Negyven éve vagyok a vallástörténet kutatója és tanára. Eközben világosan megfogalmazódott bennem, hogy a vallás gyökere az ember szellemi természetében jelölhető meg. Az ember szellemiségéből fakad az igazság keresése és a boldogság utáni törekvése. Az igazságot és a boldogságot vagy a hit vagy pedig a tudás közvetíti az ember számára.
A nyugati keresztény gondolkodás egészen a XIII. századig e tekintetben az augusztinianizmus hatása alatt állt. Ágoston, aki édesanyja példáján azt tapasztalta, hogy – miközben a műveltek gyakran romlottak és boldogtalanok – az egyszerű és tanulatlan ember a hit révén eljuthat a boldog és szép életre, kiemelkedő szerepet juttatott gondolatrendszerében a hitnek. Ágostont ugyanis még nem érdekli az, hogy mire képes az ész és mire a hit, pusztán arra buzdít, hogy az ember a hit tartalmát igyekezzék az ész segítségével minél tökéletesebben megközelíteni. Vagyis Ágoston a hit és tudás körét nem határolja el egymástól, egyszerűen az igazságot (Istent) kutatja a keresztény életből kiindulva, amelynek egyaránt tényezője a hit és a tudás is.
Az Ágoston nyomdokain haladó teológusok ebből adódóan magától értetődő módon felhasználták spekulációikban a racionális gondolkodás eredményeit, anélkül, hogy gondot fordítottak volna annak szisztematikus kifejtésére.
A XIII. században azonban a helyzet megváltozott. Aquinói Szent Tamás (1225–1274) kijelölte a tudás autonóm területét anélkül, hogy megszüntette volna a kinyilatkoztatott bölcsesség, a hit vezető szerepét. Tamás abból indul ki, hogy bár az igazság egy – amelynek foglalata Isten –, ám birtokbavételének útja kettős: történhet az értelem útján vagy a hit révén. Ebből a megfontolásból az következik, hogy a hit és a tudás között végső fokon semmiféle ellentmondás nem lehetséges. Isten a hit révén nem közölhet olyat, ami ellentmondana az észnek, amely az Istenből való egyfajta részesedés. Ha valami képtelenség az ész szerint, akkor önmagában is képtelenség, és így Isten számára is az. De nemcsak a hit nem tartalmaz az észnek ellentmondót, hanem az ész sem állíthat fel a hittel ellentétes helytálló argumentumokat.
A hitnek és az észnek mint az igazság két egymással összhangban levő forrásának két tudomány felel meg: az ész igazságaival a filozófia, a hit igazságaival pedig a teológia foglalkozik. Szent Tamás rendszerében tehát elkülönült egymástól, de egyben harmóniába is került egymással a hit és a tudás, a filozófia és a teológia. Ez a megoldás az egyház számára megbízhatónak bizonyult, de hosszú időn keresztül kielégítette a skolasztikusok legnagyobb többségét is.
Az 1940-es évektől kezdődőleg a skolasztikus teológiával szemben egyre szaporodtak a fenntartások, majd létrejött Franciaországban az új teológia, amely azáltal, hogy jelentősen eltért a hagyományos teológiától, rámutatott a teológiai pluralizmus lehetőségére. Az új teológia sem adja fel a hit és a tudás elvi összhangjáról kifejtett hagyományos nézeteket. De amint a tudást a filozófia és a szaktudományok közvetítik, úgy a hit igazságait a teológia tudománya adja elő. Így tehát nem a hit és a tudás, hanem a filozófia mint tudomány és a teológia mint tudomány áll szemben egymással. Ily módon ha a filozófia a saját kritériumai szerint valamely tanításról bebizonyítja annak igaz voltát, akkor az igaz, még abban az esetben is, ha a teológia másként vélekedik. De ezzel egyben felhívja a teológia figyelmét arra, hogy értelmezze újra tanítását, mert egészen biztosan nem jól adja elő a hitet.
A mai filozófusok és teológusok egy időre félretették a hit és tudás összeegyeztethetőségének a problémáját, és inkább azt kezdték vizsgálni, hogy egyáltalán van-e valamilyen értelme (hasznossága) a hitnek. Hogy ad-e valami olyat a hit az embernek, amire szüksége van és amit más módon nem érhet el.
A kérdésre adott hagyományos (katolikus) válasz az, hogy a hit az örök életet nyújtja az embernek. Csakhogy ez a nézet elfogadhatatlan a ma kereszténye, illetve katolikusa számára. Ahogy Ratzinger megfogalmazta: Nem vagyunk képesek, nem vagyunk hajlandók többé úgy gondolni, hogy szomszédunk… örökre elkárhozik, csak azért, mert nem katolikus. De ebből egy súlyos probléma is adódik: Ha annyi más út is vezet az égbe és az üdvösségre, miért kívánják meg tőlünk, hogy napról napra hordjuk az egyházi dogmák és az egyházi erkölcs egész terhét. Ratzinger nem egyedülálló megoldása szerint a hit értelme a következő: Hagyjuk magunkat kiszakítani a csak önmagáért élő ember egoizmusából, és beállunk az egymásért élés nagy alapirányába. Mindezt azért teheti a hivő, mert csak a hit révén képes önmaga és a világ helyes értelmezésére. Ha pusztán az emberi szellem léteznék, a kozmosz mozgása végül is csak tragikus futás lenne az ürességbe. Ebben a keresztény örök példát lát Krisztusban, aki kiüresítette és föláldozta magát a világ életéért.
