Horváth Sándor

színész (Pered, 1932. február 16.)

    Amikor bevonultak Peredre a magyar katonák, az örömtől sírva köszöntöttük őket, boldogan énekeltük a Himnuszt. Nagyapám már akkor érezte, hogy meglesz még ennek a böjtje. Amikor kiderült, hogy Hitler elveszítette a háborút, menekülnünk kellett. Pestre költöztünk, Zuglóba. Polgári fiúiskolába kerültem, sokat sportoltam, kézilabdáztam a Fradiban.
    A nagyapámnak kocsmája volt az akkori Csehszlovákiában, a Galánta környéki Pereden, ahol én is születtem, ezért nem csoda, hogy az édesapám is mindig arra vágyott, hogy vendéglőt nyithasson. Álma később, Budapesten teljesült.
    S bár vidéken születtem, itt nevelkedtem Budán, ahol apámnak szerb vendéglője volt. Azért éppen szerb, mert egy szerb származású barátjától megtanulta az ételeiket, s lassanként odaszoktak az itt élő szerbek.
    Apám nagyon szigorú, de nagyon tisztességes ember volt, aki mindig csak a saját erejére támaszkodott. Iszonyatos akaraterővel és teherbíró képességgel dolgozta végig az életét. Kicsi korunktól kezdve kőkeményen bevont minket a munkába. Pontosan tudta, hogy egy hétéves gyereknek milyen elfoglaltságot tehet kötelezővé, amivel megteremti benne azokat a tulajdonságokat és belső kényszert, hogy részt kell venni a családi erőfeszítésben.
    Amikor apám látta, hogy újra vissza fog jönni a csehszlovák éra és nincs jövője a Felvidéken a magyar ambícióknak, felrakott minket egy teherautóra, és felköltöztünk Budapestre. Elölről kezdett mindent. Később pedig egyedül küszködte végig a család azt az időt, amit apám hadifogságban töltött.
    Az öcsém több hónapig Budapesten, apám teljes vagyonelkobzás mellett évekig az inotai börtönben raboskodott. Egy vendéglős egy bödön zsír miatt.

Csehov: Cseresznyéskert (feleségével, Szekeres Ilonával)

    Apám hallani sem akart a színipályáról, ahová egyébként véletlenül kerültem. Intenzíven sportoltam a Fradi kézilabdacsapatában, s egyértelműnek látszott, hogy a Testnevelési Főiskolára jelentkezem. Engem igazán a külkereskedelem érdekelt volna, de apám priusza miatt ez szóba sem jöhetett. Egyik iskolatársam színésznek készült, s hívott, jelentkezzem én is a Színművészetire. Beírtam a jelentkezési lapra, s mivel oda hamarabb hívtak be, mint a testnevelésire, és sikerült is a felvételi vizsgám, színész lettem. Eleinte sokat szenvedtem a gátlásaimtól, de hát a színész nem kerülheti el a megmutatkozási kényszert, ha egy jellemet akar ábrázolni. Nagyon jó tanáraim voltak, akiktől megtanultam: csak úgy szabad a legkisebb szerepben is színpadra lépni, hogy minden kimondott szó igaz legyen.
    Közben feleségem – Szekeres Ilona színművésznő – is végzett a főiskolán, és együtt elszerződtünk Miskolcra, Pécsre, majd Szolnokra. Onnan két szerepre is nagyon szívesen emlékszem vissza: a III. Richárdra és Lopahinra a Cseresznyéskertben. Ezután három év következett a veszprémi Petőfi Színházban.
    Tizenöt évet töltöttem vidéken. Eger, Kaposvár, Miskolc, Pécs és Szolnok jelentették pályám állomásait. Játszottam Svejket, szerepeltem a Figaró házasságában, szteppeltem a My Fair Lady borvörös orrú Doolittlejeként a híres musicalben.
    Ott voltam a felvonuló tömegben október 23-án. És ott voltam a rádiónál is, folyt a könnyünk, mert bentről könnygázgránátokat dobáltak ránk, de az ÁVO-sok is szenvedtek, mert egy kézilabdázónak nem volt nehéz a ledobott gránátokat az ablakon visszahajítani… Élő tanúja vagyok – és ezt azért mondom, mert mindenfélét hazudoztak erről –, hogy bentről kezdtek el lőni. Aztán ott voltam a Köztársaság téren, amikor golyószórókkal mészárolták a fiatalokat. A sebesülteket mentettük. Akkor éreztem először, milyen az, amikor az embert megérinti, nem számít a halál.
    Mindig megmondtam a véleményemet, odamondogattam, ha kellett. Lehet, hogy ez másoknak elviselhetetlen volt. De művészi kérdésekben nem engedtem soha.
    Hamar szerepet vállaltam a színészszakszervezet munkájában, és mindenhol ádáz harcot vívtam a színházigazgatókkal. A vége mindig az lett, hogy csomagolhattam. Másrészt engem sohasem érdekelt, hogyan hívják azt a színházat, ahol dolgozom Mindig a megoldandó színészi feladatok voltak fontosak a számomra.
    Fontosnak tartottam a tehetséggondozást is, ezért – ahogy tanáraimtól, Gellért Endrétől, Apáthy Imrétől tanultam – nem voltam rest vidékre járni, előadásokat nézni, hogy a kevésbé szem előtt lévő kitűnő kollégákra is ráirányítsam a figyelmet. Ma már teljesen szétesett a színészszakma. Nagy hiba volt megszüntetni a státusrendszert.
    Hálát adok érte az Istennek, hogy szülőfalumban megtanulhattam, mit jelent családhoz tartozni, mit jelent a családi együttműködés, az ősök tisztelete és példája. Megtanultam, hogy egy nagyobb családhoz: a nemzethez is tartozom. Megtanultam azt is, hogy ezeket az erkölcsi, etikai elveket – amelyek kezdetektől meghatározták ennek a szűkebb pátriának, a családnak az életét – soha sem szabad feladni.