Érik a szőlő. Legalább ezer éve már, de lehet, hogy több is itt, ilyenkor szeptemberben a Kamanc fölötti Fruska Gora déli lejtőin. A XV. századra világhírű lett a Szerémség bora, megannyi a szőlőtermesztéssel, borszállítással kapcsolatos okmány maradt fenn azokból az időkből. A történészek írják, hogy ez a vidék, az akkori Délvidék felzárkózott Európához. A husziták itteni mozgalma (Kamanci Balázs), a Biblia fordítása (Tamás és Bálint) a kritikai gondolkodás megjelenéséről tanúskodik. Mikor, már kopaszodó fejjel, megismerkedtem szülőföldem eme kincsével, életem egyik legizgalmasabb felfedezése volt. S a legelszomorítóbb, hogy az iskolákban szinte semmit nem tanultam róla. Pedig azt hiszem, megmaradásunk szempontjából létfontosságú, minden más történelmi emlékünknél fontosabb a kamanci huszita mozgalom, ugyanígy az ezeréves dombói faragott kövek üzenetének a megismerése…
Ugyancsak meghatározó szomorú, felháborító élményem volt, amikor Dél-Bánátban, Ó-Lécen találkoztam azokkal a nyomorúságos körülmények között élő magyar kisdiákokkal, akik szerb iskolába járva úgy nőnek fel, hogy nevüket sem tudták az anyanyelvükön leírni.
Két élmény. Egyik is, másik is cselekvésre késztető (kellene, hogy legyen). Most, harminc évvel később is. Még inkább az, még felháborítóbb a harmadik, amely az 1944 őszének magyarellenes véres megtorlásaihoz kapcsolódik, s amiről írni senkinek mersze nem volt. Ha gyávaságból nem írom meg haladéktalanul azt, amiről az emberek beszélni sem mernek, hogy írhatnék akkor másról?
De nem kell a múlt mélységeibe merülni a vérlázító élményekért. Az egész életünk, a kisebbségi lét már önmagában fölháborító. Valóban lehet ennél szörnyűbb: beleszületni egy állapotba, amiről mi Zentán eleve tudjuk, hogy igazságtalan, de amin nem lehet változtatni, nem marad más, el kell fogadni olyannak, amilyen: igazságtalannak. Micsoda deformáció! Nem lehet, nem szabad elfogadni! Küzdeni kell ellene. Ez az élet értelme: küzdelem az igazságtalanság ellen.
Megbotránkoztató adatok: az elmúlt évtizedekben rohamosan fogyatkozik az itteni magyarság, ugyanakkor rohamos változások álltak be a velünk élő másik, a többségi nemzet létszámában is, csak éppen ellenkező előjellel. Arányeltolódás. Megállíthatatlan folyamat. Minden próbálkozás eleve kudarcra van ítélve. Bizonyítják az elmúlt évtizedek keserű tapasztalatai is. Ami születésünkkel megkezdődött, az nem más, mint harc a lehetetlennel. Előttünk itt nincs más alternatíva. A fenyegető életveszély állandó érzése. Ösztöneinkben a megmaradásért való harc napiparancsa. Folytatni kell a győzelem leghalványabb reménye nélkül is.
Naivitásnak tűnhet ez, utólagos magyarázatnak is. Ha valóban (nem is ösztönös, de tudatosan vállalt) harc volt az életem, akkor most, a végén nincs már helye az önámításnak, végérvényes a kudarc, a fogyatkozásunkra vonatkozó adatok a cáfolhatatlan bizonyíték, be kell vallanom önmagamnak legalább.
Egy író vallomása kellene hogy legyen ez, s még nem szóltam irodalomról, könyvekről, könyveimről. Pedig pár mondatra hely ha lesz még, akkor a minden előbbinél felháborítóbb élményemet, Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek, a honvédség egykori vezérkari főnökének a tragédiáját nem hallgathatom el. Az fáj, hogy talán senki más hazafit nem ért akkora igazságtalanság, ahogy őt cserbenhagyta a hazája, pedig – az emberi helytállás ma annyira hiányzó példái – hozzá intézte a sortűz előtti utolsó szavait is. Itt, Újvidéken ítélték halálra, itt végezték ki 55 évvel ezelőtt. Virágot sírjára nem vihetek, de – nemcsak én gondolom így – legjobb regényemet róla írtam. Lehet, hogy egyszer meg is jelenik. Persze nem ez a lényeg. Nagyobb a tét. Forró a nyár, édesnek ígérkezik a szőlő, jónak a bor a Fruska Gora déli lejtőin. S ezer év pusztító hadjáratait is kiállták a dombói templomrom faragott kövei, ha mi nem, utódaink az új évezredben megértik talán ama régi mesterek legyőzhetetlen vitalitásának üzenetét…
