Az idő múlásával egyre világosabb számomra, mennyire a gyermekkori élmények kormányozták életemet. A nádtetős, földes, vert falú házunk a Nyíregyháza melletti ókisteleki szőlőben; az a néhány csenevész virágtő, a büdöske, a mályva, a tátika, az őszirózsa a házunk előtt; a homokba vájt kocsiút, az eső utáni tapicskolás, mezítelen birkózások, hancúrozások fülig sárosan; az iszapos láp, tele sással, náddal, buzogánnyal, télen nagy jégfoltokkal; aztán hátul az udvarban a disznók, malacok, kacsák, libák, olykor nyulak is, a gémeskút, a szőlőskert, gyümölcsfák, és persze a háború, a repülőgépek a magasban; a magyar, német és orosz katonák; vagy az az ismeretlen zsidó család, akinek titokban vittem az ételt a krumplisverembe; a reggeli mosakodás az alumíniumlavórban anyám, apám, a nővérem, és a bátyám után; az az áldott jó tanító bácsi az osztatlan elemi iskolában, aki egy szót sem szólt nekünk Trianonról, mindig azt a régi, szép, jól rajzolható Magyarországot tanította.
És akkor még nem szóltam a tirpák tanyákról, a második mandabokorról, ahol a nyarakat töltöttem; a nagyanyám főztjéről a nyári konyhában, a mákos tésztáról, beigliről, puliszkáról, a töpörtyűs tejfölös kukoricakásáról, lapcsánkáról, a búbos kemencében sütött kenyérről, kenőtollal zsírozott lángosról, a frissen fejt tejről, köpült vajról, tejfölről, túróról, a ropogós sárgarépáról, kovászos uborkáról; nagyapám gyönyörű lovairól, csikóiról, a gulyáskodásról; a laposról, ahova a többi süldő legénykével együtt hajtottuk a teheneket, az itteni bigézésről, nótázásainkról; birkózásainkról; az aratásról, cséplésről, a mezítlábas futkosásról a szúrós tarlón, az ökörnyálról; a pipacs, a búzavirág színéről; az akácvirág, a széna, a szalma, az állatok, a friss trágya szagáról, illatáról, a tehénistálló dikóján eltöltött éjszakákról, az ide beragyogó csillagos égről.
Bár az okokat még nem értettem, azt már gyerekkoromban is megtapasztaltam, hogy a szüleimet megkülönböztetett módon tisztelték az ott élő emberek. Édesapám a Dunántúlról indulva a fél országot bebarangolva jutott el Szabolcsba. Felsőfokú ipariskolát végzett, a műszaki rajzhoz, gépekhez, kovácsoláshoz magas szinten értő gép- és műlakatosmester, akinek számos vasmunkáját (díszkapuk, kilincsek, templomablakok, lépcsőkorlátok stb.) műtárgyként tartanak számon; ráadásul folyton olvasó, általánosan is művelt ember, politikus alkat, erős szociáldemokrata és nemzeti érzelmekkel, mindemellett sudár, pedáns, elegáns, aki egészen más ember benyomását keltette, mint azok, akikkel ott találkozhattam. Valósággal imádta a gyermekeit. Jól emlékszem azokra az estékre, amikor anyám suhogó szőlővesszői elől kimenekülve, a házunk előtt várom apámat, hogy hazatérve a munkából, érvényt szerezzen az általa szigorúan megkövetelt gyermekverési tilalomnak.
Anyám sok tekintetben ellentéte volt apámnak: szép, de apró termet, mindössze négy elemit végzett, csak a családjának élő asszony, mégis: hihetetlen életenergiájának, talpraesettségének, segítőkészségének köszönhetően – különösen apám halála után – már-már a legendák magasságába emelkedett.
Apám 1944 nyarán, súlyos szívkoszorúér-meszesedés és a háborús viszonyok miatt beállt gyógyszerhiány következtében, váratlanul meghalt. Furcsa, de éppen olyan helyzetben, amikor az egész ország éhezett, általánossá lett a nyomor, a létbizonytalanság, családunk helyzete kifejezetten jobbra fordult. Még most is magam előtt látom anyámat, amint esténként, éjszakánként tömi a lába közé fogott kacsákat, libákat, majd hajnalban jól felbatyuzva elindul az állomásra, vagy tolja maga előtt a gyümölccsel, élelemmel megrakott furikot a nyíregyházi piacra, ahol később én is segítettem neki a kofálkodásban. Alig telt el másfél év, s mi már bent laktunk Nyíregyházán egy szép családi házban, a nővérem tanítóképzőbe, a bátyám ipariskolába járt, én pedig bekerülök a polgáriba, majd ennek megszűnése után átíratnak a gimnáziumba.
