Írjak hetven sort, merthogy idestova hetven éves leszek – mondja a szerkesztő.
Leülök a papír elé, s eszembe jut, hogy valahány életrajzot a kommunizmusban írnom kellett, mindet úgy kezdtem: Agrárproletár származású vagyok… Ez persze előny volt abban az osztályharcos világban – én azonban attól függetlenül tartottam fontosnak, életutam meghatározójának.
S annak tartom máig. Mert akkor a puszták világában még éltek a hagyományos erkölcsi szabályok, társadalmi normák.
Tizenhat éves koromig éltem otthon, s most már tudom, hogy akkor és ott, szüleimtől, környezetemtől tanultam meg mindent, ami a tisztességes élethez szükséges. És a világba kikerülvén ezektől az alapvető tudnivalóktól akartak megfosztani untalan, a haladás, a felvilágosultság és a marxizmus–leninizmus nevében.
Pedig ha életem során használni tudtam a köznek, az annak köszönhető, hogy végig sikerült hűnek maradnom gyermekkorom világához.
Milyen indíttatásokat kaptam?
Jelentéktelenségem és fontosságom tudata. Vagyis hogy porszem vagyok a világmindenségben, de még eben a földi létben is. Ne képzeljek hát magamról sokat, ne szálljak szembe Isten akaratával s a természet erőivel, mert csakis én lehetek a vesztes. Ugyanakkor családomban és tágabb környezetemben fontos vagyok. Ha nem lenne rám szükség, meg se születtem volna. Amit én csinálok, azt csak én tudom megcsinálni. Behelyettesíthetetlen vagyok. „Nincs az Úrnak két egyforma teremténye, s mindegyével terve van” – mondta három elemit végzett édesanyám.
A becsület, a tisztesség mint az ember legfőbb kincse. S ettől senki és semmi nem foszthat meg bennünket, hacsak mi magunk el nem herdáljuk. „Én nem a gróf úrnak végzem jól a dolgom, hanem mert becsületes ember rossz munkát nem ad ki a kezéből” – mondta hat elemit végzett vincellér édesapám. Aztán: „A gazdagnak több van, mint kellene neki, csak egy nincs: lelki nyugalma.” Ráadásul a becstelent „ég és föld kiveti”, a tisztességes társadalom lenézi. Csak a hozzá hasonlók között akad társakra, de azokkal meg folyton marakodik a nagyobb koncért.
Küzdelem, kitartás és megelégedettség. Életed során folyvást küzdened kell, hogy tieidnek mindene meglegyen, ami szükséges, s ebben kitartónak kell lenned – de ne légy vágyaid rabja. Elégedj meg avval, amit tisztességes munkával megszereztél, különben egész életedben szerencsétlennek érzed magad.
Közösségi tudat és áldozatkészség. Ne magaddal gondolj, hanem családoddal és szűkebb-tágabb közösségeddel. Mert azok meg veled törődnek, s így leszünk mindnyájan erősebbek. „Ne magadat szeresd, hanem házadat s hazádat” – mondogatták szüleim.
S ehhez még egy csodás történetet is elmeséltek: Élt valaha egy testvérpár. Egyik évben nagyon rossz termés volt, és cséplés után mindkettő fogott egy-egy zsák búzát, hogy a másiknak vigye. Mert annak talán még kevesebb termett. Félútban találkoztak. Végül is kicserélték a zsák terményt, ám azokból a következő aratásig nem fogyott ki a búza. Mert az Úr megáldotta.
Ezt a történetet aztán megtaláltam az iskolás könyvemben is. De szüleim nem könyvből vették, hanem gyerekkorukban az öregektől hallották. Ahogyan az itt elsorolt életelveket is.
Nemzedékről nemzedékre öröklődött, évezredeket átívelve; megtartva, fenntartva „szép fajunkat” – hogy a költővel szóljak.
S bár a modern civilizációnkban eluralgó anyagiasság, önzés, istentagadás, tisztességtelenség és becstelenség jócskán megtépázott bennünket, de én hiszem, hogy lelkünkből nem tudta kiirtani az ősi örökséget.
Elfedik korunk mocskai, de felszínre tör, mikor már nagyon nagy szükség lesz rá. Mert aforizmákhoz nyúlva: a szükség nem csupán törvényt, hanem mocskot is bont.
S talán most ez a gyorsan dalmahodó rémület, mely 2001. szeptember 11-e óta önti el a fél világot – ez talán lélekébresztő intés lesz.
Bár úgy legyen.
