Nehéz és ízlésem ellen való magamról írni, mert vallom a „mások mondják rólatok” bibliai tanítást. Mégis, hosszú szolgálati időm lejártának küszöbén, a hetvenedikben, talán már megtehetem, hogy néhány élményemet, tapasztalatomat, gondolatomat a Napút szerkesztőségének megtisztelő és nagyon kedves felkérése kapcsán megosszam olvasóimmal továbbgondolásra, szívmelengetésül.
Mielőtt életpályámról szólnék, sietek megjegyezni, hogy szüleim és nagyszüleim körében és később, családi életemben mindig meleg, ösztönző szeretet áradt felém. Ugyanezt éreztem – kivétel nélkül – tanítóim, tanáraim részéről is. (Felsorolásuk és akár csak egy-két szavas méltatásuk is messze meghaladná e „vallomás” szűkre szabott kereteit.)
Így alakult ki bennem, és egyik vezérlő meggyőződésemmé vált, hogy embertársaim többnyire jóakaratúak, és ezért én törlesztési kötelezettséggel tartozom. Hogy nem elég elfogadni (sőt, igényelni) mások jótetteit, hanem azokra rá is kell szolgálni. Ha néha csalódtam, a jó oldal döntő fölénye hamar megvigasztalt.
Az életemet megalapozó jó tündérek közül hármat mégis kiemelek. Dandé Etát, a bölcsőmnél vigyázó pesztonkát, akinek – Édesanyám elmondása szerint – reggeltől estig be nem állt a szája, egyfolytában népdalokat énekelt. Így előbb tudtam énekelni, mint beszélni. Innen a zenei anyanyelvünkhöz fűződő örök szerelmem. (S innen már csak egy lépés a késztetés, hogy ezt a szerelmet másokkal is megosszam.) Tauth Antalt, a káprázatos zenei felkészültségű szarvasi kántortanítót (akkor még voltak ilyen drágakövek az elemi iskolákban), aki elképesztően magas színvonalon szolgálta kis közösségét, és szerény, megelégedett emberként élte mindennapjait. Ő jegyzett el a zenével, ő tette rá kezemet először, hatéves koromban az orgona billentyűire, az ő példája nevelt az alázatos, szorgalmas munkára.
És érettségim után a másik nagy tanítómat, Dezső bácsit, a MÁVAG legnagyobb gépén dolgozó szakmunkás zsenit, aki kétéves kényszer – és később olyannyira áldásosnak bizonyuló – vasesztergályosi pályámon a számomra különösen kegyetlenül nehéz ötvenes évek elején cifra káromkodásokba burkolt aranyszívével megtanított a munkásember sokszor rejtőző értékeinek megbecsülésére, a „kaliberes”, néhány ezred milliméteres tűrésű munkavégzés felelősségére. És arra is, hogy ha a tohonya vasnak odavágunk az ólomkalapáccsal, az arrébb is mozdul…
Ezek a látszólagos véletlenek, kitérők és a sok gyakorlás, bujkálva végzett kántorizálás, kórusvezetői próbálkozás alakítottak, gyúrtak és vezettek el végül is húszéves korom táján a főiskolai évekhez, a zenepedagógusi hivatáshoz. Azt hiszem, néhány tanulságot le lehet vonni ebből a kanyargós prelúdiumból. Például, hogy a nagy hagyományt, népmesét, népdalt, szép magyar nyelvet gyermekeink lehetőleg az anyatejjel szívják magukba. Így válnak igazán maradandóvá és személyiség-formálóvá. Hogy a hétköznapokban is találhatunk kimagasló, sorsfordító példaképeket… stb.
Nevelésemet a Zeneművészeti Főiskolán Kodály Zoltán szellemisége fejezte be. Tisztessége, roppant tudása, koncepciója, filozófiája elementáris erővel hatott rám; követése szent kötelességemmé vált. Néhány sarkigazság e tengernyi életműből:
– A zene az élet magaslati pontja, ösztönzője, és jutalma lehet a tisztességes és nemes értékeket hordozó emberi létnek, teljességének része, tehát pótolhatatlan.
– A gyermeknek – mivel világra jövetelét nem ő választotta, és oly sokszor van kiszolgáltatott helyzetben – a duplája is a fele sem annak, amit megérdemel.
– Az amatőr iskolai és felnőtt kórusélet modellje lehet minden értelmes, nagy ívű közösségi formációnak, mert tagjai önzetlenül, önszántukból vállalják a vitathatatlan értékű alkotások újrateremtését, megrendítő élményben részesítvén önmagukat és hallgatóságukat. És mindezt „egyesült erővel”, a „mindenki egyért, egy mindenkiért” vezérlő elv állandó és evidens szolgálatában és gyakorlatában.
– Úgyszólván mindenki jó hallású, és hozzáértő vezetéssel kiművelhető hanggal bír. A zene tehát legyen mindenkié, nem csak a befogadásban, hanem a magas színvonalú megszólaltatásban is. (Ez utóbbi tetszetős vágyálomnak látszhat, de az a tény, hogy Assisiben a bazilikában a csepeli vasmunkás és a főiskolai tanár vállvetve énekelte Verdi Requiemjét professzionista minőségben, azt hiszem meggyőzően bizonyít.)
– E nemzetet összeéneklő gyönyörű program megvalósításában eldöntő szerepet kap az iskolai nevelés. A pedagógia kérdése pedig tanárkérdés.
Ezekért az eszmékért élek jó sorsom örömökben gazdag kivételezettjeként hosszú, csaknem ötvenéves tanári és karnagyi pályámon, mind a mai napig együtt munkálkodva a jövő tanáraival a Zeneakadémián, a fantasztikus sugárzású „konzisokkal” a Bartók Béla Szakközépiskolában, a 36. évét élő Ifjú Zenebarátokkal, a „Jeunesses”-szel, örökké emlékezve életem csúcsaira, a legendás Veres Pálné-sokra, az élet és halál megannyi titkát dalba sűrítő tatabányai Bányászokra és a megmaradásért, régi dicsőségükért szívósan küzdő Fővárosi Énekkarra éppúgy, mint a japán fukushimai Kodály Kórus több évtizedes ragaszkodó szeretetére.
Tudom, hogy még messze van a Kánaán, hogy sokan tehetnének, de nem tesznek érte eleget, hiszen megszokhattuk már, hogy a magától értetődő valósul meg a legnehezebben. Ámde ez az évfordulós, vallomásos pillanat nem a haragvó panaszolkodásé, hanem a hálaadásé, megköszönése életem áldomásainak.
