Ostorokon, Jugoszláviában, a martonosi község legtávolabbi tanyavilágában születtem. Hacsak tehette, nagyapám elszöktetett otthonról, mert én voltam az első fiúunokája. Tanyája háborítatlan kis birodalom volt, udvaron kívül és belül mesebeli környezet egy apróságnak. Ezt igyekeztem megörökíteni Szomjúság földje című regényemben, amelyért a Forum Könyvkiadó pályázatán első díjat nyertem.
Székely származású édesapám kovácsmester és szenvedélyes rádióamatőr volt. A harmincas évek közepén ő készítette el az első vevőkészüléket Ostorokon. Bedernél van egy doboz, és abban beszél egy férfi meg egy nő, és egy egész cigányzenekar muzsikál – terjesztette hírét az egyik szomszédasszonyunk. – Én bizony nem mernék avval a félelmetes dobozzal egy szobában aludni.
Az elemi iskolát Felsőhegyen végeztem, ahol áldott emlékű tanítóm, Búrány Feri bácsi szintén hódolt a rádiózásnak. Közösen készítettünk kristálydetektoros, fülhallgatós rádiókat. Az olcsó kristálydetektor tette lehetővé azt, hogy a szegény falusi napszámosok is hallgathassák a második világháború híreit.
A gimnáziumot Zentán végeztem. Csak fizikából voltam kitűnő. Az érettségi után teljesült diákkori álmom, 1951-ben, tizenkilenc éves koromban fölvettek az Újvidéki Rádió kötelékébe. A külpolitikai rovathoz kerültem, az éter hullámain ostoroztam Rákosiék sztálinista rendszerét, beutaztam Nyugat-Európát, de tíz év után, amikor szerkesztőségünk megkapta az első magnetofonokat, kineveztek szabad riporterré a Tisza-vidékre. Zentán telepedtem le. 1988-ig, nyugalomba vonulásomig heti négy hangfelvételt készítettem kétkezi munkás- és parasztemberekkel, akik vidékünk zamatos, jó hangzású és forrásértékű tájnyelvén beszélnek. Rengeteg riporteri élményt gyűjtöttem össze, tulajdonképpen ebből kerekedett ki további hét regényem. Mivel a vajdasági könyvkiadás mind kevesebb pénzhez jut, a legújabb még nem látott nyomdafestéket. Történelmi tárgyú. A három évszázados adai nyárfáról szól. Kiszáradása előtt akkora volt, hogy heten érték körül. Végül kalapnyi taplógombák jelentek meg rajta. Féreg fúrta odúiba vadméhek költöztek be, amelyek kiszívták a csabagyöngye nedvét. A szőlőgazdák megkérték a csőszt, hogy füstölje ki őket onnan. Szót fogadott. Szalmacsóvát gyömöszölt a legmélyebb repedésbe, meggyújtotta, s ettől aztán meggyulladt az egész fa. Amikor kivágták, könnyen meg lehetett állapítani a korát.
Háromszáz évgyűrű című regényemben jelzem, hogy mikor bújhatott ki a rögök közül: 1697-ben, amikor a török sereg Zentánál csúfos vereséget szenvedett, a fa már sudárba szökkent. Regényemben azt írtam le, hogy három évszázad alatt mi minden játszódott le a matuzsálemi kort megélt növény körül, az adaiak hogyan élték át a vészterhes időket. Igyekeztem szigorúan ragaszkodni a történelem sorsformáló eseményeihez, vagyis a minden áron való modernség helyett inkább a ténytisztelet, a valóság feltárásának elve vezérelt. Hetvenedik évem küszöbén azt látom, szülőföldünkön olyan a légkör, hogy az írástudók felelőssége hatványozott, de erőmből, sajnos, regényekre már aligha, legfeljebb csak elbeszélésekre futja.
