Az egyetemhez az út a „Trefort”-ból vezetett. Az első alma mater tanáraira csak őszinte hálával és szeretettel tudok visszagondolni. Páratlan emberfők voltak; kiváló útravalóval láttak el.
Az ELTE Bölcsészkarára 1950-ben kerültem. Ott néhány hét alatt eldőlt, hogy turkológus leszek. Tehát nem romantikus vonzalmak voltak az előzmények: a választást kiváló történész professzoraim sugallták.
A Török Tanszéken éveken át egyszemélyes évfolyamot alkotva voltam tanítványa a nemzetközi turkológia nagyjainak, Németh Gyulának és Fekete Lajosnak. A szak relációi Ligeti Lajoshoz is elvezettek. Tőlük a szakma reáliáin túl valóban mindent meg lehetett tanulni, amire a tudományos pályán való induláshoz szükség volt.
Ugyanakkor Németh Gyula és Ligeti Lajos – páratlan tudósok – saját holdudvaruk megszervezésében nagyon nehéz emberek voltak. Az orientalisztika „működését” illetően nemkülönben. Más elképzelés elkerülhetetlenül összekülönbözéshez vezetett velük. Ez történt velem is. Tudós nagyságukat mutatja, hogy mindezt félre tudták tenni, amikor nagydoktori értekezésemről kellett dönteni; Ligeti Lajos pedig – Németh Gyula akkor már nem élt – tanítványai előtt ajánlott engem akadémiai tagságra.
A fiatal kutatói évek tapasztalataiból egy nagy elhatározás fakadt: a tudományban csinálj mindent úgy, mint a mesterek, az emberi közegben mindent másképpen.
A véletlen műve volt, hogy életutam igen korán a külföldhöz kapcsolódott. 1955–1956-ban – aspiráns koromban a szófiai egyetem meghívására turkológiát kellett előadnom ugyancsak népes diákseregnek. Ezt néhány év múlva a Humboldt Egyetemen és a Német Tudományos Akadémián való tevékenységem követte (1963–1982).
Ez utóbbi, pályafutásomat valóban meghatározó külföldi meghívás elfogadásának azonban már más okai is voltak.
Az aspirantúra elvégeztével egyre jobban érzékeltem, hogy „generációs kollégáim” még kibicként sem szeretnének látni az orientalisztika „kártyapartijában”. Így – bár akkor a lehetőségek igen limitáltak voltak – külföldi asztalok után kellett néznem. Ott pedig azonnal jobb lapot osztottak nekem. A feltétel azonban az volt, hogy azzal – különösen egy idegennek – igen jól kellett játszani.
Ez pedig egy életen át a többre és jobbra való serkentő kihívást jelentett.
A német földön eltöltött húsz év után 1982-ben kerültem haza. Harmatta János, Köpeczi Béla és Ligeti Lajos ajánlására lettem Akadémiánk tagja; kevéssel később – egy főtitkári kezdeményezésre – az Akadémiai Kiadó főigazgatója (1984–1990).
A kilencvenes évek ismét külföldre szólítottak: 1992-ben az új alapítású Ciprusi Egyetem Turkológiai Intézetének lettem igazgatója. A görög–török ellentétek szigetén, a görög oldalon kellett megalapítanom a turkológiát. A munka nem volt könnyű, az Aphrodité szigetén töltött esztendők ezzel együtt felejthetetlenek.
Mi az évek mérlege?
Ami a tudományos publikációkat, funkciókat és elismeréseket illeti, ezekről itt ne szóljak – tájékoztatnak róluk az ismert kézikönyvek.
A turkológia munkában és eseményekben gazdag életutat jelentett számomra. A nemzetközi tudományszervezésben nem kevés rangos feladatom akadt. Ebből adódóan s vendégtanárként is bejárhattam a világot.
Őszintének kell lennem: voltaképpen köszönettel tatozom „generációs kollégáimnak”, hogy nem szívesen láttak itthon.
Az életút kronológiai kerete nem a mi választásunk. A századot, amelyben élnem adatott, igazán nem lehetett szeretni. Ami körülöttünk történt, azért a mi generációnk ugyancsak megfizetett. A század maga mégis kihívás volt minden gondolkodó ember számára. Számomra az ugyancsak „kalandos posztok” megtetézték ezt: nehéz közegekben kellett embernek, európai polgárnak maradnom.
Barátaim és kollégáim sugallják, hogy írjam meg memoárjaimat. Lenne mondanivalóm. Címet már találtam: Ellenszélben – szélárnyékban.
