Mondják, az ember fizikai valósága, húsa és vére, hétévenként kicserélődik, valamennyi sejtje megújul, mégsem lesz más, csak amennyire az elmúló idő változtatja, ahogy a fák kérgét, repeszti, árkokkal durvítja, miközben kiterebélyesíti, és az eredeti lényegét, minden sajátos jellemzőjét megőrzi, sőt kiteljesíti. Ez a nagyszerű folyamat minden organikus szervezetben magában hordja a születés és elmúlás tökéletes és fenséges folyamatát. Tízszer újultak meg sejtjeim, de vajon szellemem hányszor? A nagy törést leszámítva, ami jellemem kialakulásának korára esett, nem tapasztalok magamon, gondolkodásomban, etikai magatartásomban változást, noha ezt csak kívülálló képes megítélni. Ma a körülöttem fortyogó, habzó világot megértéssel, de bizonyos rezignációval szemlélem.
Szerencsés időben születtem, tizennégy éves koromig a Horthy-kurzusban, ezt követően bő két esztendőt egy nagyon gyenge demokráciában, azután nyolcat a kemény, majd harminchármat a puha diktatúrában, és tizenegy esztendőt ebben a szép, új világnak gondolt, új formációban, amely küszködik a maga demokráciájával. Ennyi társadalmi változás – ami joggal nevezhető túlságosan soknak egy emberöltőre – bölccsé teszi az embert és szkeptikussá. Mégis a bölcsességet túlzónak tartom, és nem lettem szkeptikus. Élettapasztalatom, ami nem mondható bölcsességnek, az elmúlt hetven esztendőről az, hogy van mit összehasonlítanom.
Író lettem, ami nem érdem, hanem állapot – legtöbbször nem kellemes –, senki és semmi sem késztetett erre a mesterségre. Igen, mesterség! Legalábbis olyan súllyal, mint amikor a céhlegény megtér vándorútjáról, és mesterré válik. Vagy úgy, ahogy az ácsok. Rózsahegyi Kálmán mondta egyszer: – Szép dolog az, ács fiának lenni! – Az édesapám ács volt, az a fajta, aki semmit sem tudott az ortogonális vetítőrendszerről, a testek áthatásáról, de meglátva a kőmívesmunkát, kiválasztotta a legmegfelelőbb szálfákat, zsinórpadon kiszabta, és máris állíthatta a székre a tető bordázatát. Persze akkor még maguk bárdolták a gerendát, vésték és csapolták az összeeresztéseket, és ahol muszáj volt, kovácsolt ácskapcsot ütöttek a gerendába. Ma már mindez a múlté. Tőle tanultam meg, kisgyerekkoromban: – Egy ács nem ács, két ács fél ács, négy ács egy ács! – Az íróság is ilyen, csak a négy ácsnak benne kell lenni az egyetlen íróban, ha már arra adta a fejét.
Eddigi életem olyan változatos, gazdag és szép volt – minden irracionális és lehetetlen társadalmi berendezkedés, váltás ellenére –, hogy ha ismét elkezdhetném, ugyanígy élném végig. Mondom, nagyon szerencsés csillagzat alatt születtem. Harminchárom éve élek együtt szerelmemmel, Júliával, első házasságomból született lányommal, Líviával, férjével, Jánossal, unokámmal – mert a gyerek, az gyerek, de az unoka…? –, Zsófival, Júlia édesanyjával, tizenegy macskával, két saját és a szomszéd kutyájával, meg nyolcvankét bonszajjal, ami tulajdonképpen pen-tying kínaiul.
Szerencsés életemnek egyik összetevője, hogy barátaim száma itthon és a nagyvilágban számtalan. A puha diktatúrában a Magyar Írók Szövetségében mienk volt a ius murmurandi és az utazás joga, ahová senki sem akart menni, így jutottam el Rigától Buharáig, Szamarkandtól Kabulig. Grúziában pedig két keresztfiam van, Gogi és Kahaber. Júliám Malév-dolgozóként végigcipelt a nagyvilágon. Így azután tudom, hogy Szingapúrban a Changi-repülőtéren nem szabad ajam gorenget enni, az igazi Jogjakartában van, a világ legszebb vízesése Foz do Iguacu, a legjobb rákot Kuala Lumpurtól nem messze, a Rák-szigeten lehet fogyasztani és a Pirarucu del coco mangófák árnyéka alatt, Manaosban kapható. Barátom a grúz Tiborc, Gizo, a költő Micha, a litván Mikolasz, Wyaman, a wayanák tőrzsfőnöke, akinek törzse a Maroni-folyóban megölte Tulu-Perét, Joao Bahiából, aki felvilágosított, hogy a Reglai Szent Szűz nem Yemanyá, hanem Osalá, és akkor még az itthoni rézfúvós, festő meg kocsmákban csellengő barátaimról nem is szóltam.
Szerencsés vagyok, mert számos szakmát megtanulhattam, voltam repülőgép-szerelő technikus, sugárhajtású vadászrepülő és oktató, börtönviselt fegyenc, motor-, nehézgép-, mozdonyszerelő, próbamester, gépkocsivezető, műszaki ellenőr és előadó, gépkocsi előadó, művezető, főművezető, remittendaárus, szervező, kerületi alpolgármester. Írásra, ezek mellett, mindig jutott idő, hiszen soha, senki sem kérte tőlem számon, hogy miért nem írtam meg ezt vagy azt a novellát, verset, forgatókönyvet, regényt. Ez a szép az író mesterségben, és ezért kell négy ács, azaz egy ács munkáját elvégeznie.
A jövő és tervek? A jövő feltartóztathatatlanul jön, semmi befolyásom rá, terveim számosak, és ha megtehetem, három helyre még szeretnék egyszer visszamenni: Borobudurba, Sri Nepál Sarkarba és Bali szigetére. A maximum, hogy Balin térhessek örök nyugalomra, a korallzátonyon túl. Tudom ez reménytelen, de mégis.
