Veszprémi Imre

szobrász (Balatonszabadi, 1932. július 29.)

    Nagy víz mellett, zsombékok közt megbúvó kis faluban születtem. Éltem pusztán, tanyák, tornyok, kunhalmok távlatában, ahol a vicinális sziluettje rajzolódott az esti égbe. Láttam a munkát, ahogy az ember birkózott a földdel, a géppel. Dolgoztam a város emberi embertelenségében.
    Szik, szél, víz, tikkadás, örökkévalóság, végletek, meghatározatlan távolságok és terek, magány, keménység, szorongás, egyedüllét, küzdelem.
    Helytállni, jelt adni. Formák, jelkövek.
    Az embert kerestem, s aztán magamat, s ma jelt adok – vagyok.
    Szobraim, azt hiszem, hívebben tükrözik ezt, mint a szavak, amelyekkel lehet játszani. Jó szavakkal illetni a rosszat, rossz szavakkal a jót. A kövekkel nem lehet játszani, nincs helye a mellébeszélésnek, azt mutatják, amik, saját valóságukat. Vagy elfogadod, vagy nem. Vagy megérted, vagy nem. Vagy szereted, vagy nem.
    A szó lassú és csak tudati… A jel félreérthetetlen, és nem kell elképzelni a valóságát, mert maga a valóság. Sűrítettsége nem enged teret semmiféle bomlasztó feltevésnek… A jel néma, de csak abból a szelíd okból, mert maga a valóság, és nincs szükség arra, hogy megfoghatóvá tegyük. Thomas Mann szavai világosak. Mit mondhatok ezek után én a szobraimról.
    Közel száz tonna megfaragott kővel a háta mögött az ember már nem deklarálja a művészet értelmét, ha ezt már korábban sem tette.
    Művészetemet évtizedeken keresztül barátaim, kik értékelik műveimet, olykor kritikusaim próbálták körülírni, szavakba foglalni:
    Szobraiban van valami folyton születő… Sajátos expresszív monumentális felfogása minden plasztikáját egyetlen nagy család tagjává teszi. (Solymár István.)
    1993-ban egy németországi kiállításomról megjelent cikk részlete:
    Veszprémi az elvonatkoztatás mesterének bizonyul, az emberi testet a lényegre vezeti vissza, anélkül, hogy az elembertelenedés veszélyébe kerülne… (Rheinische Post).

Gulag-emlékmű (Budapest, Honvéd tér)

    Nem követ divatos irányzatokat, vésőjét nem »izmusok« irányítják, a kő önmagát adó, tömör erejét hangsúlyozza, ahogyan azt az ősi kultúrák tették, több ezer évvel ezelőtt élő elődeink kőcsodákat teremtő kőerejével. A kő formája, színe, keménysége törvény, ezt kell alakítani a mondanivalóhoz, de csak annyira, hogy az mindig sűrített, egyszerű képlet maradjon, s a kő ne veszítse el belső törvényeit. A végletekig leegyszerűsítés híve, ami a szobrászatban szinte a legnehezebb. (Kiss Sándor szobrászművész.)
    Egy kedves elmarasztalóm az első kiállításomról így írt:
    Ma már az átlagos műveltségű kiállítás-látogató is tudja, mit kezdjen egy madárkővel. Tudja, hogy a folklór és a régi hiedelem-világ ihlette Bartók zenéjét… s e barbár jelképvilág, az ilyen ősi szimbólumok a »tiszta források« szépségét, romlatlanságát mutatják meg a mai társadalomnak… Az a szikla ott a Műcsarnokban jelképes fogódzó a művészet megidézésére. Valóban kultikus kő.
    Valami azonban nincs rendben magával a kultusszal… A művészetcsinálás… szándékának kissé gazdátlan, a közönségtől is gyakran magára hagyott sorsát szimbolizálja a Madárkő és talán azt, hogy a folklór felidézése ma már ugyanúgy magán viselheti az akadémizmus jegyeit, mint minden olyan produktum, ami a művészettörténet nagyjainak árnyékában születik. (Élet és Irodalom, Perneczky Géza, 1970). Azóta keresem ezt az árnyékot, mert mindig a napon dolgozom, keresem, hogy kicsit megpihenhessek.
    Hitvallásomat leghívebben Epikuros szavai tükrözik: Sohasem törekedtem arra, hogy a tömeg előtt tetszést arassak: ami nekik tetszett, ahhoz én nem értettem, amit pedig én tudtam, messze volt az ő látókörüktől.
    Első kiállításom után 25 évvel így írtak itthon: Puritán, szinte a kíméletlenségig tömör, a lényegig sűrített jelig lecsupaszított szobrain mélyen érző humánum, az emberi lét csodálata érződik. Franciaországban pedig ezt írta a kritikus: Ki kell hangsúlyozni a hasonlatosságot Bartók zeneművészete és Veszprémi kifejezési módja között: nem figuratív, nem absztrakt, a modernség kifejezése az antik mitológia bölcsőjében. (Sud-Ouest, Bordeaux, 1992).
    A különböző kövek szerelemeseként portugál és carrarai márványban, ónixban, vörös márványban, mészkőben, dolomitban valósítja ősi formákat felelevenítő, ám mindig a mához szóló, letisztult formavilágú, ám mindig emócióval is teli plasztikáit. Járva Európa művésztelepeit, Veszprémi egyben a magyar művészet követévé is vált, hiszen nagyméretű munkái sok országban hirdetik szobrászata eredetiségét, értékeit. (Demokrata, Feledy Balázs, 2000).
    E kaleidoszkópot Örkény István baráti szavaival zárom, ő értette meg igazából műveimet, művészetemet: Mint a pionírok a szűzföldeket, úgy veszik birtokukba ezek a szobrok alaktalanul lebbenő álmainkat. Nem a létezőt oldják fel, nem is a semmiből teremtenek létezőt, hanem a formátlanságból formálnak ember-formátumút – ismeretlenül is ismerőst.