Pataki kisdiákként gyakran gondoltam, hogy milyen jó lett volna száz évvel korábban, a hősi korban élni. Látni Széchenyit, hallani Petőfit és Kossuthot. Nem sejtettem, hogy alig egy évtized múlva én is tanúja leszek, hogy – Pilinszky szép szavaival – „a tények mögé száműzött Isten időről-időre átvérzi a történelem szövetét”.
A Központi Szemináriumban az őszi lelkigyakorlat csöndjét egyszer csak felverte a fegyverropogás. Másnap hallottuk, hogy ledöntötték a Sztálin-szobrot. Harmadnap pedig kispaptársammal a Madách téri SZTK-rendelőbe menet láttuk a téren a holttestekkel megrakott teherautókat s a járókelők arcán a döbbenetet és az iszonyatot. Aztán megéltük, hogy a világ leghatalmasabb hadserege a pesti utcákon a pesti srácoktól elszenvedte a hadászat történetének legcsúfosabb vereségét. Az Üllői úton leomlott házfalak között kiégett harckocsikat és katonák ellapított holttesteit kerülgetve igyekeztünk a kórházakba. És ott találkoztunk csodálatos fiatalokkal, akik szétlőtt kézzel éjszaka kiszöktek a kórházból, hogy társaiknak segítsenek őrséget állni, plakátot ragasztani. Diáklányokkal, akik golyózáporban szedték össze a sebesülteket. Orvosokkal és ápolónőkkel, akik napokon át alvás nélkül álltak a műtőasztalok mellett. Élelmiszer- és gyógyszerraktárrá átalakított tantermeinkből hordoztuk szét a Máltai Szeretetszolgálat küldeményeit. Láttuk az utcákon az érintetlen betört kirakatokat, az őrizetlen adománygyűjtő nyitott ládákat és a tereken a frissen hantolt sírokat. A tények mögé száműzött Isten átvérezte a történelem szövetét.
Fél év múlva a Fő utcai börtönben, aztán a Markóban, a Gyűjtőben és Márianosztrán, majd a ’63-as amnesztia után Sárospatakon és ’73 óta itt a körömi plébánia csendjében sokat töprengtem, hogy kié volt ’56? Milyen eszme hevítette és milyen érzés dobogtatta azonos ritmusban milliók szívét? Azt hiszem, ’56 két kulcsszava az autonómia és a szolidaritás: az önrendelkezés eszméje és a testvériség szelleme.
1956 az emberi személy lázadása volt a dialektikus és a történelmi materializmus brosúráiba csomagolt önkényuralom ellen. A lenini elv ellen, mely szerint erkölcsös mindaz, ami a szocializmus győzelméhez vezet, s ennek gyakorlati értelmezése ellen, mely szerint erkölcsös mindaz, amit a kommunista párt mindenható főtitkára elhatároz. Aki elé reszketve léptek legbizalmasabb emberei is, mert tudták, hogy egyetlen szavával bárkit, bármikor, bármiért megfoszthat az életétől. Ezt a bálványt, a gulagok istenét döntötte le október 23-án Budapest népe.
1956 a család autonómiájának lázadása volt a kollektivizmus falansztere ellen. A személyiségünket formáló és kiteljesítő családi életé, melyet az íróasztal mellett gyártott ideológia feudális csökevényként akart eltörölni, hogy a gyermekek és felnőttek, a férfiak és nők érzelmi életének központja a permanens forradalom eszméje által hevített mozgalom legyen.
1956 az autonóm polgári közösségek lázadása volt a párt hatalmi monopóliuma ellen, amely gyanakvó szemmel figyelt és számolt fel minden baráti társaságot, egyesülést és egyházat mint a szocializmus megdöntésére irányuló potenciális szervezkedést.
És 1956 a szuverenitásától megfosztott nemzet lázadása volt az ideiglenesnek nevezett végérvényes megszállás ellen. Az élet minden területét irányító szovjet tanácsadók arroganciája ellen, akik jól ismerték Sztálin ítéletét a Kárpát-medencébe betokosodott idegen testről: a magyar kérdés vagonkérdés.
1956-ban Dávid legyőzte Góliátot. Egy világhódító ideológia és egy világuralomra törő nagyhatalom halálos sebet kapott. A szalonbolsi írók, művészek és filozófusok többé nem mentegethették magukat Lukács György minden aljasságra és embertelenségre felmentést adó paradigmájával, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. A felbomló testről többé már nem lehetett eltüntetni a hullafoltokat.
1956 novemberében a pesti házak falán megjelent a felírás: Reszkess, Szerov, jönnek az óvodások! Az óvodások eljöttek és kutatják a titkos levéltárak lassan megnyíló szekrényeit, vonják le a vészkorszak tanulságait, és dolgoznak az emberi személy, a család, a polgári közösségek és a kis népek autonómiáját tiszteletben tartó társadalom és világrend megteremtésén. Lehet, hogy munkájuk gyümölcsét csak unokáik fogják élvezni. De – ahogy Patakon tanultuk – In rebus magnis et velle sat est. Nagy dolgokat akarni is elég. Mert csak az álmaink válhatnak valóra.
Az éjjel azt álmodtam, hogy október 23-át az ENSZ az autonómia világnapjává nyilvánította.
