mely a fogamzás pillanatával indul
még láthatatlanul s már az első sorával
megszületik; növeszti magát és növekszik
egész a tizennegyedik sorig. Közben bölcsen
gazdálkodik önmagával, hogy lehessen,
beleférjen a tizennégy sorba, amiért és
amivel lennie kell meglegyen; figyelve
folyton elölről előre és közben hátra még;
nagy feszültségben és izgalomban, mert
meg kell történnie a versnek, akár
az életnek, azzal, hogy elér az utolsó
sorig, ahonnan visszanézhet végül,
mint a boldog ember teljes önmagára.
Már a betűk ismeretében, az írást
gyakoroltuk tintával, tollal az első
osztályban. Én görcsös ujjakkal, feszülten.
A nyelvem is a szájam sarkában. S már
pattantam is föl: Tanító úr! Az én
tollam kotyog! Vagyis írás közben mozog
a tollszárban – akartam mondani, de
elvétettem a nagy igyekezetben.
Kisgyőrben a kotlósra is azt mondják,
hogy kotyog mikor eszik, eteti a csibéit.
Kitört a nevetés az osztályban köröttem.
Hallom most írás közben, amíg az
életem szedegetem össze a versben.
Kotyog a tollam; kikotyogja az életem.
Anyám bátyja, Lengyel István nekem
keresztapám, rendhagyó volt a családban;
kovácssegéd vizsgájára működő kis
gőzgépet készített; én vertem szét kölyökkoromban.
Lefestette a Lillafüredi Palotaszállót
két oldalról is; majd a menyasszonyát is,
aki hegedűművész volt. Aztán hegedűt
készített és ő maga is hegedült. Mint
munkás fiát keresték felszabaduláskor,
mondván, hogy most az ő ideje jött el,
de mire megszállás lett a felszabadulásból,
meghalt. Aztán rám maradt az idő,
melyben kísértette a művészet a családot;
gondoltam erre később, már mikor írtam.
Csak úgy ráléptem a régi gyalogútra
megint s mentem pár száz métert, ahol
az ifjúságom átgyalogoltam a fák közt,
szelíd vadak közt; versekről álmodoztam,
mint a lányokról. Az első lépések után
hirtelen vadászles, puskafészek jelent meg
fölöttem az ágakon, egyik a másik után;
a döbbenettől megakadt a gondolatom és
a lábam is. Visszafordultam, mert mintha
egy kivégző osztag felé mennék, úgy
éreztem magam. A levegő megtelt gyalázattal.
Most nem tudom, hogy az ember a fáról
azért jött le, hogy fegyvert vegyen
magához és visszamásszon? Vagy miért?
Szerkesztettem verseket, a másokéit;
és hogy szerettem a munkám! Akár
kertészkedni a kertben. Küldték vagy
hozták a verseket a költők; volt aki
az elsőt, volt aki az utolsót.
A szívem összeszorul, ha rájuk gondolok.
Azokra akik költők lettek és azokra
akik élnek a versben s élni fognak.
Megrendülve gondolok azokra, akik
verse által él s megmarad az ország,
túl a kivágott erdőkön, a kiáradt és
kiszáradt folyókon, a gyűlő szemétdombokon,
a ferde arcú politikákon. A szellem
csatornái átjárják velük az életünk.
A pillanatban, melyben megláttalak először,
a női szépség és az emberi értelem együttes
sugárzása lettél. Lenyűgözött és nem tudtam,
nem akartam szabadulni tőle. Féltem, nem lehetek
annyi, hogy magadat add érte cserébe. S adtad.
Kívántam, olyan legyek, hogy ne bánjad soha meg.
Ehelyett hamar meg kellett köszönnöm neked
magamban, hogy élek. Mint fiatal asszony a halál
elől hordoztál át a városon és keserűen.
Aztán úgy jártál az agy- és idegsebészet
intenzív osztályára akár randevúra. Végül
az arcod és a hangod volt az első, amit a világból
abban a villámló ragyogásban visszakaptam
az utcán, a januári fagyos mentőautóban.
A ház, amelyben verseim írom, egykor
pártház volt, ahova gyakran hívattak,
hogy mit, miért csinálok; csinálni remélek;
a ház most múzeum, ez a vendégszobája,
ahol lakom, tűnődöm a dolgok mikéntjén; az
ablakrácsban, mint kalitkában, madaraival
az Avas. Írok, hogy megtalálják a dolgok
helyüket a versemben, mint a világban;
s ők is, akik bemocskoltak egy eszmét és
szellemét ebben a házban, mely otthonommá,
műhelyemmé változott át. Versemben erkölcs
a történtek tanulsága. Mossa az ember dolgait
az idő és felragyogtatja, akkor is, ha van,
aki épp a mocskát szívja táplálékul magába.
A Bükk északkeleti részén, a Nagykőmázsa
oldalában, a gyalogúton a fák közt
éveken át gyalogoltam, szinte naponként
egy fa mellett, melynek kérgébe keresztet
véstek emlékül, hogy két ember itt ment az úton;
az egyik meghalt s a másik fölébe véste
a fába a keresztet. Megnéztem mindig, megvan-e?
Arra kellett gondolnom aki véste s arra aki meghalt.
Miért halt meg s hova temették, nem tudom.
A kereszten kívül volt-e egymáshoz közük, azt se.
Csak a kereszt nőtt, kérgesedett amíg mellette
jártam el másfél órás gyaloglással a gimnáziumba,
hajnalonként és délutánonként. Talán azért, hogy
ezt a verset megírjam; most kérdem: Áll-e még a fa?
