Rossz időpontot választottam a megszületésre, már amennyiben ezt egyáltalán választani lehet: a legnagyobb dologidőre esik, amikor a mienkéhez hasonló középbirtokos parasztcsaládokban minden dolgos kézre égető a szükség kertben és mezőn egyaránt. A Ménfőn eltöltött gyerekkor világa és élményei meghatározó erővel hatottak egész életemre, rányomva bélyegüket mind írásaimra, mind gondolkodásomra. Könyvekbe szerelmes édesanyámtól örököltem az írott szó iránti igen korai érdeklődésemet: már az elemi megkezdése előtt írtam-olvastam.
A tanítónak nem volt nehéz rábeszélnie szüleimet taníttatásomra. A gimnáziumot 1944 őszén kezdtem a győri bencéseknél, az egyházi iskolák államosítása után a Révai Miklós gimnáziumban került sor érettségimre 1952-ben.
Jeles bizonyítvánnyal ugyan tovább tanulhattam, de oda vettek fel, ahova nem is jelentkeztem: az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogtudományi Karára. Jelesen lerakott vizsgáim ellenére egy év után mégis elzárták előlem a további tanulást, mondván: kulákgyanúsak a szüleim. Egy évi gyári munka és a Nagy Imre fellépése nyomán megenyhült politikai légkör azonban újból lehetővé tette számomra a tanulást, ezúttal orosz–magyar szakosként a budapesti, majd ennek megszűnte után az egri tanárképző főiskolán. Ekkoriban már jelentek meg írásaim, főképpen versek, s viszonylagos ismertségem folytán választottak be a főiskolai MEFESZ vezetőségébe 1956-ban. A forradalom kirobbanásakor tagja lettem a városvédelmi bizottságnak Egerben, mely mindvégig a helyi forradalmi események irányítója volt. A főiskolások képviseletében beválasztottak Eger Városa Forradalmi Tanácsába, másnap pedig Heves Megye Forradalmi Tanácsába, ahol aztán nyomban kineveztek a megye napilapjának, a Népújságnak a főszerkesztőjévé. Az 1956-os forradalom napjai épp oly meghatározó erővel hatottak rám, mint gyerekkorom paraszti világa.
November 13-án az időközben Egerbe is visszatért szovjet csapatok parancsnoka azonnali hatállyal kiutasított a városból. Ekkor vonatokra kapaszkodva szüleim házába tértem vissza, Ménfőcsanakra. Falunkon is, meg a szomszédos Győrön át is tízezrével vonultak a menekültek a közeli osztrák határ felé, de én nem tartottam velük, mert úgy éreztem: minden a szülőhazámhoz köt. 1957-ben, január vége táján, hivatalos levélben értesítettek arról, hogy kizártak az ország összes egyeteméről és főiskolájáról. Készültek arra, hogy felelősségre vonjanak. Február 6-án délelőtt virágnyelven írt táviratot küldött egy jóakaróm, hogy a hatóságok letartóztatásomra készülnek. Azonnal elhagytam szüleim házát, ahol alig két órával később már meg is jelent értem a belügyminisztériumi gépkocsi. Szinte csodába illően (de amiért a valóságban súlyos ezreket is le kellett tennem megmentőm markába) sikerült február 7-én éjjel Jugoszláviába átjutnom, ahol öt menekülttáborban öt hónapot töltöttem, nagyrészt internáltsággal fölérő körülmények között. Norvégiába július 5-én jöhettem tovább, ebbe a hűvös, tiszta világba, ahol politikai menekültjog várt rám. Az Oslói Egyetemen 1963 decemberében fejeztem be tanulmányaimat a candidatus philolologiae cím megszerzésével. Rögtön az oslói Egyetemi Könyvtár tudományos munkatársa, majd főmunkatársa, később pedig főkönyvtárosa lettem, s onnan mentem nyugdíjba is 35 évi szolgálat után.
Találkozásom az északi világgal, megismerkedésem a nyugati demokratikus életelvekkel életem harmadik meghatározó élménye lett. Időközben folyton írtam, 1962 tájáról egyre többet norvégul is. Magyarul írt munkáim nyugati magyar folyóiratokban, illetve kiadóknál, a norvégul írottak pedig skandináv (elsősorban norvég) lapokban és kiadóknál jelentek meg. Az ezekben az évtizedekben keletkezett verseim java 1997-ben Fényörvény életünk címmel jelent meg a budapesti Széphalom Könyvműhely kiadásában. Egyfajta szellemi közvetítő hídként norvég kiadóknál tíz kötetben adtam ki modern magyar írókat (hadd említsem csak Illyés Gyulát, József Attilát, Weöres Sándort, Pilinszky Jánost, Kányádi Sándort és Csoóri Sándort, valamint a XX. századi magyar lírát Ady Endrétől Nagy Lászlóig bemutató fordításköteteimet), míg a norvég irodalom magyarországi megismertetésére eddig öt kötet kiadására nyílt alkalmam, a nagyszámú folyóiratközlés mellett.
Személy szerint én ezeknél is fontosabbnak tartom 1994-ben Oslóban megjelent, norvégul írt hatszáz oldalas könyvemet a magyar történelemről és művelődésről: Az Ungarns historie og kultur az első skandináv nyelven írt beható elemzés hazánkról; több északi egyetemen kötelező, illetve ajánlott könyv lett történészek és nyelvészek-irodalmárok számára. De a nemzet idegenbe szakadt napszámosaként hozzávetőlegesen nyolcszáz magyar tárgyú szócikket is írtam: a Norvég nagylexikonba (Store Norske Leksikon), amelynél a magyar anyag megbízott szerkesztője vagyok 1978 óta. Ilyeténképpen nem csupán lélekben nem, de irodalmi tevékenységemben sem szakadtam soha el szülőhazámtól – amit távolról se mindig írnak a javamra. S furcsa módon főképpen Magyarországon nem!
