Marián Gabriella

A körtefa

    Csak akkorka ember volt, hogy a magos tehenet állva fejte, más derekkabátját térdig érőnek használhatta, s ha leült a székre, lábai úgy lógtak alá, mint valami harangkötelek. Távolról fiatal legényecskének nézett ki, de közelről koravén arcán nyoma sem volt a fiatalságnak. Nem is igen lehetett, mert mostanság volt túl élete delén. Az emberek Hosszuka Ábrahámnak hívták, ejsze, mert ezzel a névvel akarták a termetit pótolni.
    Ábrahám családos ember volt. Felesége s három gyermeke ette utána a kenyeret, a két legnagyobb süldő korban, a legkisebb karonülő állapotban létezett. Ábrahám nem volt keserű ember, mert a dolog végit örökké megfogta. Ha itt volt az üdő, ment, vitte a két fiát kaszálni, kapálni, ha nyár volt, akkor aratni. Csak kicsi élelem kellett, s kicsi szerszám, s volt, hogy hetekig színét se látta asszony az urának, testvér a testvérnek, anyja a fiának.
    Ha a falusiak láttak három embert hajnalban a Havas felé mendegélni, s a legelső volt a legkisebb, akkor Hosszuka Ábrahám volt az a fiaival.
    Nincs is mit mesélni erről többet, telt az élet szépen a házban, annak módja s rendje szerint, de ebbe a nagy nyugalomba egyszer csak belészólt egy körtefa.
    Ezen veresbel-nek nevezett fa ott állott hátul Ábrahám kertjében, s minden nyáron bő terméssel hálálta meg a helyét. Jöttek is a szomszéd gyermekek sorba:
    – Ábrahám bácsi, adjon egy pár szemet abból a körtéből!
    S ilyenkor a gazda örökké ezt kérdezte:
    – Hát kalapod van-e, ecsém? Met ha nincs, akkor a két markodot kell egybe tódani, de lyukas ne legyen, met akkor husss a körtövének – s a karjával olyanféle mozdulatot tett, mintha fel akarna szállani.
    A gyermekek észben is tartották Ábrahám beszédét, s azontúl csak kalappal mentek körtekérőbe. Akinek nem volt sajátja, az az apjától vette kölcsönbe, s legközelébb, ha vásár volt a vidéken, mindegyik csak kalapot kért a pogácsa mellé.

    Egyszer osztán, amikor a történet fordulatot vett, szokatlanul meleg nyár tette tiszteletét a vidéken. Nem tudni, hogy ez a rendkívüli forróság volt-e az oka, de a körtefa nem eresztette el a gyümölcsét. Ábrahám július legvégitől egészen szeptemberig várta, hogy beléharapjon egy veresbelűbe, egyszer még a pityókaföldről is hazanézett, hogy nincs-e a fa alatt valami, de a fa töve körül olyan üres volt a fű, mit a galuskás tál vasárnaponként.
    Elunta a dolgot Ábrahám, mert sehogy se tetszett, hogy a körtefa ágain ott himbálóztak a mézédes körték, s neki itt, lenn, a földön egy fél fogára való se jut. Szégyellette mondani a gyermekeinek, hogy nem lehet, nem tudja leszedni a sok körtövét, mert magos a fa, csak epekedik utána innen lentről, s elcseppen a nyála, valahányszor felnéz a fára.
    Mikor osztán végleg elunta a várakozást, hívta a fiait, s egyesült erővel megrázták a hatalmas fát. A fa ágai sírni kezdtek az erőszakos veszedelemtől, s hogy tovább tartson a körteszüret, még egy szem se hullott alá a nagy kérlelésre. Úgy csüngtek az ágak hegyin, mintha mindegyik külön oda lett volna ragasztva.
    Megvadult Ábrahám, s sokáig rázta a fát, de miden mozdulata hiábavaló volt. Nem, s nem! – így a körtefa.
    Akkor gondolt egyet Ábrahám, s fiaival nekifogott, hogy létrát ácsoljon. Pontosan kiszámították a fa magosságát, s komótosan hezzafogtak. Két kerek napig csak ezen fáradoztak. A harmadik nap keltére készen állott a létra. Olyan hosszú volt, hogy a csűrtől egészen a kapuig ért. Vigyázva, hogy kára ne legyen semminek, szép óvatosan felállították, s a fa törzsihez tevék. Elsőnek Ábrahám kapaszkodott fel, kérges tenyerit félve öltögette a létra fokaiba. Lentről két fia figyelte mozgását. A felesége a harmadikkal a szomszédba időzött.

