Szüleim mindkét ágon tősgyökeres csongrádiak, a szülőföldhöz való erős kötődéssel.
Édesapám fogorvos, amatőr régész, helytörténész, néprajzkutató. Élete során mindent önzetlenül városáért tett. Élete végén Pro Urbe Díjjal tisztelték meg. Halála után róla nevezték el az általa felfejlesztett múzeumot. Édesanyám latin–görög–történelem tanár, doktori disszertációját Csongrád történetéről írta.
Szüleim olyan nevelésben részesítettek, melyben az értékrend belső értékeken alapul. Nem prédikálásokkal tették ezt: példájukkal élték elénk az életet. Hosszú pórázra engedtek két öcsémmel együtt. Tehették, a család megtartó ereje, biztonsága olyan erős volt. Így már kora gyerekkorunktól együtt éltünk a tiszai tájjal. A vakációkban keresztbe-kasba úsztuk a folyót, ladikkal árterületeken a kesernyés illatú füzesek közt kalandoztunk.
Ezek az emlékek belénk épülve egész életre elég alapozást, tartást adtak ahhoz, hogy segítség legyen a későbbi viszontagságok, hátrányok megélésében.
Édesapám méltatlan megpróbáltatásai, melyek fiatal éveimre estek, mindhármunk életére, tanulmányaink akadálytalan folytatására kihatottak. Már gyerekkoromban éreztem, hogy vizuális kifejeződést keresnek gondolataira, és olyan pályát kell választanom, ahol ebben képezhetem magam. Amikor felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, szüleim egyáltalán nem örültek. Féltettek – szeretetből – a művészpályától. Legyek inkább tanár, mint édesanyám, ezt kívánták. Szót fogadtam: a festő szak mellé a rajztanári szakot is felvettem, sőt restaurátor is lettem.
Főiskolai éveim végén férjhez mentem. Három gyerekem született.
Valóban a tanári pályán telt el az életem. Ezt hivatásnak éreztem, és teljes odaadással tettem a dolgom. – A három gyerek nevelése, az egyszerre több helyen való tanítás, a sokszoros helytállás mellett teljesen le kellett fojtanom magamban a vágynak még a gondolatát is, hogy valamit alkossak. Életem nehezítette a nem sikerült, két évtized után végleg zátonyra futott házasság. Ennek ellenére mindhárom gyermekem tanult, diplomát szerzett – ezt nagyon fontosnak tartottam, hogy elérjék.
Nyugdíjaséveimben óvónőképzőbe hívtak tanítani. Itt sok ötlettel gyarapíthattam a leendő óvónők motiválását. Olyan foglalkozási kereteket találtam ki, amelynek hasznát tovább tudják adni az óvodásoknak. Itt vetődött fel a mézes tésztával mint plasztikai anyaggal való formázás ötlete is. Tanítványaim sikerélménye, öröme visszahatott rám. Magam is művelni kezdtem több értő kollégám biztatására ezt a rendhagyó műfajt. Kialakítottam ebben egy egészen egyéni stílust. A reliefeket képként felkasíroztam. Így lett mézesképeimből kiállítás elsőként az Angelika galériájában, és követte a kiállítások hossza sorozata. A hollókői bemutató azt vonta maga után, hogy ott mindig van kiállításom. Prágába, többfelé külföldre is elkerültek kollekcióim. Televíziós bemutatások, a kompozícióim poszternaptárnak való felhasználása már több éve megismerhetővé teszi, amit csinálok.
A hosszú évek során lefojtott indíttatások kimeríthetetlenül törnek fel. Kezem gyorsan, intuitív tudja követni érzéseimet, gondolataimat. Így elevenednek képi álmokká a. gyermekkor emlékei: a csongrádi kedves barokk templom, ahol annyit elbámészkodtam. (Meztelen angyalkáinak pici koromban, télen babaruhát vittem, hogy ne fázzanak…) Témáim a népköltészet, irodalmi illusztrációk, mesék és az angyali világ.
Most az NKA pályázatának sikereként Ady Endre Kis, karácsonyi énekét illusztrálom. Ez a gyermeki lelkületű, népi mondóka-ritmusú, hitvallásszerű Ady vers nagyon az én karácsonyillatú mézeseimbe kívánkozik.
Hetvenedik évemhez közeledve, visszatekintve úgy gondolom: így volt jó az élet, ahogy megadatott. Ami rossz, nehéz volt, az is javamra válhatott. Most, az út vége felé a mézeskalács megédesíti a napjaimat, s talán másoknak is derűt ad. Törvényszerű, hogy a felhők mögül kisüt a nap…
