Szüleim Kolozsváriak, az első világháború után menekültek Magyarországra. Az egész rokonság Erdélyben élt. Mi, gyerekek már itt születtünk. Jogász apám Szabadszálláson telepedett le, én is ott születtem. Szülőfalumról kevés emlékem van, mert iskolai tanulmányaimat Kecskeméten kezdtem el nagynéném felügyelete mellett. A kecskeméti Tanítóképző gyakorló elemi iskolájában a később Kossuth-díjjal kitüntetett Magyar Ilonka tanító néni ismertetett meg a betűvetéssel, akire még ma is sok szeretettel emlékezem. Ezt követően a kecskeméti gróf Tisza István Református Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, amelyet a második világháború vége szakított félbe. Apám, idősebb bátyám a frontra került, nővérem hadikórházban dolgozott, a család többi tagja menekült. Kikerültem Ausztriába, ahol gyerekfejjel ismertem meg a honvágyat s ahonnan a legelső alkalommal hazatértünk. Eltelt egy félév, amire a család minden tagja ismét találkozott. Vesztettem egy évet, ezért a hatodik gimnáziumot magántanulóként fejeztem be, de ennek a rohammunkának a hiányait nem tudtam bepótolni. Apámat nyugdíjazták, a család nehéz körülmények közé került.
Az érettségi utáni pályaválasztásomban három tényező játszott szerepet. Kiváló matematikatanárom, Szemerei Andor, fiatalabb bátyám akkor fejezte be a Műszaki Egyetem kultúrmérnöki szakán tanulmányait, és legjobb barátom is mérnöknek készült. Így azután a Műszaki Egyetemen mai szemmel nevetségesnek mondható szintet követelő felvételi vizsgát tettem. Akkor a fiatalok pályaválasztásának eldöntését nem az érdeklődésük, képességük, hanem a tervezett szakemberlétszám határozta meg. Ennek megfelelően nekem is a Szegedi Tudományegyetem vegyész szakát ajánlották fel. Választhattam: három év katonai szolgálat vagy a vegyész szak. Utóbbi mellett döntöttem. Csak az egyetemen derült ki, hogy engem nem is a vegyész szakra, hanem a biológia–kémia tanárszakra irányítottak.
Soha nem akartam tanár lenni. Az 1950/51-es tanévben a Szegedi Tudományegyetemen akkor a legnagyobb létszámú – 124 fős – évfolyam a mienk volt. Az előző évfolyamokon nyolcan-tízen tanultak. Olyan kiváló professzorok oktattak, mint Ábrahám Ambrus, Bartucz Lajos, Greguss Pál, Koch Sándor. Az első félévben hatvanhatan maradtunk, s ez a létszám megmaradt a negyedik év végéig.
Mikor kiderült, hogy tanárok leszünk, mindenki igyekezett valamelyik tanszéknél bebiztosítani a helyét, hogy a diploma megszerzése után ne kelljen iskolában tanítania. Ekkor derült ki, hogy a 124 hallgatóból mindössze három akart tanár lenni és a legtöbbet az általa választott szakról átirányították.
Én az Embertani tanszéken próbálkoztam s akkor nem is gondoltam, hogy ez lesz fő munkahelyem. Másodéves koromtól kezdve demonstrátorként dolgoztam a tanszéken, de a diplomám megszerzése után osztatlan tanyai iskolába irányítottak.
Végül fél évig Kecskeméten általános iskolában tanítottam nappali, levelező és esti tagozaton. 1955. február 1-jén visszahívtak az Embertani tanszékre, ahol tanársegédi állást kaptam. Ma is itt dolgozom. Végigjártam az összes fokozatot, 1961-ben adjunktusi, 1977-ben docensi, 1980-ban tanszékvezető docensi, 1988-ban egyetemi tanári kinevezést kaptam. A tanszéket 1997-ig vezettem. 1960-ban egyetemi doktori, 1976-ban kandidátusi, 1985-ben akadémiai doktori fokozatot szereztem.
Bartucz Lajos tanítványa voltam, aki megszerettette velem a biológiai antropológiát. Mint egyetemi oktató szükségesnek tartottam, hogy a tananyaghoz kapcsolódó tudományos témákkal foglalkozzam. Közel százezer gyermek testi fejlettségét vizsgáltam, különösen érdekelt és kutattam a serdülést befolyásoló tényezőket, a tanszék profiljából adódóan az ásatásokból származó mintegy ötezer csontvázat tanulmányoztam, összeállítottam a magyar antropológia 1952 és 1984 közötti bibliográfiáját, megírtam a magyar antropológia történetét, jegyzeteket írtam a hallgatóknak. Végül is megszerettem a tanári pályát, s örömömre szolgált, hogy mintegy 80 hallgató szakdolgozati, doktorandusok munkáját irányíthattam.
Részt vettem és veszek a tudományos közéletben. Az MTA Antropológiai Bizottságának tagja és elnöke, a TMB-nek sokáig tagja, az Acta Biologica Szegediensis főszerkesztője, az MBT Szegedi Csoportjának elnöke jelzik azokat a megbízatásokat, melyeket elláttam, illetve részben még ma is ellátok.
1955 óta jelennek meg közleményeim a testnövekedés (104), a történeti embertan (80), a tudománytörténet (62), a ma élő magyarság (25), az antropológia más területéről (32). Kilenc egyetemi jegyzetem illetve tankönyvem, 62 népszerűsítő cikkem jelent meg. Külföldön negyven, Magyarországon 132 előadást tartottam.
A tudományos munkásság értékét természetesen nem a publikációk száma határozza meg. A több mint ezer hivatkozás azonban talán jelzi, hogy legalábbis számos adattal és információval gyarapítottam a magyar biológiai antropológiát.
A hetvenedik életévet elérve nyugodtan mondhatom, hogy az utóbbi ötven év problémáktól sem mentes körülményei között megszerettem a pedagógus pályát, örömöm volt a fiatalság oktatásában, néhány tanítványom eredményességében, és kutatómunkám során sikerélményeim voltak az új ismeretek felismerésében. Nem utolsósorban megtanultam szeretni a gyerekeket, s ezt az érzést igyekeztem átadni a tanárjelölteknek is. Annak eldöntése azonban, hogy az ötvenéves munkámnak valóban milyen értéke van, az utókorra tartozik.