    Mikor felért, nagyot szusszant, s ahogy körbenézett, szája szólása nyílott, s efféle beszéd zúdult az alul állókra:
    – Hej be rosszul jára az az ember, ki most három éve tavasszal az én malacaimot vette meg. Csökött vót mind, szőrmalac az egész. Hijj a nemjóját, mondtam es neki, hogy na, ha ezt megveszi, jövő ilyenkorra es lesz malaca. Ezek olyan fajták, hogy az ember nem fogy ki belőlök soha. Nem értette, mit mondok, szerencsére, kezet adott, s vitte hálistennek. Osztán a tavasszal, amikor a remetei vásáron eladtam volt azt a tinót, akkor én az árából visszatartottam volt. Kellett a pénz italra, mert az én édes Mariskám olyan kicsit juttatott nekem, hogy szégyen lett volna a komáim előtt. Így osztán fizettem mindenkinek, s a többi elment kártyára.
    Itt megszusszant egy darabot, s valamiféle verejtékfélit törölt le a homlokáról.
    – De még ennél cifrább is történt. Anyósom, ki az én Marisom anyja, s kit én magamba csak vén gusának hívok, a tavaly gyertyaszentelőkör úgy felmérgesített valami kicsiség miatt, hogy nem bírtam lenyelni, így osztán úgy határoztam, hogy eljő az ideje mindennek. A tegnapelőtt osztán el es jött hálaistennek. Megvártam, míg jól bésötétedik, s akkor feléjök kerültem, s amikor az a vén gusa a szomszédtul jött ki, én a setétbe eléje szöktem, s félelmetes vad vigyorgással édesítém perceit. Ettől úgy megjedett a sátán, hogy alig ért haza, ágynak esett – ezt a saját két szememmel láttam ma reggel –, s még most is ott feküszik magába, mert az ura a Havason van. De hadd feküdjék csak még egy kicsit, legalább addig békén vagyok tőle.
    A fa tövibe állók elhűlve hallgatták Ábrahám szózatát. Ábrahám pedig, miután mondandója végire ért, lesétált a létrán. Egy csepp nem sok, annyi körtét sem hozott magával.

    Másodikként a közepső fiát küldte fel a fára.
    Ahogy Tónika elérte az alsó ágakat, ilyenforma szólásra nyílott a szája:
    – A télen, ha jól számolom, három alkalommal az iskola mellé mentem. Ez történt abból kifolyólag, hogy én s Kondor Bence iszánkodni mentünk Borsófődre. Jó üdő volt, mái napig se bánom. Osztán nem olyan rég a kamarából eltűnt egy üveg szilvabéfőtt, szegén anyám kesergett is miatta, de azt nem tudta, hogy én vettem el. Erőst jól esett, megmondom őszintén, még soha egyedül nekem nem jutott ennyi édes lekvár. Osztán a tavaly nyá relejin én vertem volt meg Bika Gyurit, de mikor az apja lejött, hogy megfenyítsen, én mindenki előtt letagadtam, pedig igaz volt.

