Hazánk egyik legszebb, keskeny völgyek szabdalta, dimbes-dombos vidékén láttam meg a napvilágot. A sok erdőtől és a gondosan művelt mezőktől, virágos rétektől gyönyörűséges Göcsejben.
A környék lakói régebben az ország nyugati gyepűjét védő kisnemesek voltak. A reformáció idején Sztárai Mihály ösztönzésére elhagyták a katolikus egyházat, és választott józan kálomista hitüket máig megőrizték. A szüleink heroikus munkát végeztek azért, hogy a négygyerekes famíliánk részére a mindennapi betevő falatot és a legszükségesebb egyéb dolgokat előteremtsék. Édesapám pedig szenet égetett és – több kilós plankáccsal olykor hónapokon át – házépítéshez, bányászáshoz használt szarufákat, gerendákat faragott.
Egy országos mozgalom a tehetséges-szegény falusi gyerekeket törekedett versenyvizsgáztatás révén fölkutatni és őket ösztöndíjasként középiskolába bejuttatni. Mivel aztán 1944 augusztusában egy ilyen (Szombathelyen tartott) vizsgán én is részt vehettem és azon megfelelőnek találtattam, ösztöndíjas diák lettem az egerszegi polgári fiúiskolában.
Ám családunk szegénysége miatt később csak a Népi Kollégiumok Országos szövetsége (a NÉKOSZ) révén tanulhattam tovább, amelynek a helyi – Batsányi János nevét viselő – kollégiuma 1947 február elején ingyenes bentlakóként fölvett a tagjai sorába. E kollégiumnak igen sokat köszönhetek, mert benne (és társaiban) olyan pozitív nevelés folyt, amilyen valószínűleg soha nem volt – és talán soha nem is lesz – egyetlen oktatási intézményünkben sem. Az egyéniségem, a világlátásom, az erkölcsiségem alakulását a tanáraim közül a legnagyobb mértékben egyébként ennek a kollégiumnak az igazgatója, Hegedűs Rajmund befolyásolta – bár iskolában nem is voltam diákja. 1948 nyarán befejeztem a polgárit, és különbözeti vizsgák letétele után az akkor még Deák Ferenc nevét viselő, később viszont a „Haza bölcsét” nem kedvelők által „Zrínyi Miklós”-ra átkeresztelt gimnázium diákja lettem, és benne éveken át diákszövetségi titkár voltam.
Az érettségi után az Eötvös Loránd Tudományegyetem Lenin Intézet nevű karára jelentkeztem – itt végeztem el aztán 1957-ben a filozófia szakot. A tanítás csak a III. évfolyamon lett nagyjából elfogadható. Az Intézetben uralkodó ultrabalos, őszintétlen, gyakran éppenséggel hazug légkör szinte fojtogatott.
Október 23-án Intézetünkből (a volt Tőzsdepalotából, a Magyar Televízió mostani székházából) csoportosan a Petőfi szoborhoz mentünk. Majd onnét gyorsan szaporodó és mind radikálisabbá váló hatalmas tömegben a budai Bem térre vonultunk. Este ott voltam az emberekkel dugig teli Kossuth téren a Parlament előtt, midőn a tüntetők követelésére megjelent Nagy Imre próbált beszélni a jelenlévőkhöz. Ott hallgattam meg a nép megmozdulását ellenforradalomnak mocskoló Gerő Andor rádióbeszédét.
Mi pedig egy teljes teherautónyi fegyvert vittünk a budapesti Rendőr-főkapitányságról a Karunkra, és sokan nemzetőrök lettünk. A harcokban ugyan nem vettünk részt – csupán egy alkalommal adtunk éjjeli őrséget az ELTE Bölcsészkarán –, de létrehoztuk a Lenin Intézet forradalmi bizottságát. Az utóbbinak elnökhelyettesként én is tagja lettem, és az volt a feladatom, hogy gondoskodjak épületünk üzemeléséről, továbbá az épületben lévő kollégiumok és menza működéséről.
Utólag megtudtam, a minket oktató tanszék vezetése engem – bár kitűnően diplomáztam – a minisztériumunknak nem javasolt filozófiát tanítani a felsőfokú képzésbe. Szerencsémre az egyik korábbi (magyar és népi érzelmű) tanárunk, aki ekkor már a Művelődési Minisztérium filozófiai szakreferense volt, ezt a negatív javaslatot nem vette figyelembe.
Az ELTE Bölcsészkarán 1957-től 1996-ig voltam állásban. Egészen addig, míg az ott évtizedek óta uralkodó „filozófiai” maffia a Bokros-csomag keretében – rendkívül galád módon – a filozófiatörténeti tanszékről nyugdíjba nem küldött. A Karon eltöltött 39 esztendőben különféle tárgyakat (filozófiát, vallástörténetet, bibliaismeretet és – elsődlegesen – filozófiatörténetet) tanítottam.
