba ültesse át.
    – Úgy gondolom, hogy ezen a területen, fejlődő népgazdaságunknak ezen ágában is a termelékenységnek és a hatékonyságnak kell a fő szempontnak lennie! Ki kell dolgoznunk egy olyan értékelési rendszert, amely alkalmas a teljesítmény mérésére. S ha ez megvan, bevezetjük a normarendszert. Természetesen utána lehetőség lesz versenyfelajánlásokra, egyszóval bekapcsolódunk a szocialista brigádmozgalomba.
    Lomnic Ferenc az intézet korábbi tulajdonosára, Madame Clarisse-ra nézett. Tudta, hogy csak ez az ötvenhét esztendős, de még mindig büszke tartású asszony számít, minden csatáját vele kell megvívnia, minden ötletét vele kell elfogadtatnia. Ahhoz, hogy itt bármiből is valami legyen, az ő hallgatólagos beleegyezése kell.
    A két másik brigádtag, a tizenhét éves Icuka és a harminc felé közeledő Olly ahhoz fog csapódni, akit kettejük közül erősebbnek vél. De persze legjobb, ha nem állítja őket választás elé. El kell érnie, hogy Madame Clarisse együttműködjön vele.
    Madame Clarisse zilált, de púderrel és festékekkel mégis mesterien összetartott arcán az orra, erős, határozott egyéniséget sejtető orra volt az a szilárd pont, amely körül a vonásai furcsa, sőt néha egészen különös rendben felsorakoztak. Lomnic Ferenc még soha nem látott ilyen impozáns, a gazdájának a világban helyet törő orrot.
    Ez az orr most kissé megremegett – túl enyhén ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, mi is az az érzés, ami megremegtette.
    – Hogyan gondolja, Lomnic elvtárs, ezt a teljesítményértékelési rendszert?
    Lomnic Ferenc megkövetelte, hogy őt mindenki Lomnic elvtársnak szólítsa, míg ő Icukát Icukának, Ollyt Ollynak hívta. Madame Clarisse nevét sosem mondta ki. Zavart dadogása így is elárulta, kivel beszél, kit keres.
    – Nos hát… Nos hát, értékelni kell, hogy ki mennyi munkát végez, és a munkát milyen színvonalon teljesíti! – pirult el Lomnic Ferenc. – Azt hiszem, ez érthető, nem? – Érthető. De hogyan mérik majd a teljesítményünket? Még egyszer kérdezem, Lomnic elvtárs, hogyan?
    A két lány, a szőkére fakított hajú Icuka és a szolidan a barna színnél megmaradó Olly felvihogtak. Olyan ötleteik támadtak a teljesítményük lehetséges mérésével kapcsolatban, melyek Lomnic Ferencben már csak azért sem merülhettek föl, mert neki igazából ködös képei voltak csak az itt zajló munkafolyamatokról, módszerekről.
    – Ezt meg kell beszélnünk! Ezt demokratikusan meg kell vitatnunk!… Számítok a tapasztalatára! – fordult Lomnic Ferenc Madame Clarisse-hoz. – A gyűlés után összeülünk, és részletesen kidolgozzuk a teljesítményértékelési rendszert!… Aztán kifüggesztjük a faliújságra.

    III. Egymásra utaltságuk Madame Clarisse-szal nyilvánvaló volt.
    Az asszony természetesen nem örült a változásnak, annak, hogy kivették a kezéből intézete vezetését. De mert történhetett volna rosszabb is – az, hogy amit hosszú évek szívós munkájával már-már egy közintézmény rangjára emelt, egész egyszerűen bezárják, betiltják –, nem viselkedett ellenségesen.
    Ahogy korábban megtanult franciául, majd németül, a háború vége felé az orosz szavakat magolta. Ám miután kiderült, hogy ezekre mégsem lesz szüksége, félretette a nyelvkönyvet, és az új rendszer új ideológiáját kezdte el tanulmányozni.
    Amit Lomnic Ferenc tudott a marxizmusból, a politikai gazdaságtanból, azt Madame Clarisse is tudta. Sőt, még sokkal többet!
    – Akkor jöjjön be hozzám, kérem, egy kis munkamegbeszélésre! – hívta be magához Lomnic Ferenc az asszonyt a második brigádgyűlés után.
    Amióta leszorultak az alagsorba, mert a fenti helyiségeket másoknak utalták ki, az asszonynak erősen összpontosítania kellett, hogy ne nézzen körül. Ne lássa meg, hogy a parányi, kétszárnyú ablakok apró rekeszekké szűkítik össze az eget. Ne lássa meg, hogy a falak vakolathólyagjai nagy táskákban fakadnak fel.
    De Madame Clarisse-ban volt erő, volt méltóság. Annyi erő és annyi méltóság, hogy csak azt lássa, amit látni akart.
    Ez egy kicsit megrettentette Lomnicot. Minél feszélyezettebbé vált, annál gyorsabban igyekezett túllenni a közlendőjén.
    – Maga dolgozik közülünk a legrégebben a szakmában, hogy úgy mondjam, felbecsülhetetlen tapasztalatok birtokosa. Most megvan arra a lehetősége, hogy ezeket a tapasztalatokat a népi demokrácia, az egész ország, vagyis hát a proletariátus szolgálatába állítsa! A proletariátus meg fogja becsülni ezen szolgálatokat!
    Lomnic Ferenc örült, hogy ilyen ügyesen, éretten, férfiasan sikerült összefoglalnia, hogy mit akar, és miért. Ugyanúgy beszélt ezzel a nővel, mint vele a felettesei.
    – Mire kíváncsi? – nézett a szemébe Madame Clarisse.
    Ettől a pillantástól Lomnic Ferenc megint elpirult. Mintha gyűrött lepedőkre rásárgult izzadtságfoltok olcsó kis titkait próbálná kifürkészni!
    – Pontosan mit csinálnak? Pontosan hány percig? Pontosan milyen eredménnyel? – hadarta el egy szuszra, úgy, hogy nem voltak szóközök, minden betű egybeolvadt.
    – Mondja, Lomnic elvtárs, de meg ne sértődjön, kérem, mondja, maga még szűz?
    Nem kapott választ. Lomnic Ferenc túl esetlennek találta volna, ha megmondja az igazságot:
    „Félig-meddig.”

