Ha lehunyom a szemem és a szülőföldemre gondolok, a külvárosokra és a belvárosi utcákra, a Házsongárdra meg a hóstáti negyedre, az Írisz-telepre és a Csillag-hegyre, a Kálvária-templomra és a Rabok kertjére, gyöngéd képek vonulnak tova előttem, mint tavaszi félálomban, és ilyenkor látom igazán, mi mindenre is emlékszem: érzem, hogy a leheletem tejszagú, hogy zsenge bordáim szinte ropognak a friss levegőn, és járáshoz alig szoktatott talpam külön-külön csiklandozza valamennyi homokszem, miközben leereszkedem valami homályos patakmederbe, a hatalmas és méregzöld keserűlapik közé, ahonnan hűvös iszapszag csap fel, és egy lila fazék sejlik elő a borzongatóan titokzatos kerti bokor alól…
A szülőföld lebegő teknő a bodzabokrok árnyékolta malomárok vizén, és boldog sejtés, hogy az ismeretlen kanyarok, sötét hídaljak, zöld bolgárkertek paradicsom- és mentaillatú partjai után egyszer kijutok a végtelen kék tengerre…
A szülőföld három szem sárga szilva egy fekete sírkőlapon, és gyerekes meggyőződés, hogy miközben a kövön átmelegedett gyümölcsöt majszolgatom, dédnagyapáink emlékéből táplálkozom, akikhez lenyúlik a szilvafa gyökere…
A szülőföld hársillatú szorongás, egy kép, amely fölidézi, hogy ott kuporgok a Farkas utcai vén fa lombjai között, és miközben óvatosan szedegetem a virágot, nehogy a járdán tovakocogó gyalogjárók észrevegyenek és fölhívják rám a rendőr figyelmét, egy szépen berendezett szoba homályát kémlelem, amelyben fiatal pár ölelkezik…
A szülőföld egy apró hal, amelyet a lezárt malomárok pangó vizéből halásztam ki édesanyám szakadt selyemharisnyájával, hogy aztán kannába téve átnyargaljak vele a városon, mintha meg volnék győződve, hogy a halacska hasában gyémántdarab rejtőzik…
A szülőföld gyertyafényes viskóból kiszüremlő fohász, egy asszony suttogó hangja, aki kilenc keddi böjtöt fogadott, csak hogy előkerüljön a sárga foltos macskája…
A szülőföld érces és édes harangszó, amely az aranyló galuskákat ringatja a vasárnapi húslevesben…
A szülőföld a katonazenekar felfújt képű trombitása, akinek ringatózó lépkedése közben a hátába lehel a nagydobot vonszoló póniló…
A szülőföld az a hely, ahol legtitkosabb és leggyötrőbb vágyam volt, hogy magamban lehessek napokig egy Chifor nevű tulajdonos szódavíztöltő-telepén, és kedvemre leihassam magam a sasszájú üvegekből felszökő életelixírrel…
A szülőföld óriása pitonkagomba, amelynek tetejéről látni lehet a kék párában derengő kedves várost…
A szülőföld a szőke Szamos, amely egy tébolyodott pillanatában úgy rohant alá a Gyalui-havasok felől a városba, hogy a kunyhóban, amelyet elragadott, még félénken pislogott a petróleumlámpa…
A szülőföld az ősi református kollégium, amelynek ablakában sápadtan izzó arccal könyököl Apáczai Csere János…
A szülőföld Mátyás király csizmája, amelybe oly félénk kíváncsisággal pillantottam, akár egy vulkán kráterébe…
A szülőföld nedves tornyok csillogása, eső utáni napsütés, kaporillat és Brassai Sámuel papírbillentyűzetű zongorájának halk akkordjai…
A szülőföld az a város, ahol egyszer én is harangoztam, a Szent Mihály-templom tornyában csimpaszkodva a súlyos kötélbe, miközben a diadaltól kiáltozni, a félelemtől pedig jajgatni szerettem volna, hiszen néha úgy éreztem, hogy a harang fölkap és kiröppenek a fenti keskeny ablakon, ahol a galambok közlekednek; a harangozó azonban némán és szigorúan állt mellettem, mintha biztatna: húzzad csak, fiam, húzzad, hiszen a te városodnak harangozol estére, és úgy is illenék, hogy minden itt lakó egyszer harangozzék bennen a toronyban!
És azóta a szülőföld számomra halk, de folyamatos harangszó, amely a napfényt ringatja és az aranyló galuskákat a vasárnapi húslevesben, és a galambokat lebegteti a magasban, és a port Mátyás csizmái körül, és elmélyíti a ráncokat Apáczai arcán, de egy kis mosolyt is megrezzent rajta, és hintáztatja a Szamos szőke habjait és a hársfák lombját és az emlékeket, és az eperszínű fényképeket a falon, nagyanyám és nagyapám arcát. És a szívemet, hogy erősödjék benne a bizalom: jó volt itt élni, ebben a városban, ha olykor a szorongató idő körbefogta is, hogy vádaskodón meggyűlöltesse velünk őt: vajon a köveidet megehetik-e a bennrekedt éhezettek? – nevetett az arcába.
Én azonban e percekben leszegtem a fejem, és a földre néztem, hogy ne lássam városom zavarát; de nem vágytam el se Párizsba, se Londonban, vagy Rómába, hiszen szülőt nem választhat magának az ember. Ami pedig a többit illeti: tudtam, hogy még a sírköveken is találok majd két-három szem szilvát vagy körtét, mert Kolozsvár szeszélyes lakói még a Házsongárdot is teleültették gyümölcsfákkal!
