Elég gyorsan elmúlt ez a hetven év, és nem szeretnék panaszkodni – amint az divat –, mert érdekes volt, tartalmas volt, lényegében mindig azzal foglalkoztam, ami érdekelt.
Foglalkoztam színházzal, operával, filmmel, televízióval, tanítással, politikával. Attól éreztem jól magamat, hogy a sokféleséget szerettem.
Soha nem szerettem az együgyű embereket. Gyönyörű találmánya e szó a magyar nyelvnek, mert a közhiedelemmel ellentétben ez nem azt jelenti, hogy valaki egy gyügyű, hanem azt jelenti, hogy egy ügyű. Vagyis bele van vakulva egyetlen ügybe.
Ez az egy ügy lehet vallás, párt, szakma, szexualitás, evészet, teljesen mindegy, a lényeg az, hogy az illetőt a világból csak egyvalami érdekli, ettől aztán az egy ügy érdekében agresszív, intoleráns, embertelen.
Mert az ember sokügyű. Én is igyekeztem mindig az lenni, és ettől éreztem magamat jól. Meg attól is, hogy lehetőleg használni akartam és sohase ártani. Nagyon szegény, rossz körülmények között élő gyerek voltam, talán ezért éreztem mindig együtt azokkal, akik valamiért lenn vannak. Persze nem hittem abban, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, inkább Kossuthot idéztem: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza mennykővel” – de csak ha megdobnak!
Mindig szerettem ezt a körülöttem levő világot, és igyekeztem megtalálni benne, ami színes, szép és érdekes.
Talán jut még időm, hogy tovább keressem.