    IV. A háború vége felé történt. Németországban.
    Három szökevénytársával már tudták, hogy megmenekültek az elől, ami rájuk szabottan, nekik rendelten érte volna el őket, ha a németek akár csak egy évvel is tovább húzzák, de abban persze nem lehettek biztosak, hogy a sors szeszélyéből, mondhatni véletlenül, nem kell-e mégis meghalniuk.
    Élelemért kutattak.
    Itt, ahol a földnek a bombák becsapódásától megnyílt öle körül egyetlen szürkésrózsaszín tégla pucérkodott, mint valami nem örömre, de bánatra átprogramozott csikló. Itt, ahol égre meredő, üszkös fagerendák hirdették termékenyítőerejük kiheverhetetlen csődjét.
    Nem látta, nem is láthatta azt Lomnic, honnan bukkant elő egy, a körülményekhez képest meghökkentően rendezett öltözetű, ősz haját szigorú kontyba feltűző, körülbelül negyvenöt éves asszony – már csak azt látta, hogy a társai nekiesnek a nőnek.
    Hosszan dulakodtak. Nem is hitte volna, hogy egyetlen nő ilyen sokáig ellen képes állni három férfinak.
    Ezekben a háború durvította időkben sokszor hallotta már, mire jó egy nő. De más volt azt hallani, és más látni.
    Akarta, s mégse tudta elvonni tekintetét a látványról.
    Mire a harmadik társa is befejezte azt a külső szemlélő számára oly állatiasnak ható, idegbajos rángást a másik, a halottmerev testen, a nő már úgy kimerült, úgy megtört, hogy eszébe se jutott, hogy összezárja a lábát. A lábak széttárva vártak.
    – Mi van, Feri? Jössz vagy nem?
    Odament a nőhöz. Csaknem ráhányt, annyira undorodott tőle – amiatt, amit a társai követtek el vele szemben, s amit most neki is meg kell tennie.
    Letolta a nadrágját, és mert tudta, hogy a többiek figyelik, odanyomta csupasz nemi szervét a nőéhez. Aztán rögtön lefordult az asszonyról.
    Talán ez volt a legjobb. Ez a köztes megoldás, amivel a teste megsegítette a lelkét.
    Még akkor is, hogyha egy olyan kérdésre, mely azt firtatta, hogy szűz-e, vagy sem, ez után az eset után csak azt válaszolhatta volna becsületesen, hogy:
    – Többé-kevésbé.

    V. Mivel mindebből nem árult el semmit Madame Clarisse-nak, az asszony csak az ösztöneire, a sejtéseire hagyatkozhatott. De az is elég volt ahhoz, hogy valami mélyen női, minden nehézségen átvezető jósággal ezt javasolja:
    – Nézze, Lomnic elvtárs! Ha önt egy cipészüzem élére nevezik ki, biztos vagyok benne, hogy amilyen lelkes, nekiáll, és addig nem nyugszik, míg meg nem tanulja a cipőkészítés minden csínját-bínját! A mi mesterségünknek is megvannak a maga fortélyai, hogy ne mondjam, szakmai fogásai, s amíg ön azokat nem ismeri, én úgy hiszem, fölösleges termelékenységnövelésről, normákról beszélnünk!
    – Igaza van. De mit tanácsol, mit tegyek?
    – Én az ön helyében megismerkednék az itt nyújtott szolgáltatásokkal… Természetesen nem öncélúan, hanem mindnyájunk szakmai továbbfejlődése érdekében! Egy vezető kötelessége, hogy a beosztottjai munkateljesítményét ismerje és értékelje!… Szólok a lányoknak, hogy holnap meglátogatja őket!
    Lomnic Ferenc fején átfutott, hogy tényleg, több hete itt van már, és eszébe se jutott, hogy személyesen is ellenőrizze a munkát, pedig egy vezetőtől ez mulasztás, bűnös mulasztás.
    Eddigi munkája a brigádszellem fejlesztése terén jelentett előrelépést, de immáron rá kell térnie a szakmai feladatokra.

