Sz.: Bilek István, Mágó Jolán; nős: 1978, Baksa Judit. 1963, 1965, 1970 magyar bajnok, 254-szeres válogatott, tizenkétszeres olimpikon (kilencszer játékos, háromszor kapitány-szekundáns) 1970, 1972 az ezüstérmes, 1966 a bronzérmes csapat tagja, 1961, 1965, 1970, 1973 az európa-bajnoki ezüst és bronzérmes csapat tagja; 1979–1982 szövetségi kapitány; háromszor a világbajnoki zóna- és zónaközi verseny részvevője.
Irodalom: Győzelmünk a Sakkolimpián (1979), Versenyfutás az Aranyérmekért (1982) Örökös Sakkban (1987), Barcza Gedeon élete és játszmái (1989), Örökös Sakkban II. (1992), Magyar Sakktörténet IV. (1996) Örökös Sakkban III. (1998)
Sakkrovatok: 1974–82 Volán, 1983–98 Vasas, 1981–93 Pesti Hírlap, 1994–95 Esti Hírlap, Sportissimo 1998–2001 Napi Magyarország– Magyar Nemzet
Helyzeti előnyben-hátrányban tekintek vissza a múlt évszázadra, de alapjában véve nem sokban kell új harcállást fölvennem: biológiai órám és az idő változatlanul ketyeg, időzavarom állandó. És hogy az elmúlt ötven-hatvan évben rohanva-elakadva hogyan éltem meg a magyar sorsot egy sajátos pálya vonzásában, ugyancsak képletes időzavarban – megpróbálom utó-rajzolni.
A Ferencvárosban nőttem fel: a Gát utca, a Liliom utca, a Jázmin utca, a Viola utca, majd a Vaskapu utca a fő állomások, kis lakásokban, komfort nélkül, szegényes körülmények között, ahogyan erről Örökös sakkban (1987) című könyvemben írtam, a Bilek család viszontagságairól. Mégis, színjeles elemi bizonyítványommal bejuthattam az ország egyik legjobb gimnáziumába, s szüleim áldozatvállalásának köszönhetően egész életemre elegendő muníciót gyűjthettem egészen addig, amíg 1948-ban a budapesti bencés gimnáziumot nem államosították. Tanárainkat méltatlan eljárással eltávolították, s a politikai bűnözők kategóriájába sorolták őket: sorsu(n)kat a fordulat éve meghatározta, talán életü(n)k végéig. Csodálatos emberek voltak: osztályfőnökünk, Emőd úr (dr. Brunner Emőd) embersége, humora és polihisztorikus műveltsége sokunknak volt példakép; arcrezdüléseit is figyeltük, osztályoztuk. Karizmatikus egyéniség volt, mint ahogyan a többiek is, akikre ugyanolyan szeretettel emlékezem: Horváth Kandid igazgatónkra, Nagy Juliánra, Nádasy Alfonzra, Simonyi Kunóra… Bizony, mellszobraik helyét keresem a régi épület termeiben (Baross utca 62.), ahol 1944 májusában Germanus Gyula és hitvese tartott előadásokat az iszlámról, s ha jól emlékszem, egy ideig plakát hirdette a nem egészen nyilvános előadásokat. E falak között értettem meg, hogy mit jelent az emberi tisztesség, a humanizmus, a kultúra, az európai műveltség.
A váltás, az alkalmazkodás a sport irányába taszított (Anglia: Shakespeare, Oxford ábránd maradt), és rövidesen, már 1950-ben Budapest Gyors-sakkbajnokságán labdarúgó-sakkozóként hirtelen harmadik lettem, s nyilvánvalóvá vált, hogy tehetségem van e téren, talán még többre is vihetem, mint a labdarúgásban. Mindenesetre a Szabad Nép sportrovatában felkiáltójellel írták le a nevemet, ami akkor valamiféle sportkitüntetéssel ért fel: felfedeztek, s egyszerre felnőttnek érezhettem magamat, hiszen világklasszis játszókat győztem le: Benkőt, dr. Vajdát, Flóriánt…
Rövidesen mesterjelölt lettem, közben az ifjúsági bajnokságon első-második, s a nagy célt, a magyar sakkmesteri címet is megszereztem Salgótarjánban, 1952-ben. Indulásnak igazán nagyszerű volt, ámbár a labdarúgásról végleg le kellett mondanom: sakkozás, rajz- és nyelvtanulás, valamint gyakornoki állásom mellett igencsak az éjszakai órákra szorult vissza a magyar és a világirodalom olvasása. Jókai, Krúdy, Márai, Arany, Petőfi, Vörösmarty, Ady, Kosztolányi, Babits nem hagytak cserben ezekben a kritikus időkben sem, s mind a mai napig örömmel beszélgetek velük éjszakánként főleg, s – az anyanyelv csodájaként – élvezem évente legalább kétszer A helység kalapácsa üdítő humorát, de boldoggá tesz az is, ha csak fölpillantok könyvespolcomra, ahol kedvenceim kínálják zsenialitásuk gyümölcseit. Egyébként is: jó társaságban vannak, mert Verocchio, Michelangelo, Rodin, Gauguin alkotásai is a közelben vannak, sajnos csak reprodukciókban…hiába, ahogyan föntebb kezdtem, az időzavar és a biológiai óra mellett, még a föníciaiak balfogása is sújt egész életemben, mármint az a hihetetlen melléfogásuk, hogy feltalálták azt, ami azóta sincs senkinek. (Krúdy szerint havi négyszáz pengő extra hiányzik minden szellemi foglalkozásúnak Magyarországon… Szerintem azonban Gyula mester szerény volt: 1500 P. igen, talán ennyi elegendő lett volna, havonként.)
