Közel hetven év a százból – a XX. századból. De milyen hetven év! Kisgyermekkorban már folytonosan háborúról hallott az ember. És az a dolgok természete szerint be is következett. Nélkülözések, kibombázás. Egy félóra alatt üszkös gerendák maradtak a családi otthon helyén. Üldözések, bujkálás, ostrom. A felszabadulás pillanatnyi érzése, aztán… Félelem, megint félelem. Nemsokára újabb üldözések, és már elbújni sem lehetett. Kitelepítés, munkaszolgálat. Ilyen csomaggal a hátamon indultam útnak az életbe. De a szerelem erős: mindegy, hogy mi, csak színház legyen. Így lettem díszletmunkás a Vígszínházban (akkor Néphadsereg Színház). Aztán vidék, ahol a Nemzeti legendás igazgatója, Németh Antal töltötte száműzetését mint beosztott rendező. Két évig voltam az asszisztense, és megtanított a szakmára. Később, elérve végre a főiskolát, ott már nem sok újat tudtak mondani. Pályám során gyakran megkérdezték, honnan tudod így vezetni a színészt, ilyeneket kihozni belőlük, sokszor alig ismertekkel, kezdőkkel nagy alakítások ívét felrajzolni? Ez volt a Németh Antal-i iskola. Vagyis a rendezés lényege. Amikor még az adott darabot rendezte a rendező saját idegbaja helyett, és a közönségnek szólt a mű, nem a konkurenciának.
Televíziós pályafutásom során 76 ún. egész estés tévéjátékot rendeztem. Emlékezetem szerint ebből három nem volt siker. Munkáim jelentős része történelmi film volt. Először privát érdeklődésem fordított a múlt felé. De döbbenten érzékeltem, micsoda kirobbanó érdeklődés nyilvánult meg a közönség részéről. Olyan időben volt ez, mikor a hatalom biztató jelenről és gyönyörű jövőről szónokolt folytonosan. Irodalomban, filmgyártásban, iskolai oktatásban háttérbe szorították a történelmet, ami megmaradt, az hamisítás volt. Természetes volt tehát a kiéheztetett közönség reagálása. És minden központi akarat mellett vagy ellenére sem vállalta senki, hogy a történelmi tárgyú filmeket letiltsa a képernyőről.
Egy felettesem azért megrótt, hogy mindig főrendek szerepelnek a filmjeimben. Ezen változtatni kell – mondta. Sajnos – válaszoltam – azok csinálták a magyar történelmet. Miközben végül is elfogadták, hogy filmjeim históriánk egyes eseményeit dolgozzák fel, nem vették észre, mindegyikben arról beszélek, mindig azok voltak történelmünk felelős, előrevivő alakjai, akiket erre képességük, képzettségük, neveltetésük alkalmassá tett. Széchenyi belerajzolt az eléje tett vázlatokba (pl. nagycenki kastély). A szocialista (kommunista) miniszter vagy megyei vezető hosszú tologatás, huzavona után azt mondta, majd a szakértők… Azok meg legtöbbször azt lesték, mit sugall a főnök. Születtek is „csodák” az élet minden területén.
Hallgatni, dolgozni, kis huncutságokkal adni és építeni. Történelmi filmjeim mindegyike jelenre fordítható parabola volt. Ettől volt igazi nagy siker. És milyen érdekes szeizmográf a közönség és vele kölcsönhatásban az alkotó is! A nyolcvanas években – amit ma puhuló diktatúra időszakának hívnak – vígjátékokat kezdtem csinálni. Felkutatva azokat a háború előtt írt színházi sikereket, melyeket a „kemény” időszakban polgári giccsként letiltottak. A siker, mert itt is kiéheztetés történt, óriási volt. És mint a történelmi filmek esetében, úttörő voltam a vígjátékokkal is. Hát ha szabad, akkor mi is sikert akarunk, mondták a kollegák. De őket nem Németh Antal tanította.
„Az élet szép, tenéked magyarázzam?” – írta Heltai Jenő. Minden keserűségével, rondaságával együtt is szép. Mert Élet.