    VI. Az első brigádgyűlésen a helyét a nehéz körülmények ellenére is várakozáson felül sikerült megállnia.
    Amikor megtudta, hogy hová rendelték ki, a fiatalságára, a tapasztalatlanságára hivatkozással kérlelte a feletteseit; hogy ne, csak oda ne küldjék ki!
    Megnyugtatták. – Ne aggódj, Lomnic elvtárs, bízunk benned! Tudjuk, hogy megbirkózol ezzel a feladattal. Egyébként is, átmeneti megoldásról van szó!… Tanulmányozzuk, hogy kifejleszthető-e a nyilvánosházaknak valamiféle, a szocialista társadalmi berendezkedésbe beilleszthető formája, s ha nem, bezárjuk őket.
    Megnyugtatták. Ő, Lomnic Ferenc viszont nem tudta megnyugtatni a volt bordélynak a háború miatt igencsak megfogyatkozott személyzetét: Madame Clarisse-t, Icukát és Ollyt.
    Minden ellenkezés nélkül, nem apatikusan, de nem is lelkesen, beleegyeztek ugyan abba, hogy szocialista brigáddá alakuljanak, ám rá egy percre bántó mohósággal, egymás szavába vágva kérdezték:
    – Akkor most már békén lehetünk, ugye? Szocialista brigádokat nem oszlatnak fel, nem szórnak szét, nem büntetnek meg!
    Jó lelkiismerettel nem mondhatta volna azt Lomnic, hogy most már minden rendben lesz, de azt eddig is sejtette, sőt immár tapasztalatból is tudta, hogy egy vezetőnek sosem lehet teljesen jó a lelkiismerete.
    – Nyugodjanak meg! Ha úgy viselkednek, ahogyan az egy szocialista brigád tagjaitól elvárható, akkor nem kell félniük… Most pedig a javaslataikat kérem arra vonatkozóan, hogy mi legyen a brigádunk neve.
    Icuka volt a legfürgébb.
    – Sztálin! – kiáltotta be.
    Olly felvihogott, Madame Clarisse visszafojtotta kitörni készülő nevetését, Lomnic Ferenc azonban komoly maradt. Úgy döntött, nem veszi észre a légypiszkot a szentképen.
    – Inkább legyen valami… Valami vörös… – töprengett hangosan Madame Clarisse. – Mostanában úgyis minden vörös. Vörös Csepel… Vörös Október… Valami ilyesmi név kellene nekünk is.
    – Vörös Lámpa.
    – Az nem jó. Hiába vörös, nem munkásmozgalmi csengésű.
    – Én tudok még valamit, ami vörös, és a mesterségünk címere lehetne… – kuncogott Icuka.
    Ismét Madame Clarisse-nak a cigarettázástól altba mélyült hangja hallatszott:
    – Egy nagy pályatársnőről kellene elneveznünk a brigádot. Dubarry, vagy még inkább Pompadour. Nem is hangzana rosszul. Pompadour szocialista brigád.
    – Nincsen esetleg egy ismert szovjet pályatársnő? – kérdezte izgatottan Lomnic Ferenc. – Ha netán zaklatnának bennünket, sokat jelentene, ha szovjet példára tudnánk hivatkozni.
    Madame Clarisse hallgatása azt jelezte, hogy a szovjetek ebben a szakmában nem képviselnek világszínvonalat.
    – Nos, ha szovjet nincs, akkor még mindig inkább francia kolléganő nevét viseljük, mint, mondjuk, egy amerikaiét… Ha jól tudom, Dubarryt a forradalomban kivégezték, ő nem megfelelő. Marad hát Pompadour. Ezennel megalakult a Pompadour szocialista brigád!… Kedves brigádtársak! Remélem, sokáig haladunk együtt a szocializmus és a világbéke útján!
    A három nő lankadtan dőlt hátra a plüssel bevont fotelekben. Mintha csak egy nagyon kimerítő vendégen lettek volna túl.

    VII. Ha az ízlését követi, valószínűleg Icukát választja. De hát Icuka csúfondáros természetű, gunyoros, ezért őt majd csak akkor lesz érdemes felkeresnie, ha már megszerezte azokat a tapasztalatokat, amik nélkül egy férfi oly védtelen egy nővel szemben.
    Olly veszélytelenebbnek tűnt. Maga volt a zsibbadt béke. Zsíros, kedélyesen közömbös testébe nem vájta bele magát semmi nyugtalanító, semmi kételyt keltő.
    Igen ám, de nem sértené-e meg evvel Madame Clarisse-t? Őt már csak a kora miatt is respektálnia illik! Az elsőség feltétlenül őt illeti meg, még akkor is, ha nem lesz könnyű rávennie magát arra, hogy bejárja vele azt az utat, melyen eltévedni ugyan nem lehet, mégsem mindegy, kit választunk kísérőnkül.
    Míg ezeken töprengett, nyílt az ajtó. Madame Clarisse beküldte hozzá Icukát. Majd Olly jött. Farának impozáns domborulatai együtt ringtak a csípőjével.
    Negyedóra múlva Lomnic Ferenc precízen följegyezte egy kockás füzetbe:
    Icuka – Jó munkaerő. Szorgalmas.
    Olly – Jó munkaerő. Szorgalmas.
    A bejegyzések, a liláskék tintával leírt bejegyzések jól mutatták, hogy Lomnic Ferenc még nem tudott különbséget tenni.
    Még nem ismerte Madame Clarisse-t.

