Milyen egyszerű lenne a válasz a Szerkesztőség megtisztelő felkérésére, ha a 70 év – 70 sort matematikai logika szerint rendezhetné az emlékezet. Vagy nem is lenne olyan egyszerű? Augusztus 20-án születtem, s egy darabig azt hittem, minden ember születésnapján fellobogózzák a várost. Egy-kétéves koromból csak a szülői ház melegségének homályos érzését őrzöm. Aztán az elemi iskola védettsége ötlik fel: a skót református egyház iskolája arról volt híres, hogy szigorúan demokratikus keretek között működött: reggelente mindenkinek el kellett skandálni a Csonka Magyarország nem ország-ot, de utána következett egy-egy protestáns zsoltár, a S’má Jiszráél, majd a Miatyánk. Hogy különbség lenne felekezetek között, ezt még az ünnepekből sem tudhattuk meg. Tizenkét éves voltam, amikor a németek megszállták az országot – apám még 1944. március 18-án este is azt mondta: ez nem lehetséges… Néhány hét múlva elvitték, akkor láttam utoljára.
1950-ben érettségiztem a Varga Katalin leánygimnáziumban, ahol a hithű kommunista igazgatónő bizony nem kedvelte az osztályidegeneket. Azóta viselem a Mária keresztnevet, mert az anyakönyvben bejegyzett Marianna szerinte olyan polgári volt.
Hatévesen kezdtem zongorát tanulni. Egészen az érettségiig azt hittem, ezt a pályát fogom választani. Fiatal, nemrég végzett, ambiciózus tanárnőm szolfézsra, összhangzattanra is tanított, kezembe adta a zenetörténet irodalmának legfontosabb munkáit, de rányitotta szemem a művészetek akkoriban tiltott irányzataira is. Ő vezetett be Grexa Gyula híres lemezdélutánjaira, ahol tiltott Wagner-zenét lehetett hallgatni, vele ismertem meg ugyancsak lemezről az egyházi zene mesterműveit. Ami eltervezett zongorista pályámat illeti – ma már azt mondom, szerencsére –, túltaktikáztuk magunkat. Polgári személynek minősíttetvén attól tartottunk, nem vesznek fel a tanszakra, ezért karvezetőképzőre felvételiztem. Simán kirúgtak, mondván, nem feleltem meg a követelményeknek. Sírva fakadtam, hiszen sokkal többet tudtam a megkívántnál, s a Zongoraábécé darabjai helyett Bach Prelúdium és fúgát és Mozart-szonátát játszottam. Az a Mihály András sajnált meg, akit a Párt rettegett szürke eminenciásának tartottak. Utánam jött a folyosóra, s azt mondta: meg kell értenie, hogy a Zeneakadémiának rossz a szociális összetétele, mert a hangszeres tanszakokra csak azok kerülhetnek, akik polgári nevelésben részesültek. Ez az egyetlen tanszak, ahová előképzettség nélküli munkásfiatalokat felvehetünk.
Ma már hálás vagyok a sorsnak, mert egészen bizonyosan nem álltam volna meg a helyem a pódiumon, a Pedagógiai Főiskolán meg, ahol a magyar irodalom és nyelv szakot is választottam az énektanárképzés mellé, évfolyamelső lehettem. Tanáraim szerettek, és jó szerencsém nem hagyott el. Az évfolyam KISZ-titkára nem jeleskedett a tanulmányokban, de rendes fiú volt. Hallgatólagos egyezséget kötöttünk: együtt mentünk szigorlatozni; a gondolkozási idő alatt én felvázoltam az ő tételét, a magaméra fejből feleltem, ellenszolgáltatásként ő nem jellemzett rossz kádernek.