A körülmények ilyetén való változása ellenére apám halálával valami elmúlt, valami megszakadt bennem, ami miatt otthon, a szülői háznál már nem volt maradásom. Folyton vágyakoztam valahová, nekiindultam valamerre, ahogy akkor mondták: világgá mentem. Legelőször egy iskolatársammal, 12-13 évesen; néhány szem krumplival, tojással, pogácsával, kenyérrel és sóval feltarisznyázva, gyalog, Amerikának vettük az utunkat, azzal a szent elhatározással, hogy útközben felszabadítjuk Erdélyt. A Tiszán átúszva egészen Tokajig jutottunk, ahonnan rendőri kísérettel vittek vissza bennünket Nyíregyházára.
Később, még mindig fiatalkorúan, tehát illegálisan, nyaranta krampácsoltam a vasútnál, út- és csatornaépítkezéseknél segédmunkáskodtam, ha pedig kiderült a turpisságom és elzavartak, olykor több száz kilométert gyalogoltam, szekérstopoltam hazáig, jobbára csak az út mentén megszerezhető vegetáriánus étkeket fogyasztva (azóta is hiszek a böjt csodájában).
Örökölt természetemen túl, bizonyos, hogy a gyermekkori történések is szerepet játszottak abban, hogy életem folyamán soha, sehol nem éreztem magamat reménytelennek, hitehagyottnak, de még boldogtalannak is legfeljebb ideig-óráig. Olykor magam is elcsodálkozom azon, hogyan, mi okból lehetett ez így, például Dunapentelén, a vasműépítésnél, ahová a negyvenes évek végén kerültem; fairtás, földmunkák, kubikolás közben, egy 32 személyes tetves, poloskás barakkban. De említhetem az 1953 és 1955 közötti időszakot is, amikor pártutasításra az egész magyar sajtóból kiebrudaltak, vagy az 1956 utáni éveket, amikor is részint az 56-os írásaimat, szerkesztői munkámat, részint pedig a változatlanul megőrzött – naivitásból is táplálkozó – kritikus magatartásomat nem tudta a rendszer megbocsátani.
A pályán eltöltött több mint ötven év alatt sok helyen dolgoztam: Szabad Ifjúság, Pest Megyei Hírlap, Ifjúsági Magazin, Magyar Hírlap, Új Tükör, Kapu, Ring, Demokrata, Magyar Kézműves, a rendszerváltást megelőzően, átnevelési célzattal is, hét-nyolc nagyüzemi és egy egyetemi lapnál. A sors kegyelméből, de talán magamnak köszönhetően is, zömében mindig olyan témáról írtam, ami érdekelt, ami vonzott, és semmi olyat, ami miatt utólag szégyenkeznem kellene.
Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy végső soron a büntetőimnek is hálával tartozom, hiszen nekik is köszönhetően kerültem még közelebb – fizikailag és lélekben is – az engem leginkább vonzó szellemi Magyarországhoz, ami az én felfogásomban, egyszerre jelentette a magyarság erkölcsi és szellemi értékeit őrző értelmiséget és a kétkeziek, főként a munkásság legjavát (feltehetően ebben apám példája volt a meghatározó).
1995-ben feleségemmel, dr. Vérti Zsuzsával és Margit, Zsófi, Boglárka lányainkkal együtt családi vállalkozást hoztunk létre, könyveket, lapokat jelentettünk meg, jelenleg az A Mi Otthonunkat. Édesanyám kilencvenéves korában, kifejezetten jó egészségben, korházi altatást követően merült örök álomba.
Bízom abban, hogy nemcsak alkatra, termetre hasonlítok rá, de a génjeimben is, lesz tehát elegendő időm arra, hogy számos tervemet megvalósítsam, kiadóként is, alkotóként is.