    VIII. A „dialektika” szó igen nehezen fedte föl a maga jelentését Lomnic Ferenc számára.
    Természetesen, ha a káderjelölteknek szervezett tanfolyamon vizsgáznia kellett, ügyesen beleszőtt a feleletébe néhány jól hasznosítható kifejezést, úgymint „ellentétek egysége”, „tagadás tagadása”, „a mennyiség átcsap minőségbe” és a többi és a többi, de a dialektikát Madame Clarisse értette meg vele. Legalábbis azt a részét, hogy mi az ellentétek egysége.
    Miután behúzta a függönyt, amivel az egyébként is áporodott levegőt dohhá súlyosította, az asszony lecsavarta a lámpát. Aztán leült Lomnic Ferenc mellé, és megkérdezte tőle:
    – Most, hogy már megismerte Icukát és Ollyt, hogyan vélekedik róluk?
    – Tudja, hogy én még csak most ismerkedek ezzel a… ezzel a mesterséggel. Így nem tudom megítélni, hogy a munkaköri leírásukban szereplő összes feladatot teljesítették-e. De…
    – De…?
    – De! – nyelt egy nagyot a férfi.
    – Ők is kedvezően nyilatkoztak magáról, Lomnic elvtárs. Mind a ketten azt mondták, hogy bár még kezdő, már most meglátszik magán, hogy megfelelően fogja majd képviselni az érdekeinket, fogékony a problémáink iránt, és ami talán a legfontosabb, nyitott az új szakmai megoldások előtt.
    – Köszönöm. Köszönöm. Megtettem, ami tőlem tellett, s a jövőben is meg fogom tenni azt, ami… Ami a feladatom.
    Madame Clarisse márkás cigarettákkal bársonyosra koptatott altja valósággal simogatott, míg azt hangoztatta, hogy ő igazán örül, amiért egy olyan ember került ide, aki megérti a küldetésüket – ezt a szót használta: küldetésüket –, azt, hogy ez a szakma valójában hivatás, népgazdasági szempontból nézve pedig az iparnak egy nem kellően elismert, de szerfelett fontos ága: örömipar.
    Könnyedén előredöntötte még mindig ruganyos felsőtestét, aztán, mintha ez a mozdulat csak valami tévedés lenne, azzal sztornózta, hogy villámgyorsan kiegyenesítette a hátát.
    Lomnic megremegett, s előbb ő is kissé előrehajolt, majd hátradőlt.
    Lehunyta a szemét. Enyhén megnyílt szája sarkába nyál csordult. Érzékei ezzel válaszoltak arra, hogy az asszony kezei lassan, finoman siklani kezdtek előbb a mellkasán és a hátán, aztán lejjebb és még lejjebb érték langyos, mégis hevítő cirógatások.
    – Gondolja csak meg, Lomnic elvtárs… – búgta Madame Clarisse. – Gondolja csak meg, mennyivel lelkesebben dolgozik a gyárban a munkás, a mezőn a paraszt, az irodában a hivatalnok, ha egy értő női kéz, egy forró női száj vagy öl mindent megtett érte az előző nap. Mert egy nő… egy nő, ha mindent megtesz, az nagyon sok… Az a legtöbb!
    Az asszony ajka fáradhatatlanul haladt előre: belevegyült Lomnic húsába. Hol szaggatta. Hol becézte. Hol gerjesztette. Hol hűtötte.
    Lomnic Ferenc ekkor értette meg, mi a dialektika. Az, ha a puha keményt szül. A lágy merevvé dermeszt. A kicsi nagyot növeszt.
    Az előbb még azt kiáltja, hogy: – Ó! Ó! Ó!… Szétrobbanok! –, de nem veti szét a gyönyör, hanem éppen hogy elhozza azt a pillanatot, amikor már nincs feszültség, csak színtiszta nyugalom.
    Kis szünet következett. A térdeplő Madame Clarisse be akarta gombolni Lomnic Ferenc nadrágját, a férfi azonban nem hagyta.
    – Drága Madame Clarisse! Nem számítottam ilyen virtuóz szakmai bemutatóra! Nem is hittem volna… Istenemre, nem is… Kérem, nagyon kérem, ismételje meg ezt a… Ezt a figyelemre méltó módszert!

