Ősbudai vagyok, azon kevesek egyike, akiknek Kis-Sváb-hegyi lakcíme születésüktől hetvenéves korukig nem változott. Pályám elindulását a szülői ház történelmi művekben bővelkedő könyvtára mellett az Érseki Katolikus Gimnázium (az államosítás után Rákóczi Gimnázium) humán légköre is döntően meghatározta. Történelemtanáraim mellett – mint Hegyi Károly, Bolyó László és Takács tanár úr – Lukács Zsófia latintanárnőnek vagyok különösen hálás, aki Lucretiusról íratott velem dolgozatot. Eme kis munka kapcsán, melyben Ovidius történetszemléletével hasonlítottam össze Lucretius tankölteményét, éreztem meg először a filoszkutatás sajátos ízét.
Egyiptomhoz az egyetem régész szakán keresztül vezetett az út. Wessetzky Vilmostól a szakmai precizitást, az egyiptomi nyelv és írás szépségeit tanultam meg, Dobrovits Aladárnál a színes fantázia csapongását csodáltam. A méltatlanul mellőzött Dávid Antal assziriológus a sémi nyelvek világába és Mezopotámia kultúrájába vezetett be. A Szépművészeti Múzeumban töltött gyakornoki és aspiránsi évek után – ahol Szilágyi János György irányítása szerettette meg velem a szövegek után a kultúra tárgyi emlékeit – 1958-től életem az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez kapcsolódott, és a folyamatos oktató munkát csak a hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodások szakították meg.
Ha összeadom az ösztöndíjakat, ásatási idényeket, több évet töltöttem Egyiptomban, ami a tudományos érdeklődésen túl is sajátos bensőséges kapcsolathoz vezetett az országgal, érdekes emberek barátságával ajándékozott meg. Ahmed Kadry miniszterhelyettes vezetésem alatt szerzett kandidátusi fokozatot Budapesten. A vele folytatott beszélgetések – erősen filozofikus alkat volt – a mai értelmiségiek politikai, világnézeti, vallási vívódásaiba engedtek bepillantást. Az arab apától, angol anyától származó Nabil Szwelim tengerésztisztből lett kiváló egyiptológussá, piramisok felfedezőjévé. A magyar egyiptológia sikere, hogy az ő szakmai pályája is Budapesthez kapcsolódott. Különleges élmény volt az idős angol hölggyel, Umm Szétivel (ezt a nevet a helyi fellahoktól kapta) létrejött ismeretség, aki szilárdan hitte, hogy egy hajdani egyiptomi papnő reinkarnációja, és éveket töltött egy kis parasztházban az abydoszi templom tövében, ahol – mint mondta – valaha szolgálatot teljesített. Bármelyik hivatásos régésznél alaposabban ismerte Abydosz régi emlékeit. Csodás történeteit, melyeket esténként mesélt, becses emlékként őrzöm.
Sok ásatási munkásunkkal is közvetlen, mondhatni baráti viszony alakult ki, meghívnak minket házukba, ismerjük egész családjukat, a falusi életforma sajátosságait.
Arra törekedtem, hogy a nagyon is gyakorlatias, józan mai életforma mélyén továbbélő misztikus atmoszférából is megragadjak valamit. Egyik cikkemet egy látszólag semmitmondó, de rám mély hatást gyakorló élmény ihlette. Amikor 1964-ben núbiai ásatásunkról jöttünk visszafelé hajóval, a fedélzet korlátján ülve néztem a Nílust, benne a lemenő nap képét. Valószínűtlenül óriásinak, valahogyan irracionálisnak tűnt számomra a víztükrön fodrozódó korong. Kétoldalt csak a kopár, érintetlen sivatag látszott, emlékeimben Núbia templomainak sora. Ekkor értettem meg villanásszerűen, miért tekintették a régiek szentséges országnak ezt a földet. Ásatás közben vagy esténként sikerült egyszer-egyszer valamelyik falusi otthonban megszólaltatni a munkásokat, akik szellemekről (dzsinnekről, afritokról) meséltek különös históriákat, egyikük megmutatta féltve őrzött amulettjét is, melyen Salamon pecsétje (pentagramma) volt látható.
Részt vettem az 1964-es núbiai ásatáson, mely Castiglione László vezetése alatt tárt fel egy núbiai kora középkori települést, majd 1983-tól a luxori nyugati parton vezettem egy II. Ramszesz korabeli hatalmas sír feltárását, melynek Amon fő jószágkormányzója, Dzsehutimesz volt a tulajdonosa. Jelenleg is kutatok ennek a sírnak a környékén, és nagy örömömre szolgál, hogy ma már hat magyar régészeti misszió dolgozik Egyiptom területén.
Írtam összefoglaló munkát a fáraókorról, leginkább azonban a szellemi élet kevéssé kutatott területei vonzottak. Szakmai ars poeticámnak Vörösmarty szavait – Nincs kedvem, sem időm mindennapi dolgokat írni – választottam. Írtam a csillagok vallási szerepéről, sok kiadatlan mágikus szöveget publikáltam a világ különböző múzeumaiból, és néhány évig barangoltam a gnoszticizmus és a hermetizmus homályos útvesztőiben is. Nagy vonzerőt gyakorolt rám az idő mitológiája, vallásfilozófiai, ontológiai értelmezése, és részletesen foglalkoztam Egyiptom és a görög-római antikvitás egymásra gyakorolt hatásával.
Egyiptomi irodalmi alkotások átültetésében, feleségemmel, Grigássy Éva író-műfordítóval folytatott közös munkánktól várok további eredményeket.
Az oktatás, az ismeretek továbbadása akkor jelentett valódi örömöt, ha nemcsak vizsgafeleletek, hanem tudományos teljesítmény formájában kaptam visszajelzést arról, hogy sikerült valamit adnom, érdeklődést keltenem. A jó munka örömével láttam egyesek felemelkedését az egyetemi katedra magasságáig.
Én is belépek tehát a hetvenesek klubjába. Most már csak azt kívánhatom, hogy a következő dekádkluboknak is tagja lehessek.