A munka mindig nagy örömöt jelentett számomra. Olyan tárgyakat oktattam, amelyek révén még a korabeli viszonyok közt is lehetett a diákoknak árnyalt-racionális ismereteket nyújtani. Egyébként mindig emberi hangon, s a filozófiai tolvajnyelvet mellőzve, színesen, közérthetően és hallgató-centrikusan igyekeztem tanítani. A diákok ismeretszerzésének a segítése céljából szöveggyűjteményeket állítottam össze és jegyzeteket írtam (Bevezetés a vallástörténetbe és a valláskritikába, A Marx előtti filozófia története, Az antik filozófia története).
A Biblia erkölcse című dolgozatom megvédése által bölcsészdoktorátust szereztem (1961). A tanítás mellett levelező aspiránsként megírtam és megvédtem A vallás lényege és struktúrája című kandidátusi disszertációmat (1970). Később e kézirat átdolgozott változata Ember és vallás címen öt alkalommal jelent meg az Akadémiai Kiadónál (1974, 1975, 1978,1981, 1988). A jegyzeteim közül Az antik filozófia történetét ugyancsak átírtam, és ez – több évi huzavona után, mivel a korabeli kiadóknál nem voltam kedvelt szerző – A görög filozófia címmel látott napvilágot a Gondolatnál. S bár a könyv 10.000 példánya – komoly sikert aratva – rövid időn belül gazdára lelt, egyetlen kiadó (a Gondolat sem) volt hajlandó újra megjelentetni. A könyvet benyújtottam a Magyar Tudományos Akadémiára, hogy megvédése révén kiérdemeljem a tudomány doktora címet. Ám ugyanaz a „filozófiai” maffia, amely később nyugdíjba küldött (a beadványomat évekig megválaszolatlanul hagyva és a korabeli jogi törvényeket is megsértve), nem engedélyezte számomra a védést. A görög filozófiát a későbbiek során én magam jelentettem meg háromszor szerzői kiadásban.
Az utóbbi megoldásra egyébként először és már korábban egy másik könyvemmel, az Antik bölcsek, gondolatok, aforizmákkal kényszerültem. E varázslatos tartalmú gyűjteményem megjelentetésétől kilenc kiadó zárkózott el. Végül aztán mégis célt értem: a kötet eddig hétszer látott napvilágot.
A negyedik könyvemnek, a 726 oldalas Bibliai érdekességek, történetek, aforizmáknak a kéziratával már nem fordultam hivatalos kiadóhoz, hanem 1992-től (ekkor már nem kellett engedélyért kuncsorogni) magam jelentettem meg négy alkalommal szerzői kiadásban.
Az ELTE Bölcsészkarán kívül néhányszor másutt is tanítottam. Az 1960-as évek első felében például mint fiatal tanársegéd esztendőkön keresztül társadalomelméletet oktattam az Országos Rabbiképző Intézetben.
Úgy vélem, az eddigi életem története nagyon hiányos volna, ha nem térnék ki arra, hogy az oktató és a kutató munkám mellett igen sokoldalú ismeretterjesztést végeztem.
Midőn 1959-ben az akkor harmadéves feleségemmel összeházasodtunk, nem volt semmink, és esztendőkön át egy 6 négyzetméter alapterületű fürdőszobában éltünk mint albérlők. A szegény szüleinktől semmiféle támogatást nem kaphattunk, és ezért sokat kellett dolgoznom azért, hogy sikerüljön lakásra és más egyéb szükséges dolgokra szert tennünk.
Két éven át a budapesti első osztályban, majd pedig esztendőkön keresztül az 1957-ben létrejött NB I-ben szereplő, BEAC nevet viselő kézilabdacsapatban játszottam. (Az utóbbi legjobb eredménye egyébként az volt, hogy az 1958-as bajnokság őszi szezonját 6 pont előnnyel nyerte meg.)
Ha most, 70 évesen visszatekintek a múltamra, azt kell mondanom, hogy alapvetően boldog és változatos volt az életem. Igaz ez, mert részese lehettem a régi falusi parasztvilágnak, élvezhettem annak örömeit, megszenvedhettem kínjait, és olyan nagyszerű emberek körében válhattam ifjúvá, amilyenek talán többé már soha nem lesznek ebben az országban. Szerencsésnek tudhatom magam amiatt, hogy ilyen idős korban is – mint fizikailag és szellemileg friss öreg – tevékeny életet folytathatok. És különösen örülök annak, hogy könyveket írhattam, amelyek mint sajátos értelemben vett gyermekeim, remélhetőleg, túlélnek engem, és az utókornak majd hírt adnak arról a szegényparaszt gyerekről, aki hajdanán a gyönyörűséges régi Göcsej közepén fekvő Paisszegből indult el a nagyvilágba.
Gyerekkorom valóságát agresszív-ostoba politikusok (akik demokrácia helyett – Arany János találó kifejezésével élve – „democsokráciát” hoztak létre) végleg tönkretették. Az embereket megfosztották a földtől, és ezáltal saját településükön hontalanokká tették őket: megölték a falu lelkét. A technikai civilizáció pedig elindította ez emberiséget egy olyan tragikus úton, amelyről valószínűleg nincs visszatérés. Úgy tűnik, hogy az állítólagos isteni képmások, az okosnak hitt emberi lények az ostobaságtól és az esztelen bírvágytól űzve elpusztítják szülőanyánkat és tápláló dajkánkat, csodálatos bolygónkat: a Földet.