    IX. Amíg nem kezdett hozzá az intézetben folyó tevékenység teljes körű statisztikai feldolgozásához, addig Lomnic Ferenc elégedett volt a magyar nyelvvel. Ekkor viszont rá kellett ébrednie, milyen kevéssé alkalmas nyelvünk a nemi cselekmények leírására.
    Vannak ugyan néha ötlettelenül trágár, máskor viszont túlontúl is hivatalos kifejezések, amikről mindenki tudja, mit takarnak, de ha a fölötteseinek küld kimutatást, akkor ugyebár ezeket a megjelöléseket nem alkalmazhatja.
    Végül a tervezés, a gazdaságossági számítások alapjaként ilyen szolgáltatásokat határozott meg:
– alapszolgáltatások:
    a. alulról,
    b. felülről,
    c. hátulról.
– különleges szolgáltatások:
    a. csoportmunka,
    b. altesti szakmunka.
    c. korbácsolás.
    Ahogy elkészült, Madame Clarisse-hoz sietett. Esetleges kiegészítéseit, pontosításait igen szívesen vette volna. Az asszony ajtaján azonban túlontúl hosszú ideig kellett kopogtatnia. A kopogtatás már-már dörömböléssé érett, súlyosult.
    Aztán Lomnic keze egyszer csak lehanyatlott. Megértette a játékszabályokat. A szabályokat, amiket megkérdőjeleznie se ereje, se hatalma nem volt.
    Dühét ellenérvek oldották fel. Madame Clarisse találékony magyarázatai. Így Lomnic fél óra múlva már lelkesülten avatta be az asszonyt abba a tervébe, hogy az alapszolgáltatásokért egy munkaegységet, a különleges szolgáltatásokért kettőt számol el.
    Madame Clarisse, a különleges szolgáltatások nyújtására specializálódott Madame Clarisse elmosolyodott. Szája kissé gyötörten, de annál diadalmasabban ívelt előre.

    X. Lomnic Ferenc felettesei a következő megjegyzésekkel hagyták jóvá a szolgáltatások jegyzékét:
    1. Az alapszolgáltatások közül az alulról végzettekre kell helyezni a hangsúlyt. Testi fogyatékosok, hadirokkantak esetében azonban a felülről végzett munkát is elfogadhatónak tartjuk.
    2. A különleges szolgáltatások között a csoportmunka kiemelt fejlesztését javasoljuk, tekintettel arra, hogy ez áll a leginkább összhangban épülő társadalmunk elveivel. Ezt a munkatípust három munkaegységként indokolt elszámolni.
    3. Az „altesti szakmunkát” burzsoá csökevénynek tartjuk, aminek a hanyatló nyugathoz kötődésére már a másik elnevezése, a „franciázás” is utal. Távlatilag megszüntetendő!
    4. A korbácsolás semmiképpen se tűrhető meg az emberek egyenlőségére épülő társadalmunkban. Kérjük máris beszüntetni!

    XI. Ha a fölötteseinek a vágyak szabályozására, a szenvedélyek megszelídítésére irányuló észrevételeit figyelembe veszi, akár be is csukhatja az intézetet! Ide ugyanis alapvetően éppen azokért a szolgáltatásokért járnak a férfiak, amelyeket ott fent távlatilag vagy azonnal megszüntetendőnek ítélnek.
    Az egyik este, amikor túl voltak már azon, hogy Madame Clarisse megadja testének azt a bizonyos, olyannyira várt megkönnyebbülést, Lomnic Ferenc kiöntötte lelkét az asszonynak:
    – A legjobb lenne, ha itthagynám ezt az egészet! Nem tudok ennyi ellentétes követelménynek eleget tenni. Elvárják tőlem, hogy növeljem a termelékenységet, ugyanakkor azt is prédikálják, hogy szorítsuk vissza a prostitúciót, vagy ha egyelőre még nem is a prostitúciót, de legalábbis azokat a megnyilvánulásait, amik az ízlésüket a legjobban sértik. Ki tud két ellentétes parancsnak: „a minél többet”-nek és a „minél kevesebbet”-nek egyszerre eleget tenni?
    Madame Clarisse megértően bólogatott. Aztán a férfi ujjait végighúzta tüzesedő ajkán.
    „Ó! – sóhajtott Lomnic Ferenc. – Mekkorát tévedtem, amikor Madame Clarisse arcán először az orrot véltem a domináns, a rendező erőnek. Ezen az arcon a száj uralkodik, ez az adakozó, mámorban megmártóztató száj!”
    A száj, az asszony szája új vágyra ajzón megint csak a férfi slicce felé közeledett. S közben ezt kérdezte:
    – És Marx nem írt olyat, ami jó nekünk?