Így hát azon vettem észre magam, hogy a Népművelési Minisztérium hírhedett főosztályvezetője előtt ülök. Káderezésem utólag nézve mulatságos volt. Az egyik kérdés az 1954-es zenei plénum számomra kedves zeneszerzőjét firtatta. Fel sem fogtam, milyen hibás választ adok, amikor Szabó Ferenc helyett Bárdos Lajos nevét említettem. A második kérdésnél kedvenc költőmet kellett megnevezni, s én habozás nélkül József Attilát választottam. Mire a kérdés: az elvtársnő nem olvasta Révay elvtárs tanulmányát arról, hogy Petőfi Sándor a legnagyobb magyar költő? Kötelező olvasmányunk volt, válaszoltam, de azt tetszett kérdezni, ki a kedvencem? Ekkor már észre kellett vennem Csillag elvtárs – mert vele ültem szemben – szemüvegének hideg villanását: szubjektív idealizmus, mondta megvetően, de szükségünk van magára, majd itt megneveljük. Mondhatom, keserves nevelés volt. El kellett tűrnöm, amint a zenei főosztály dolgozói – egyetlen, később barátnőmmé lett egykori Kadosa-növendék meg közvetlen főnököm, Vitányi Iván kivételével – gúnyosan és kórusban – nem tudom finomabban fogalmazni – röhögnek, amikor leplezetlenül rajongok Bartók zenéjéért. Egyetlen fénysugár ragyogta be a minisztériumban töltött három évet: a szakmai tekintélyével még Csillag elvtárs mellett is tiszteletet kiváltó Ujfalussy József jóindulata, sőt barátsága. Ő talán nem is emlékszik rá – én, míg élek, nem felejtem el azokat a félórákat, amelyeket párnázott szobájának falai között négykezes zongorázással töltöttünk, mert neki is szüksége volt felüdülésre.
Az 1956-os forradalom utáni tisztogatás idejére elvesztettem patrónusaimat: Ujfalussy még korábban elhagyta a minisztériumot, s akkor már a Zeneakadémián tanított. Közvetlen főnökömet, Vitányit Petőfi-körös tevékenységéért rúgták ki, engem csak úgy, polgári mivoltomért. Másfél év munkanélküliség után az 1958-ban induló Muzsika című folyóirat slapaja lehettem. A párttagságot sikerült megúsznom, polgárként nem agitáltak, később, ahogy a szamárlétrán előre haladtam, azzal érvelhettem, hogy az ilyen lépést pályakezdőként kellett volna megtennem.
A szerkesztőségi tevékenység kezdetben nem lelkesített, s még munkáját megszállottan végző grafikus férjem ösztönzése is lepergett rólam. De a helyzet gyökeresen megváltozott, amikor 1970-ben a lap megbízott, majd főszerkesztője lettem. A felelősséghez tettvágy társult, s bár függtem a kor politikai-társadalmi légkörétől, fokozatosan egyre színvonalasabb munkatársi gárdával dolgozhattam. Talán elmondhatom: a lap tükre lett annak az évről évre változó zenei világnak, amelyben készült. A rendszerváltás új kihívást hozott: talpon kellett maradni. Most már nem egyszerűen a szakmának kellett megfelelni, hanem megteremteni a lap létalapját is. Eleinte gyűlöltem a koldulást; lassan megtanultam, hogy a menedzselés nem alamizsnaszerzés, a kudarc szükséges velejárója a kéregetésnek, viszont az eredmény sikerélményt szerzett, a sikerélmény kreativitásra sarkallt. Természetesen mindenekelőtt jó lapot kellett előállítani, s hogy a Muzsika színvonala évről évre javult, azt közvetlen munkatársaimnak köszönhetem, s annak az örömteli ténynek, hogy fokozatosan magunkhoz tudtuk vonzani a zenészszakma legkitűnőbb szakembereit.
Minthogy a nyolcvanas évek végén elkezdődött az addig egyetlen hangversenyrendező intézmény, a Filharmónia monopolhelyzetének megroppanása, létrehoztam a Koncert Kalendáriumnak elnevezett kiadványt, amely naptárszerűen gyűjtötte össze valamennyi budapesti hangverseny valamennyi adatát. Kezdetben csak a Muzsika olvasóinak akartam kedvezni, s még nem sejtettem, hogy a kiadvány évek múlva nélkülözhetetlen segédeszköze lesz a hangversenyrendezésnek, mert a hallgatónak teljes körű tájékoztatást nyújt, a rendezők számára meg reklámot teremt, s hogy az ezredfordulón már nem lesz olyan hangverseny, amely ne akarna hasábjain szerepelni. Azt sem tudtam, hogy a Muzsika létét fogja segíteni a nagy példányszámú kiadvány hirdetéseinek bevétele.
A Muzsika 45 éves születésnapja egybeesik az én hetvenedikemmel. Mégsem tanultam meg tisztes öregnek érezni magam: ha dolgozom, ha újabb és újabb célokat tudok magam elé tűzni, és ha fiatal, odaadó munkatársaim segítségével sikerül is ezeket elérni, úgy vélem, közéjük tartozom.