    Mikor Tónika a földön volt, Ábrahám intett, hogy Ferkén a sor, de Ferke erőst húzódozott. Így osztán az apja, ki kemény, akaratos ember volt, sirített egyet a feje tetejin, s Ferke már indult is felfelé.
    – Az iskolába nekem is volt részem ebbe-abba. Hogy példának okáétt a legeleijin kezdjem, én es sokszor jártam a tanulás mellé, mikor nyáron, mikor ősszel, mikor télen, mikor minek volt szezonja, azétt. Ha rodlizni kellett, akkor télen, ha szilvát lopni, akkor ősszel. A kalapom, ami a múlt nyáron veszett volt el, az nem elveszett, hanem eladtam, s a pénzen szivart vettem a korcsomába. Azt hazudtam, hogy édesapámnak kell, így osztán adtak. Akkor erőst beléjöttem volt a szivarozásba, de mivel nem volt pénzem, így hát szereztem, honnat lehetett. Édesapám, például a maga fájin gereblyéje, amit annyit keresett csépléskor, az nem a Havason maradt, hanem én adtam el Sajgó Ferinek, met kellett a pénz. Szivarra. Osztán a tanító szemüvege is miattam törött vót el most két hete, de én Karcsira fogtam, s így az ő apja fizette meg az árát. Félegettem es, hogy ki talál derülni, de velem vót az Isten. S osztán legvégül, mikor a tennap édesapám Lajos bácsit kikísérte vót, s senki nem vót a házba, én úgy meghúzám a pálinkásüveget, hogy egész este szédült a fejem. Jóféle cefre lehetett, miből ezt csinálták…

    Ábrahám a fa alatt elszédült a sok beszédtől. Már készítette volna a tenyerit nyaklevesekhez, mikor hazajött az asszony. Nosza felküldte a fára körtövét szedni.
    Az asszony óvatosan kapaszkodott a lajtorja fogaiba, s mikor a fa koronája alá ért így kezdett volt beszélni:
    – Hát édes uram, te nem es tudod, hogy a feketeribizli-bort, amit a tavaly csináltuk, én vizezni szoktam. Na, nem erőst, csak úgy egy csiporkával literenkint, legalább tovább tart, így es, úgy es lemenyen a torkadon, legalább ne sűrűsödjön. Osztán a tavasszal, mikor te kalákába voltál, elmentem a remetei vásárba. Nagy sokadalom volt, s hogy, hogy nem, találkozék egy cigányasszonnyal, aki jósolt. Gondoltam, kipróbálom, lesz ami lesz. Hát nem sok lett belőle, de mikor fizetni kellett, olyan sokat kért, hogy a kicsi bekecsedet, amit a hátamra vittem volt, ott kellett hagyjam fizetésül. Sajnálom is azóta, mert jó darab volt, s most, hogy jő a tél, nem es tudom, hogy leszel meg nélküle. S még azt nem es mondám, hogy mind a két cserepkorsó, aminket annak üdejin az anyádtól kaptunk, eltörött. Az egyiket a pince lépcsein ejtém el, s a másik a kamarabeli felső polcról esett le. Azt hittem, odafel jó helye van. De hogy azétt mégse vedd észre, a jövő heti vásáron veszek másikot, az árát mán ki es készítettem a gabonásból gabona formájába…

    Azon az estén szokatlan nagy csend uralkodott Hosszuka Ábrahámnitt. Csendbe ették meg a vacsorát, s miután elfútták a gyertyát, még sokáig forgolódtak a setétbe.
    Ábrahám egész éjszaka nem tudta kiverni fejiből a körtefát, sehogy se tudott zöld ágra vergődni afelett, hogy ő most mit csináljon, kivágja-e vagy haggya meg. Gondolt ezt is, gondolt azt is, először mindenképp meg akart szabadulni tőle, de osztán arra jutott, hogy még a jövőben jól jöhet, ki tudja, mi mindent hoz még ez a bolondos élet, ha viccelődni támad kedve.
    Osztán végül avval a gondolattal aludt, hogy vasárnap a misén javasolni fogja a tisztelendőnek, hogy ezután a szentgyónásokat az ő körtefája tövibe végezzék olyanformán, hogy a pap béáll a fa tövibe, a bűnös lélek pedig a lajtorján felmegy a fára. Mert ha mán körtefa nem is lesz belőle, de gyóntatószék annál inkább…