    XII. Mintha csak valami ki tudja, kinek tett ígéretet teljesítene aggályos pontossággal, Lomnic az ügyfelekkel már jóval előbb összetűzésbe keveredett.
    Az ügyfelek zokon vették, hogy alig tették be lábukat az intézetbe, máris megkérdezte tőlük:
    – Miben állhatunk a rendelkezésükre, uraim? A későbbi normarendezés érdekében, kérem, mondják el, milyen szolgáltatásokkal kívánnak élni és hányszor.
    Sok ügyfél már ekkor kifordult az ajtón. De akiket a szorongató szükség itt marasztalt, azok felháborodottan hörögték:
    – Hát ez már szemtelenség! Ez lesz a szocializmus, hogy ha bemegyek majd egy nyilvános vécébe, megkérdezik tőlem, hogy szarni vagy pisálni akarok?!
    – Kikérem magamnak, hogy a szocializmust így sértegesse! Ez a tervszerűség birodalma lesz, ahol igenis tudnunk kell, mik a nép szükségletei, azért, hogy minél jobban kielégíthessük.
    Ezen a ponton a legtöbb felpaprikázódott férfi így üvöltött:
    – Hát akkor írja be a nyilvántartásba, mit akarok! Írja csak!
    És itt valami olyan drasztikus kifejezést ordított, többnyire nem is egyszer, de háromszor, amit Lomnic Ferenc persze hogy nem írt be.
    A megoldást, azt, hogy Lomnic Ferencnek föl kell adnia magából valamit, a maradékot pedig felszabadítania, megint csak Madame Clarisse találta meg.
    Mikor Lomnicot már teljesen a befolyása alatt tartotta (annyira, hogy a férfi már nemcsak esténként, de reggelente is bekérette magához), azt javasolta neki, hogy ne riassza el a szocializmus ágenseként az idejövőket, hanem a hagyományoknak megfelelően öltözzön nőnek.

    XIII. A lelkes tettvágy, amit egy más nézőszögből öncélú túlbuzgóságnak is lehetett nevezni, az egész társadalmat felfortyogtatta, a saját levében fövesztette, minden csak bugyogott, forrt, rotyogott.
    Icuka és Olly a nyomába se léphetett ugyan Madame Clarisse-nak, de mivel a csoportmunkát három munkaegységként számolták el, ráadásul a soha nem látott mértékben megnövekedett forgalmat másként, mint így, el se láthatták volna, ezentúl mindig együtt dolgoztak.
    Az ügyfelek szerették a csoportmunkát. Annyira, hogy többször kezdeményezték, hogy Icukán és Ollyn kívül újabb, lehetőleg minél teltebb munkaerőt vegyenek föl erre a célra.
    Erről persze szó se lehetett. A nyilvánosházak egymás után csuktak be, volt lakóik vagy átképezték magukat szövőnőnek, vagy férjhez mentek, s a Pompadour szocialista brigád is kizárólag annak köszönhette a puszta létét, hogy kellő időben bekapcsolódott a szocialista brigádmozgalomba.
    A háború után a bordély látogatói más társadalmi rétegekből kerültek ki, mint korábban. Az úgynevezett finomabb emberek elmaradtak: hiányolták a zeneszót, a selyemsuhogást, a decens légkört. Betört a proletariátus, vagy legalábbis a lumpenproletariátus. Ez a higiénia terén változásokat eredményezett.
    Lomnic próbálkozott azzal, hogy plakátokat ragasztott ki a falra, a következő felirattal: „Evés előtt moss kezet!”, de hát hatásos lehetett-e az ilyesmi ott, ahol nem evésről s nem is kézről volt szó.
    Icuka az egyik brigádgyűlésen ezzel állt elő:
    – A vendégkör megváltozásával sokkal rosszabb munkakörülmények közé kerültünk! Mi is kérjük azt a bérpótlékot, ami az egészségkárosító kockázatok között dolgozóknak jár!
    Sose látták még olyan dühösnek Lomnic Ferencet, mint ekkor. Az öklét rázva jelentette ki, hogy akinek egy proletár, egy munkásember „egészségkárosító kockázat”, az azonnal hagyja el ezt a helyet.
    A bérpótlékok kérdése ezzel egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről.

    XIV. Nem volt biztos abban, hogy Madame Clarisse-ban megbízhat-e.
    Olykor árulásától tartott, rafinált cselszövényeket tételezett föl róla. Máskor meg azt képzelte, hogy az asszony szereti.
    Hitte és hihette, hogy „a mennyiség átcsap minőségbe” elve alapján a túl gyakran, túl hevesen gyakorolt testiség egy bizonyos ponton lelki összetartozássá finomodik, de Madame Clarisse éppen azért jelentett neki oly sokat, mert úgy adott oda mindent, hogy közben semmit sem vesztett el.
    Ez az asszony, ha akarná, az egész világot megtisztíthatná a mocsoktól. Nyelvével, édes nyálával tisztára mosná az utakat, a tereket, az ösvényeket, a hegyeket, semmivé oldaná a sok szennyet, piszkot, s a földön szeretet, egyetemes boldogság lenne.
    Hiszen őt, Lomnic Ferencet is megszabadította annak a gyakran kísértő németországi emléknek a nyomasztó súlyától. Az asszony puhán motozó ajka maga volt a bűnbocsánat, súlytalanná tett minden korábbi bűnt, szégyent: érvénytelenítette az erőszakot, messzire űzte a tehetetlenséget.
    Egyetértett, mélyen egyetértett hát Madame Clarisse-szal, amikor az meleg leheletével őt is, a levegőt is megborzongatva ezt súgta a fülébe:
    – Ne higgye, hogy csak az az egy út volt nyitva előttem, amit végül bejártam. S azt se higgye, hogy sodródtam, úsztam az árral, mint oly sokan… Én feleségként, magántulajdonként nem tölthettem volna be a hivatásomat. Nekem, ugyan nem tudatos, de érzelmi szocialistaként a köz szolgálata mellett kellett letennem a voksomat!… Ha én meglátok egy férfit, én abban a férfiban mindig a jótett lehetőségét látom. Látok egy feszült, ideges, magát a világban rosszul érző férfit, aki bejön hozzám, és egy egészen más ember megy ki tőlem…
    Ilyenkor Lomnic Ferenc mindig megkérte Madame Clarisse-t, hogy tegye, varázsolja őt más emberré. S ez olyan sokszor történt meg, hogy a férfi már azt se tudta, az-e, aki.

