Tanár vagyok. Erre az önmeghatározásra – jelen időben – hetven évesen is igényt tartok. Hozzám nőtt, és azzal a sok mindennel együtt, ami még engem ilyenné meg olyanná tesz, a legfontosabb. Azt hiszem, hogy sokan vagyunk így vele: életutunk vége felé egyre bonyolultabbnak, nehezebbnek tartjuk önmagunk visszatekintő, egész életre szóló meghatározását. Bár talán, majd odébb, ha megérjük, magától értetődőnek, egyszerűnek fogjuk tartani… Tehát voltam nevelő a végeken, csavargó kamasz fiúk átmeneti otthonában, voltam kollégiumi nevelőtanár, tanítottam előkelő budai gimnáziumban és a második esély iskoláiban, az esti és levelező tagozatokon, meghívtak tanítani főiskolára és egyetemre. Megtanulhattam, hogy a tanári mesterségnek bizonyosan attribútuma az elvégzett munka szakszerűsége és garantált minősége. A szakszerűség viszont a léleklátás tudományával (és művészetével?) kezdődik, azzal a meg nem szűnő törekvéssel, hogy – mint minden tanári mozdulat kritériumát – megismerjük s tényezőként fogadjuk el tanítványaink személyiségét.
Igaz, az én életemben a tanítás kiegészítő vonulattá vált. Átvándoroltam a tanári mesterség elméleti színtereire, s ezzel – egyáltalán nem vagyok büszke rá – a mesterség könnyebb, kevesebb közvetlen felelősséggel járó, bár kétségtelenül izgalmas feladatai közé kerültem. Persze igaz, hogy a közoktatásról, a tanításról, a tanári mesterség bármely dimenziójáról szóló, minden teoretikus gondolat mindig a praxis számára teoretizál. Közvetlenül vagy áttételesen, sikeresen vagy sikertelenül. Mindazonáltal nem lettem hivatásos tudományos kutató a neveléstudományokban. Folyamatosan gondolkodtam csupán – s egyelőre még mindig gondolkodom – a nevelésről, a közoktatásról, a tanári mesterségről.
Aktuális tennivalóim – 1962-től az Országos Pedagógiai Intézetben, majd 1989-től az Országos Közoktatási Intézetben – megkívánták az elméleti megközelítéseket. Elsősorban tananyagtervezéssel, tanításmódszertani stratégiákkal foglalkoztam, s részt vettem szépreményű közoktatás-fejlesztési koncepciók kidolgozásában. (Született jó néhány belőlük 1989 előtt és után.) Mostanában szívesen nevezik szakértői munkának azt, amit a mindenkori oktatáspolitikai felsőbbség mindenkori ún. háttérintézményeinek munkatársai végeztek, végeznek. S olykor nem feledik Janus-arcukat sem, amellyel a szakértők a hatalomra és szakmai felelősségükre, két irányba, de egyszerre vetik tekintetüket; végrehajtván a felsőbbség utasításait, vagy megkísérelvén módosításukat, netán finoman ellenkezve, és mindezzel együtt politikai döntéseket is kezdeményezve… Azt hiszem, hogy maga volt ez a korlátozott értelmiségi lét, ami 1989 után csak vágyainkban változott korlátlanná. De sok évtizeddel a hátam megett már meg merem kérdezni önmagunktól, hogy a nevelés, a közoktatás ügyeiben egyáltalán lehet-e, érdemes-e a mindenféle hatalomtól elidegenedett, korlátozás nélküli értelmiséginek lenni?
Intézeti feladataimra reflektálva problémákra találtam, s megkíséreltem elmélkedni róluk. Leghosszabban a totális iskolakritika izgatott, amely mindmáig az iskola „mint olyan” társadalmi és pedagógiai intézményi létének s funkcióinak teljességét veszi górcső alá, s hosszú ideig leginkább Ivan Illich hatásos ötleteiből táplálkozott. Ivan Illich könyve, a Deschooling Society (Az iskolamentes társadalom) 1971-ben jelent meg New York-ban. A címe önmagáért beszél. (Két könyvem tanúsítja érdeklődésemet: Elviszik-e a kutyák az iskolát? Budapest, 1983, és A megszüntetve megtartott iskola, Budapest, 1990.) A másik hosszabb gondolkodni valót a rendszerváltás, az Európa felé araszoló nemzeti iskolaügy, s velük összefonódva a közoktatás nevelési kultúrái adták. (Közoktatás és nemzet, Budapest, 2000) De azt hiszem, hogy mellettük valódi tudományos teljesítménynek tekinthetők a felnőttkori tanulás indítékairól (1967), az ún. távoktatás didaktikai struktúrájáról (1974), a szociológiailag feltárható időszerkezetek és a tanítási-tanulási folyamatok összefüggéseiről (1985), valamint a személyes tanári hatások szerep jellegéről (2001) kidolgozott munkáim.
Mi lehetne pályám summája?
Summája talán az iskola illata és zsibongása, amelyben, már a kapun belépve, otthon érzem magam. Legalábbis addig, amíg a dezodoros makulátlanság és az elektromos higiénia egyeduralma, valamint a hipokrita csend netán majd sterilizálják az iskolák légterét. Áhítatos iskolaillatot és szakrális zsibongást mentettem át emlékeimben a XX. századból ebbe az újba, bár velük együtt magammal hoztam idejemúlt dogmák tagadását és bálványozott relikviák kiűzetésének reményét is. Tudom, hogy a pátosz ma már idegen tőlünk és az anakronizmus zavaró. Mégis be kell vallanom, hogy sosem voltam képes elszakadni az iskolai aureolától.
Pályám summája talán a plebejus indulat, amellyel a társadalom „lentebbi” rétegei számára is kedvező iskolarendszert és esélyegyenlítő nevelési kultúrát igényeltem, igényelek. S lehet, hogy a plebejus indulat az igazi anakronizmus, a társadalom „fentebbi” rétegeit előnyben részesítő iskolarendszer és nevelési kultúra kritikájával együtt.
Most már tulajdonképpen mindegy. Aki a XX. századot megélte, s megette ott kenyere javát, annak jogában áll, hogy a XXI. században már kissé idegennek érezze magát.