Néhány év alatt aztán professzionista szintre fejlődtem: 1954-ben már válogatott játékos voltam s az olimpiai keret tagja. Igaz, csak 1958-ban jutottam szóhoz, már nemzetközi mesterként (1956) de ettől kezdve a magyar sakk-kultúra prominens képviselőjének számíthattam magamat. Némi túlzással sakk-magánegyetemi tanár fokozatban, nemzetközi nagymester, szakíró-újságíró-történész-mesteredző, tizenkétszeres olimpikon (játékosi és szövetségi kapitányi, szekundánsi minőségben) számtalan kitüntetés és elismerő oklevél birtokosa.
Egyik-másik papirosra még büszke is lehetek; az MTV nívódíjára (1976), a MÚOSZ plakettjére(1978 és 1980) vagy a Maróczy-díjra (1994), mindazonáltal mulatságos, hogy mind ez ideig nem kaptam meg a magyar mesteri (1952), a nemzetközi mesteri (1957) és nemzetközi nagymesteri (1962) oklevelet, valamint az 1978-as olimpiai aranyérem megígért másolatát. Némi elégtétel, hogy 1978-ban a Fehér Ház díszfogadásán Kádár János, a protokollt felrúgva, az egybegyűlt ünneplők sorfala mellett elhaladva, óriási meglepetésre megállt előttem, és mindkét kezével megszorítva a kezemet ezt mondta: Köszönöm.
Szüleim, családom és a magam büszkeségére megmaradtam egész életemben magyarnak, s hogy ki és miért méltányolja majd teljesítményeimet: játékosként, szakvezetőként, szakíróként, a szakma népszerűsítő újságírójaként – esetleges és időszakos dolog lehet. Úgy hiszem, hogy tisztességgel álltam helyt a múlt század egyáltalában nem egyértelmű káoszában, egy olyan pályán, amelynek társadalmi értéke máig vitatott. Valóban, mi is a sakk: sport, tudomány, művészet vagy egyszerűen csak játék?! És miért politikai kurzus vagy kultúra függvénye, hogy a sakkozást is lehet művészi szinten űzni, gyakorolni éppúgy, mint bármely más szellemi foglalkozást?
E tekintetben az új évezred már jelez érdemi változást: az ISM kezdeményezésére a parlament 2001-ben hivatalosan is elismerte olimpiai eredményeinket (különösképpen az 1965–1995 közötti időszak világraszóló sikereit), és a többi sportághoz hasonló, megnyugtató anyagi helyzetbe hozta a sakkozás múlt századbeli sikereinek kiharcolóit.
Az elmúlt 25 évben a magyar sakk-kultúra képviselőjeként a televízióban, sakkrovatokban, szakkönyvekben, szimultánokban, előadásokban igyekeztem a hagyományok tiszteletében fogant meggyőződésemet társadalmunk számára érdekessé, elfogadhatóvá tenni. Íróként, szerkesztőként a Buenos Aires-i és a máltai olimpia, az Örökös Sakkban I–III., Barcza Gedeon élete és játszmái, valamint a Magyar sakktörténet III–IV. kötete jegyzi sakkirodalmi tevékenységemet.
2000-ben Pakson olimpiai emlékparkot avattak a magyar sakkolimpikonok tiszteletére, jelezvén, hogy a sakkvilágban elfoglalt helyünket száznál több arany-, ezüst-, bronzérmünk hitelesíti. Jó érzés, hogy ezekből néhányat én is a magaménak tudhatok.
Elköszönőben föl is pillantok rájuk a számítógép mellől, miközben Kosztolányi sorai jutnak az eszembe: … szép, vidám vad áldomás volt, köszönöm. Én is mindent, s remélem, sikerül néhány koccintásnyi sakkirományt majd még, a jövőben is…