    XV. Csalódott Marxban. Csalódott Engelsben. És Leninben is. Olyan kérdésekre hosszú oldalakat pazaroltak, mint A gothai program kritikája vagy A nagyoroszok nemzeti büszkesége, a szexualitással, az élet oly fontos jelenségével viszont bosszantóan keveset foglalkoztak. Egy-két, a prostitúcióval kapcsolatban elejtett megjegyzésük pedig egészen furcsa megközelítést tükrözött.
    – Vajon eleget jártak-e a klasszikusok bordélyba ahhoz, hogy álláspontjukat mérvadónak fogadhassa el a magamfajta, a jelenségről immáron nem kevés közvetlen tapasztalatot szerzett ember? – motoszkált egy olyannyira szentségtörő gondolat Lomnic Ferenc fejében, hogy még Madame Clarisse-szal sem találta célszerűnek megosztani.
    A nagy írók, gondolkodók végzetes naivitással szemlélik ezt a problémát. Úgy vélik, a prostituált a társadalom áldozata, s a társadalom jobban teszi, ha úgy megváltozik, hogy nem lesz szükség benne ilyen, a nőiességet imitáló pótszerekre.
    De ha az ember némi statisztikai vénával veti bele magát a kérdés vizsgálatába, könnyen kiszámíthatja, hogy ha a prostituáltakat töröljük az össztársadalmi szintű közösülések és egyéb nemi cselekmények listájáról, akkor ez – változatlan nemi aktivitással számolva – oda vezet, hogy megint csak a gyárakban és az üzemekben helytálló női munkavállalók terheit növeltük. Márpedig a dolgozó nőket kímélni kell!
    És mi jogon zárjuk ki a saját lábukon megálló, saját kenyerüket megkereső prostituáltakat a dolgozó nők sorából? Nincsenek-e más munkahelyek is, ahol egy nő nehéz, meg nem becsült, maga és a társadalom által egyaránt lenézett munkát végez?
    Vegyük például Icukát és Ollyt! Egy év múlva talán már egy fonodában, kegyetlenül kattogó gépek között találja őket a munkakezdet. A két lány egy jó szót se fog kapni a munkájáért, míg itt egyáltalán nem ment ritkaságszámba, ha megdicsérték őket. Közönyösen, a rutin félálmában dolgoznak majd, azt se tudva, miért, minek kell robotolniuk.
    Negyvenéves korukra a felismerhetetlenségig elhíznak. Ötvenévesen lerokkantosítják magukat. A hatvanadik évükben pedig – ej, de kinek lenne kedve addig elélni?!

    XVI. Arra számított, hogy egyszer csak jön a feletteseitől egy hivatalos leirat. Ebben értesítik, hogy ekkor és ekkor be kell zárnia az intézetet, fel kell oszlatnia a szocialista brigádot, meg kell jelennie a rendőrségen, vagy ha nem…
    A legalább annyira vágyva, mint rettegve várt levelet sosem kapta meg Lomnic Ferenc.
    És ezt, élete talán legnagyobb szerencséjét Madame Clarisse-nak köszönhette. Akik azon a szakterületen dolgoznak, ahol Madame Clarisse, azoknak állandó réme a derékficam. Elég egy rossz mozdulat – s milyen könnyen megtörténhet egy lelkiismeretes dolgozóval egy rossz mozdulat! –, és beáll a munkaképtelenség, a kényszerpihenő.
    Amint Madame Clarisse-szal megtörtént ez a baj, ez az üzemi baleset, de ha az nem, hát foglalkozási megbetegedés, minden megváltozott. Legfőképpen ő, Madame Clarisse.
    Ingerlékeny, zsörtölődő lett. Lomnic Ferencben ellenséget látott, s Icukával és Ollyval is vagy veszekedett vagy ha hisztériája érzelgősséggé édesedett, szertelenül ajnározta, körülhízelegte őket.
    A két lány fölkereste Lomnic Ferencet.
    – Lomnic elvtárs! Nem lehetne valahogy eltávolítani, a brigádunkból kizárni Madame Clarisse-t? Dolgozni nem tud, s ha még meggyógyulna is, már nagymamakorban van… Igazán sajnáljuk őt, de hát az nem megy, hogy mi végezzük el az ő munkáját. Főleg úgy nem, hogy minket senki sem fizet meg a túlórázásért.
    Ugyanaz a féktelen düh tört ki megint Lomnic Ferencből, mint a múltkor, amikor a lányok a higiénés körülmények változására hivatkozással egészségkárosító munka után járó pótlékot akartak kicsikarni.
    Kiselőadást tartott nekik arról, hogy a szocialista társadalom a szolidaritás társadalma, itt aki beteg, azt nem lehet a szemétre hányni, s azt se lehet csak úgy kirúgni, aki megöregedett.
    A lányok riadtan rebbentek szét. Igazán nem tudták már mit gondoljanak erről a híres szocialista társadalomról. Mi lesz itt, ha nem lesz különbség egészséges és beteg, fiatal és öreg között?
    Lomnic azt hitte, ezt a kérdést, vagyis Madame Clarisse ügyét, elintézte.
    Csak azt nem értette, hogy ha találkoznak, a fájdalom hasogatta testét szánandóan nehezen vonszoló Madame Clarisse miért néz rá gyűlölettel, pedig ő megvédte, sőt együttműködést kínál neki:
    – Lássa be, továbbra is segítenünk kell egymást, Clarisse! Ahhoz, hogy a dolgok rendben menjenek, nekünk kettőnknek ezután is össze kell fognunk!
    – Nem leszek többé áruló!
    – Áruló…?
    – Igen, az! Tudja, miért vetnek meg minket, prostituáltakat? Nem, nem azért, amit csinálunk! Hanem azért, mert árulók vagyunk. A férfiak uralta világban mi elárultuk a nemünket, a győztesekhez csapódtunk… A nők lenéznek minket – ez természetes. De a férfiak is árulókként bánnak velünk… S főleg most, ebben a társadalomban, amely azzal áltatja magát, hogy ő nem férfi-, hanem emberközpontú, köpnek ránk igazán nagyot, csakhogy én még nagyobbat köpök!
    „Ez a nő megbolondult!” – gondolta Lomnic.
    Azért persze tetszett neki, hogy változott a helyzet. Tetszett, hogy fölénnyel nézhet Madame Clarisse-ra. Élvezte azt is, hogy a férfiszerepbe immár jól beletanulva, cinikusan megállapíthatta, mi is hiányzik Madame Clarisse-nak ilyen nagyon.
    De Madame Clarisse még nem volt a padlón. Gondolataiba, ezekbe az örökké hűséges mankókba megkapaszkodhatott.
    – Milyen kényelmes is leszűkíteni a prostitúciót a szexualitásra! Ismerje el, hogy a prostitúció nem más, mint egy tőlünk független hatalomnak való szolgai alárendelődés – s aztán merje azt mondani, hogy maga nem prostituált!
    A következő brigádgyűlésen Icuka szólásra jelentkezett, s ezt mondta:
    – Megköszönve Lomnic elvtársnak, amit eddig értünk tett, úgy vélem, változásra lenne szükség a brigádvezető személyében. Madame Clarisse-t javasolom erre a tisztségre!
    Lomnic csak hápogni tudott. S nézni, hogy Olly is felteszi a kezét Madame Clarisse mellett, sőt – amit később se tudott megmagyarázni magának –, tétován ugyan, de ő maga, ő, Lomnic Ferenc is fölemelte a kezét.
    Szándékosan nem nézett rá Madame Clarisse-ra. Nem akarta látni, nem akarta tudni, mosolyog-e vagy meglepett.
    Ez után a puccs után Lomnic Ferencnek nem volt maradása az intézetben. Este már egy másik nőnél aludt. Természetesen nem hivatásosnál.

    XII. Az őket elválasztó vasrácsot szinte észre se vette. Madame Clarisse arcára meredt. Először látta ezt a járomcsontok bökdöste arcot a maga meztelenségében, festék, smink nélkül.
    Meghatottságot érzett. Ugyanolyat, mint amikor a porig rombolt Németországon utazott keresztül, arra gondolva, hogy milyen gyönyörű épületek állhattak itt hajdan.
    Az asszony szeme körül a ráncok energikus lendülettel futottak szét. Pillái viszont unottan lehorgadó, kósza szőrszálakká gyérültek. Szája, a még nemrégiben is oly húsos, érzéki szája vértelenül süppedt bele sápadt arcába.
    Lomnic bátortalanul rámosolygott az asszonyra. Az visszamosolygott.
    Az engedélyezett öt perc alatt magyarázkodásokra nem volt idő, s szükség se, mert ekkor, az utolsó találkozásukkor mind a ketten rájöttek, hogy akár akarták, akár nem, akár építő volt ez az érzés, akár pusztító, szerették egymást.
    A „szeret” szó, még így múlt időben is jelent valamit, kötelez valamire. Madame Clarisse, született Kovács Katalin alt hangján sosem hallott melegség magasított egy kicsit:
    – Köszönöm, hogy eljött. Maga az első, aki meglátogatott, mióta lecsuktak… Pedig jó lenne tudni, mi van kinn, a világban.
    Ekkor Lomnic Ferenc, akit ez a nagyanyja korú asszony tett férfivá, s még ennél is többé: emberré, megadta neki a legnagyobb fizetséget, avval, hogy így válaszolt:
    – Ne nyugtalankodjon, elvtársnő! Kint is ugyanilyen rend van, mint itt.